I.
I.
Magyarország politikai helyzete. – A franczia forradalom hatása. – Martinovics és társai. – Széchenyi fellépése. – Eszméinek hatása. – Küzdelem a jobbágyság felszabadításáért. – Kölcsey politikai működése. – Kossuth Kölcseyről.
AZ ÍRÓNAK, ki Magyarország XIX. századbeli történetével foglalkozik, igen vonzó föladat jut osztályrészül. Egy egész nemzet újjáébredéséről, átalakulásáról van szó. Aránylag kevés rázkódással történt s örök időkre fenséges bizonyságát adta a nemzet életerejének és nemességének.
Magyarország s a külföld között bajos párhuzamot vonni, mert nincs ország, a melynek viszonyai a mi sajátos viszonyainkhoz hasonlók lennének. A mohácsi ütközet után az ország története csaknem visszaevez a középkorba, fejlődése szinte megbénul, csak csodás szívóssága mutatja, hogy itt nem veszendő nemzetről van szó. Nem csak a folytonos háboru miatt van ez. A háboru mindenütt napirenden volt s a katona volt a legszükségesebb polgár. A Scylla és Charybdis – a német és a török – közti hánykódás tette a helyzetet olyan bonyolódottá, hogy nagyeszű férfiak is csak találomra jártak ez útvesztőben. A közjogi, a vallási és a politikai kérdések olyan szorosan egybefonódtak, hogy egyiket el nem lehetett választani a másiktól s egyszerre kellett fáradozni mindennek a megoldásán. Azok az eszmék, a mik Európát mozgatták, ide megváltozva szivárogtak át s a melyek a nyugaton tisztán eszmei kérdések voltak, nálunk gyakorlati jelleget öltöttek. Így a vallási eszme nemzeti kérdéssé lett. A vezetők maguk is összezavarták. A Wesselényi-összeesküvéskor katholikus urak keltek a szabadság védelmére s a hatalom a kivégzések után a protestánsokra fordította sújtó vesszejét. Az állandó harczok kivül és belül csenevészszé sorvasztották a műveltséget, de a haza és szabadság szeretetét kitörölhetetlenül égették belé minden magyar szívébe.
A szatmári béke után a tespedés kora áll be s egyúttal zökkenés a történelmi fejlődésben. Az izzó hazafiság kezd kialudni. Fontos nemzeti kérdéseknél hihetetlen a közöny. Régi családok – egykor az élen járók – kihaltak, kipusztultak. A sok zürzavarban meggazdagodottak és fölkapottak lépnek némelyik helyére. Időnek kell eltelni, a míg a nemzet egy része helyrehozza az óriási vérveszteséget s a másik rész is magába szívja az elmult idők erősen hazafias levegőjét. Ez lassan, fokozatosan történik s a külföldről fuvalló áramok még lassabban hatják át a levegőt. A XVIII. század szabadelvű eszméi József császárt hevítik s türelmetlen tevékenysége lángra lobbantja a magyar nemzeti érzést. De az eszmék terjednek, szellő, lehellet viszi tovább s mire az új tanok a nemzet vérébe mennek által, a sor fordul; a császári hatalom képviseli a reactiót s a nemzeti eszme a liberalizmust.
A franczia forradalom olyan rázkódás volt, a mit megérzett egész Európa. Királyok érezték trónjaikat inogni. A rázkódás óriási volt, de az uralkodó osztály, a mit vérbe fojtottak, rászolgált a bűnhödésre. Addig volt joga az uralkodásra, a míg vasderékban járt, a mióta selyem és szalag lett az öltözete, here lett. Az épen maradt hatalom fölhasznált minden eszközt, hogy biztosítsa magát. Szemei előtt megvillant a véres kard s kész volt mindenre a saját védelméért. Ez volt az állapot Ausztriában s Ausztria révén Magyarországon is. A Ferencz császár uralkodása szomorú idő és hitvány idő. A császár arczképe kettős: egyik felén egy kedélyes, amolyan nyárspolgár-féle uralkodó, ki patriarchalisan szereti elintézni az ügyeket, a másik felén a hatalmát féltő császár-király, zord, redőzött homlokkal, kinek állandó kíséretében ott van a bakó.
A nyugati liberális eszmék már kezdették átjárni a magyar nemzetet, sajátságosan vegyülve össze a nemzeti eszmével. Egész irodalom támad, a mely ontja magából az új szellemet.* Egész írói gárda, különböző szellemüek, különböző tehetségüek, de egytől-egyig olyanok, a kik látni akarnak és a kik gondolkoznak: Batthyány Alajos, Martinovics, Hajnóczy, Berzeviczy Gergely meg még egy csapat s egész sereg névtelenül megjelent munka. Némelyiknek kitűnő tolla van s ragyogó lapokat ír, a mik mint irodalmi munkák is számot tesznek. Tele vannak az új fogalmakkal: alkotmányjavítást sürgetnek, sajtószabadságot s kivált részletesen foglalkoznak a jobbágyság sorsával. Ez a jobbágyság békés természetű s türelmesen húzza századok vas igáját. Maga még nem csörrenti meg békóját, urak és szabad emberek emelik föl szavukat mellette. Mind a franczia forradalom eszméi ezek, de egyik se lázító igazában: Montesquieu, Voltaire, Rousseau szellemét idézik föl, nem a Mirabeauét, Desmoulinsét, Robespierreét. Igazi általános magaslatra kevesen helyezkednek még közülök, a legtöbb egy vagy más tekintetben nemzeti alapon áll, ha szídja is az elmaradott magyarságot. Laczkovics kapitány tele szájjal szídja, lenézi a pipázó, czigányozó, multért síró magyarokat, de maga a legtőrülmetszettebb magyar ember, a ki a magyar vezényszó követeléséért veszti el állását.
Concha Győző: A 90-es évek reformeszméi. Budapest, 1885.
Jellemző a Martinovics összeesküvése. Martinovics apát teljesen a franczia gondolkozást szívta magába, sőt francziás élénk, ideges vérmérsékletében, ledér életmódjában is. A mint lenéző gúnynyal vagdalja szét a papságot, a magyarok üres cziczomáit, külsőségeit, mintha Voltaire lelke beszélne belőle. Mégis a mozgalom, a mit megindít, teljességgel nemzetivé válik. Azok gyülnek, azok csoportosulnak köré, a kikben a magyarság a legizzóban lobog: az írók.
Soha ártatlanabb forradalom nem volt keletkezőben, mint a Martinovicsé, a mi eszmék harcza lett volna. A toll volt a fegyverük, s tiszta, ideális lelkük képtelen lett volna vért ontani. Az akkori magyar írók ott vannak mind: Hajnóczy, Kazinczy, Verseghy, Szentjóbi Szabó, Bacsányi és a többi sok. A szellem, a műveltség mind e táborba lép, de tévedés azt hinni, hogy ez az egész nemzet mozgalma volt. A vidéki urak portájukon pipálnak és borozgatnak, a polgárság egészen német még, semmi közük hozzá, a negyedik rend kapál és fizeti a dézsmát. A franczia szellem itt nem lesz közös mindenkivel soha. Hiányzik a nép, amely lázasan hullámzik föl és alá a nagyok erkélyei alatt és követeli a jogát.
Mindegy. Az álmodozókkal úgy bántak el, mint Párisban jött divatba. A pallos dolgozott a Vérmezőn.
Még a közszellem alszik és hitvány a kor. A törvényszék, a mely kimondja az összeesküvőkre a halált, magyar emberekből áll. Egy történetírónk szavai szerint a római szenátus nem volt nyomorultabb a Caesarok korában, mint ez a magyar törvényszék.* A kivégzettek sírját ugyan frissen tépett rózsákkal ékesítik föl ismeretlen kezek, de a közvélemény alszik. Kazinczy, a nemes Kazinczy, ki évekig hordott rablánczot miatta, leveleiben nem zúdul föl soha a kiáltó igazságtalanság ellen. Az ismerte és szerette Hajnóczyról igaz rokonszenvvel emlékszik meg, de távolról sem forr föl eléggé emlékezete az ő haláláért, ki ártatlan volt, mint a fehér bárány. Martinovics iránt, ki mindennek az oka volt, csak a harag és a méltatlankodás marad meg szívében. Még messze a virradat.
Pulszky Ferencz: Martinovics és társai. Budapest, 1882.
Újból Francziaországra fordul egész Európa szeme. Egy ifju ember jut föl a hatalom legmagasabb polczára, egy ember, a kiben Julius Caesar szelleme újult meg, de az egyszerű tüzérhadnagy óriásibb pályát fut be, mint az előkelő római patriczius. A napoleoni háboruk újból megrengetik a világot.
)
A «Martinovics»-féle összeesküvés egykorú gúnyképe. (115. l.) A Nemz. Múzeum könyvtárában őrzött «Wahrhafftige Beschreibung wie es mit denen Criminal-Processen wider Nádasdi Peter von Zriny vnd Frantz Christophen Frangepan eigentlich hergangen. Wien, 1671» cz. mű belső táblájába van beragasztva.
Magyarország csendes marad. Napoleon kiáltványa a pusztában hangzik el. Az ország szinte únottan teljesíti kötelességét s védi az ausztriai házat. De minden olyan kisszerű. A magyar huszár ugyan megteszi a magáét vitézül, de az insurrectió szánalmas és nevetséges. Bátor legények voltak ugyan, de mit tehettek ócska fringiáikkal és el nem sülő pisztolyaikkal? Az Alvinczy generálist szidó csúnyaszájú insurgens örök nevetségbe foglalta a győri kudarczot. Kazinczy a napoleoni harczokat teljesen a poéta szemével nézi. Ő bámulja a nagy Napoleont s gyönyörködik benne.
Nem is volt ez másként: még mindig lethargia ült a szegény országon. A főrendre számítni most már nem lehetett, az idegen lett jóformán. Mert a nemzet fejei ketté váltak: a magyarok vezérei kivesztek vagy kibújdostak, a túlpartiak pedig az udvarhoz állottak. A klerustól se lehetett várni semmit; elmult az az idő, a melyben a főpapok között akadtak igazi lelkes magyarok azok közt, kiket minden létérdekük az ausztriai házhoz kötött volna. A kisebb nemesség meg teljesen léha és lusta életnek adta magát.
Ez időre esik a Széchényi Ferencz gróf működése, a ki egész egyéniségével és egész vagyonával lép a porondra. A közöny annyira leveri, hogy kétségbeesve gyászolja a magyar «rút alacsony létét».
Mindez veszendőbe ment nemzet képét tüntetné föl, de a magyar szívósság és lelkesedés égett akkor is, bár a hamu alatt s nem látszott meg a nemtörődömség s a léhaság miatt. Nem egyszer történt így. Mohács előtt is ez volt az eset. Nemzet nem sokszor viselte magát léhábban, mint a magyar akkor s mégis római lélekkel viselte el a nagy katasztrófát.
Ez a magyar léhaság valami sajátos jellemvonás, a melyet javarészben közöny és kevélység alkot. Megtalálható, de némileg eltorzult alakban, a lengyelnél is. Csakhogy a lengyelnél nincs meg az a hatalmas és ruganyos lélek, a mi a vész napjaiban mutatja csak teljes erejét.
Akkor sem volt veszve a magyar. A haza fogalma élt akkor is, mint minden olyan népnél, mely állandóan küzd a létért. Ez a fogalom velük született az emberekkel, a minek bizonyságát adják az összes fönnmaradt levelezések. Mondom, ez a hazafiság csak pislog, egészen nem alszik ki soha. Van mindig, a mi hegyes ösztökével éleszsze föl. A század elején lassú, de tartós és erős küzdelem indul meg a felső hatalom és a nemzet között. A kormányt a Metternich keze igazgatja, ki egymaga teljesen jellemzi nemcsak a császári Ausztriát, hanem az egész kort. Se a szellem, se a tehetség nem hiányzik belőle, ámde léha teste-lelke. A törvénytelen rendeletek, adók, katonaszedések föllobbantják a nemzetet.
49. GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN.*
Gróf Széchényi István arczképe. (117. l.) Ehrenreich metszete. A Szépműv. Múzeumban.
Az a bástya, a min megtörik a kormány működése, a vármegye. Nem akarunk dicsőítő beszédet tartani se a vármegyékről, se a vármegyéket alkotó nemességről. Eredeti források és földolgozott munkák eléggé kimutatják annak is száz baját és hátrányát. Ha módjukban lett volna, minden megye kis államot alkotott volna. Sánczai között kényelmes és kevély nemesség húzta meg magát. Uraskodó, hetyke legények, jó czimborák, jó agarászok, jó tánczosok, jó lovasok. A közügyek könnyelmű kezelése jellemzi őket. Hivatalt viselnek úri passzióból és úri módon. Nem olvasnak és nem tanulnak. Az elmult idők nemeseinek ivadékai, a kik még karddal dolgoztak és vérük hullásával tették kötelességüket. De már ez a kor elmult s ők már nem ebből élnek. Térdük jól meg tudja ugyan szorítani a ló vékonyát, de kezük már nem volna elég erős buzogányt, kelevézt forgatni, kényelmes derekuk megroppanna a pánczél alatt, fejüket lehúzná az aczél sisak. Rókát, nyulat kergetnek, nem törököt. Viselik a kardot, de csak parádéra. «Sújtásos nemzet» – mint Kölcsey mondja. Valamennyien jó czimborák egymás között, de pártoskodók. A restauratiókon kimutatják a foguk fehérét. Minden párt élteti a maga jelöltjét. Hogy még nagyobb érvényt szerezzen magának, boros palaczkokkal rakatja az asztalt tele s úgy itatja a választókat. Aztán előkerülnek a kurtanyelű fokosok, csákányok, az ólmos botok s egy-két koponya betörik, olyik ott is marad s csak az ítélet napján fog fölébredni. De jókedvében nincs párja ennek a nemzetnek. Ha vendég kerül hozzá, el nem bocsátja egy hétig, kiszedi a kocsi kerekeit, ha el akar menni. Mulatni gyönyörűen tudnak. A német, anglus többet tud inni, az olasz jobbkedvű, tánczosabb, figurásabb, de olyan zamatosan egy se mulat, mint a magyar. Víg tréfa, kaczagás, duhaj danolás is járja, de van ennek komoly fele is, mikor a czigánynyal huzatja. Ez az egyetlen nép, a mely sírva vigad. És hogy meg tudja becsülni a vendéget, az atyafit, az öreg embert! És nincs magyar mulatság, a hol a hazát föl ne emlegetnék, a hol a haza jóvoltáért ne ürítenének poharat.
Ez a nemesség az, a mely nem hagyja megtámadni az alkotmányt. Kemény a fejük, mint a vas és tiszta a szivük, mint a kristály. Ezeket meg nem ejti pengő pénz, hízelgő szó, zsiros hivatal. Ezek urak mind és nem engednek még a királynak se! Ha tanulnának, olvasnának, jó útra térnének, a világ legderekabb nemzete válna belőlük.
Ám így kell őket elfogadni, a mint vannak. Ilyen nemesség léhán, haszontalanul vezeti a közügyeket, de pompás anyag nemzeti oppositiónak. Olyan tömör vas bástya válik ebből, a mit meg nem lehet bontani. Az a rész megvan már itt, a mi conservál, de még az hiányzik, a mi reformál.
Az idő meghozza azt is lassan-lassan. A század 20-as éveitől egyre-másra tünnek elő a biztató jelenségek.
Irodalom keletkezik. A nagy általános eszmék, a mik az előbbi század utolját lelkesítették, kiesnek ugyan belőlük, de cserébe valóbb alapra lépnek s noha szűkebb körben, de kivihetőbben buzdítanak a reformokra. Nincs a közművelődésnek az a pontja, a mit meg ne pendítenének egy vagy más helyen. A szépirodalom termékeiben is él és forr a nemzeti javulás eszméje, hol borúsan, hol biztatólag, hol a lángoló lelkesedés hangján. Igaz ugyan, hogy hihetetlenül keveset olvasnak Magyarországon akkor (ma se túlságosan sokat), de mindez már a levegőt kezdi áthatni. Az írók köztiszteletben részesülnek. Ha műveiket nem is, nevüket ismerik az ország minden zugában.
Új alakok lépnek a színtérre, a kik új zászlókat lobogtatnak a nemzet szeme előtt. Egyre hangosabb lesz a jelszó, hogy nem elég a passziv ellenállás, tenni is kell valamit, alkotni is kell újat. S lassan-lassan új nemzedék nő föl, a melyik már kész a reformra is. S mögötte a nagy, nehéz védőbástya is megmozdul.
Rázkódás nélkül nem történik semmi sem. Az új eszmék terjedése elválasztja a régi világ embereit az újaktól. A korkülönbség nem nagy s mégis csodálatosan mások már az új emberek, mint a régiek. Gróf Dessewffy József lelkes mágnás, tevékeny, élénk, irodalommal is foglalkozik s lelke igazán tágas. De mikor Széchenyi István áll vele szemben, mintha egy század választaná el őket egymástól, annyival kezdetlegesebb és szegényebb a Dessewffy lelkivilága. Kazinczy az előbbi írói világ lelke, leveleiben megvilágítva látjuk az embert, a ki minden iránt érdeklődött, a mi szellemi. De olvassuk el a Kölcsey munkáit, a Kölcsey leveleit. Kazinczy lelkes magyar, de Kölcsey igazi mélyrelátó politikus; Kazinczy szeret gondolkozni s mindenről vannak szellemes eszméi, ötletei, miket rakéta módjára dobál széjjel, de Kölcsey mély filosófus, igazi gondolkozó és rendszeres fő; Kazinczy sok történelmi munkát olvas, de nála a história csak anekdota-gyüjtemény, Kölcsey pedig már érti a történelem szellemét. Ez az ellentét némely helyen szembe is állítja a régi és az új Magyarország embereit, gáncsolják egymást, küzdenek is, nem mindig kiméletesen és nemes fegyverekkel, de mindig a haza javára. Minden romokon épül.
A hajdan karddal dolgozó, katonás és kardra termett népből most már szónokoló, gyűlésező nemzet lett. Különös kedvvel műveli a nyilvános beszéd minden faját az asztal feletti pohárköszöntőtől a nagy parlamenti beszédig. Az országgyűlés lesz a csatamező. A hatalom megriadva rángatja a gyeplőt, mert kezd félelmes lenni a növekvő magyar nemzet. Az 1825. országgyűlés olyan gárdát állít síkra, a mire a történelem büszke lehet.
Ez országgyűlésen lép föl az új korszak legnagyobb alakja, gróf Széchenyi István. Multja is hasonlít a nemzet multjához: dicsőséges katonáskodás után kalandokat kerget s elmulatja szép fiatal éveit, hogy mint férfi teljes erővel kezdjen a reformmunkálathoz. Működésére megérve találta már a talajt, de övé az érdem, hogy ő kezdte megművelni. Olyan volt az egész nemzet, mint az álomból ébredő. Nem sokkal azután egy másik nagy történelmi alak körvonala rajzolódik a háttérbe: a Kossuth Lajosé. A két nagy ember némileg egymás ellentéte s némileg egymást kiegészítő. Az ő együttes működésük megvonja az új Magyarország alapját.
)
KÖLCSEY LEVELE KOSSUTHHOZ.*
(Eredetije a M. N. Múzeumban.)*
Cseke, april’ 25/1837.
Kedves Barátom, febr[uár] 17-dikén költ igen becses leveledet köszönöm. Híreid ’s érzéseid, miket a’ levél éreztet, keserűk valának; de hiszen mi már az e’ félét megszoktuk.
Az ifjak ügyében hozott itélet mindent meghalad, mit csak álmodhatánk is. Most az a’ hír szárnyal, hogy a’ kir. tábla’ két bírája hivatalát e’ miatt lemondá; Pestről talán többet fogok tudni.
Wesselényinek épen ma irtam, neki és Neked Kölcsey Gábor rokonom viszi soraimat; bár reájok választ is hozhatna! Bár hozna Tőled bőv adatot és tudósítást minden tudni szükségesekről. Közgyülésünk Junius 5-dikén kezdődik; ’s nagyon szeretném, ha úgy jelenhetnék meg ott, hogy a’ tenni valókban ne lennék járatlan.
Martius 6-diki közgyűlésünkre érkezett meg a’ Cancellaria dorgáló levele az ifjak’ ügyében tett első felirásunkra. A’ dorgálás ugyan az, melly több Megyékhez is érkezett. Darvay inditványt tett, hogy újabban is irjunk fel. Az Alispány Urak ezt nem akarták, hanem csak gravament akartak belőle || [2. l.] jövő diaetára csinálni; mivel úgy mondák, sokszorozott sikeretlen felirás csak gyengeségünket árulja el. Rövid vitatás után a’ többség újabb felirást végzett. Azt íme ide csatolom.
A’ kir. tábla’ itéletei ezen végzés napjának estvéjén érkeztek meg. Megdöbbenésem a’ váratlan igazságtalanságon nagy vala. Tanácsosnak tartám a’ felirást az az napi végzés szerént készitni el; ’s az itéleteket jövő közgyűlésre hagyni fel; hogy lássam: több megyék, mint kezdenek cselekedni. Azért kérek Tőled kimerítő tudósítást; mert én ez elszigetelésben itt keveset tudok meg.
Csanád’ ideája a’ küldöttségről, eredeti. De itt nálunk valami illyen nem kivihető. Itt a’ magistratusnak, ’s mindenek felett a’ két alispánynak befolyása intéz mindent. Nemességünk számra nagy, befolyásra kicsiny.
A’ barsi dolgokrol is kérek tudósítást, t. i. a’ commissioról.
Mult marciusi gyűlésünkre érkezett a’ magyar nyelven készülő felírásokra nézve is külön cancellariai decretum, melly ezen tárgyban még mult || [3. lap] nyáron küldött felirásunkra válaszoltatott. De nálunk a’ magyar nyelv’ ügye minden képzelet felett erősen áll. A’ rendek nem tarták szükségesnek, hogy válaszoljanak; hanem maradtak a’ nyelv mellett.
Lapjaidból fájdalommal értem, hogy Zemplén a’ magyar nyelv’ ügyét elhagyta, ’s az 1805: 4 czkre* visszatért. Kérlek írd meg: hány megye van jelenben, melly egyedül magyarul ír?
Dolgaid tudom sokak, de elszigeteltetésem tekintetéből nem veheted nehezen: ha válaszolásra kényszerítlek. Értem is, tudom, teszesz valamit; de a’ közügyért, mert kérdéseim a’ körül forganak, mindent.
Az erdélyi országgyülésről, és arrol, hogy oda az újabbi törvényczikkely által visszakapcsoltatni rendelt partiummegyék is meghivattak, mit mondatok Pesten. Én azt hiszem, nekünk e’ miatt fel kell kiáltani.
Mult gyűlésünk nagyon futtában ment véghez; ’s a’ felebbi két tárgyon kívül közérdekü nem végeztetett. Innen tudósításom száraz volta. Aztán || [4. lap.] nálunk különben is vitatkozások nem igen vagynak. Midőn felírás végeztetik is, rend szerént egyes indítványra conclamatió által végeztetik el.
Lapjaidra a’ fizetés a’ nemesi pénztárbol valósággal assignáltatott. Reméllem eddig kézhez is vevéd. Mindenesetre erröl kivántalak tudósítani.
Élj szerencsésen, ’s haladj elő nehéz, és kedvetlen, de közhasznu ’s minden jó kebel előtt tiszteletreméltó pályádon. Ölellek hív barátsággal. Kölcsey F.
* Törvényczikkre.
Kölcsey levele Kossuthhoz. (120. l.) A M. Nemz. Múzeum kézirattárában (Irodalmi Levelestár) őrzött eredetiről.
Most már végképen elérkezett a kor, hogy a feudális rozzant bástyák összedőljenek, hogy az alkotmány kitáguljon és magába fogadja az egész nemzetet. A franczia forradalom eszméi ezek, de már nem a Martinovicsék kátéja szerint, hanem ízről-ízre reálissá és magyarrá válva.
A jobbágyság fölszabadítása a nagy reform, a mely szabaddá fogja tenni az egész országot. A magyar jobbágy békés. A parasztlázadások, a mik e korban történtek, nem a magyar vidékeken gyúlnak ki. Hóra és Kloska az oláhokat bujtják föl, az 1831-i koleralázadás a tót vidékeken harapódzik el.
Arra rájönnek lassanként, hogy az ország közgazdaságának a jobbágyság csak árt és nem használ. Berzeviczy Gergely világosan kifejti ezt a kérdést töviről-hegyire.* Nem akar rögtöni változást, hanem fokozatos javítást. A jobbágyok fölszabadítása oly dolog, a mitől még nagyon fáznak. De már az az idő is elmult, hogy Felsőbükki Nagy Pált lehurrogták, mikor a «misera plebs contribuens» mellett fölszólalt. A szó első kimondása szokatlan, megütközést keltő, de későbbi védői népszerüek lesznek. A jég fölreped az egész vonalon.
De conditione et indole rusticorum.
50. KOSSUTH LAJOS NÉVALÁÍRÁSA.*
Kossuth Lajos névaláírása. (121. l.) A «Pesti Hirlap» gyűjtő-ívén a Nemz. Múzeum levéltárában. Olv. Kossuth Lajos.
Ez nagyjából a század 20-as éveinek képe: elhagyott, hátramaradott ország, mely nagyra van hivatva s kész reformálni magát és karddal, paizszsal megvédeni alkotmányát. A közhangulat már emelkedett s igen sok derék és eszes ember áll a nemzet élén. Madártávlatból van így ez bizonyára; az akkoriak nem találták olyan szépnek. A szereplő férfiak leveleiben tömérdek levert, reménytelen lapra akadunk; sok volt még a makacs conservativ ember, a reformtól irtózó, a haladást ellenző. A vezérek egyéni gyöngéit is jobban ismerték. Az ifjuság, a jövő magyarsága, csak kevéssé volt komoly,* mint talán minden idők ifjusága. De ma már látjuk, hogy mivé fejlettek azon kor ifjai s a történelem kiolvasztotta az aranyat a salakból.
Pulszky Ferencz: Életem és korom.
Összecsapás előtt lehet látni az eredményt. Mire ki fogja vívni a nemzet minden jogát, kitágítja az alkotmány kereteit, megujítja a vért mindenütt, a vármegyei nemesség áldozatul fog esni. Megérett. Eljátszotta szerepét az utolsó jelenésig. A legnagyobb emberektől nem lehetett várni, hogy minden egyes kicsinyes, önző indokát a mérlegbe vessék. Nem vette ezt tekintetbe se Széchenyi, mikor a multért való lelkesedést a sutba vetette s a hagyományokat egyszerűen legázolta, se Kossuth, mikor a jobbágyság fölszabadításához nem járta végig az összes lépcsőfokokat, hanem egyszerre tette meg az egész nagy lépést. A magyar gazdálkodás kétségtelen rossz volt, hiában iparkodtak segíteni rajta. A modern nézeteket nem szívták magukba. Dessewffy József művelt ember és tanult gazda volt, Széchenyi oly világosan megmutatta neki, hogy semmit sem tud, mint mikor valaki fehér papirra fekete betüket ír.* A rossz gazdálkodásnak a jobbágyság fölszabadítása elhatározó lökést adott.
A «Világban».
Macaulay azt írja az angol nemességről, hogy összes érdemük a multban az volt, hogy nehéz lovaik lába alá tiporták a népet. A magyar nemességről ezt nem lehet elmondani. Lánczot könnyebben nem sokszor téptek el, mint nálunk a jobbágyság lánczát. Nagy vonásokban említettük a nemesség léhaságát, el lehet ugyanazt apróra is mondani, levelekből, okiratokból egyes példákba szedni. De őszinte, meleg szivük a hazáért vert. Őseik vérüket ontották, apáik, nagyapáik nem tettek semmit, mert a nemzet nem szólt hozzájuk; ők tettek, mert tenni kellett. Lemondottak a jogaikról szépen és nemesen. Nem az ész szava győzte meg őket, mert ahhoz faragatlanok voltak, de meggyőzte a szív szava. Nem az ő hibájuk volt, hogy képzetlenek maradtak, hiányosak a tudományokban. A közfelfogás az, hogy a birtokos magyar nemesség czigányszó mellett eldorbézolta az ősök vagyonát. Nem egészen így történt. Az bizonyos, hogy a kárpotlással nem tudtak élni. Könyelmüek voltak és szerettek mulatni. De a jobbágy-fölszabadítás nem volt előkészítve. Meg kellett történni, jó hogy megtörtént, de a birtokosokon mégis az ejtette az első sebet. Mikor a szabadságharcz kitört, tudták kötelességüket s újra kezükbe vették a kardot, a puskát. Aztán jött a Bach-korszak, aztán az adósság ült rá a birtokokra, aztán jött a zsidó és kiszívta lassanként a gentry vérét, kiszívta mert neki is élni kellett s az elnyomott faj ott emeli föl a fejét, a hol tudja. A megmaradtak közül kevés szerzett magának teret a boldogulásra, a nagy része elveszett, elzüllött s akárhányszor egy pisztolydurranással végzett el mindent. Új vér áradt az elapadt erekbe, nemes és becsületes honoratior osztály keletkezett, de vagyon nélküli. A küzdelem tart állandóan s tömérdek a gyom, a mit ki kell tépni, mert a fejére nő a buzakalásznak. A nemesség bűneiért vezekelt, de örök dicsősége maradt, hogy megmaradását nem kereste az ország romlásával.
51. GRÓF DESSEWFFY JÓZSEF.*
Gróf Dessewffy József arczképe. (123. l.) Ender J. festménye után Clarot kőnyomata a Szépművészeti Múzeumban.
*
Egész sor nevet jegyzett föl a história, a kiknek a nagy átalakulásban részük volt s a fényesebbek közül való a Kölcsey Ferenczé. Élete tartott a mozgalom derekáig s bőségesen kivette belőle részét. Azok közül való volt, a kik megértik az átalakulásokat, mert ő korszak mesgyéjén áll. Mint író a régibb nemzedékhez tartozik, bár rokonszenvvel kísérte az új nemzedék – a romantikusok és népiesek – munkáit is. De teljesen nem értette meg az új szellemet s maga nem is követte. Azonban mint politikus egészen az új világé volt. Külseje még a régi divatot követi, övé az egyetlen simára borotvált arcz a liberális ellenzékiek között.
Politikai működését hosszú időn keresztül egy jelzővel illették: «eszményi politikus».* Annak tartották, mert nem működését nézték, hanem azt, hogy költő-ember volt, ki beszédeit is ékes formában és magasröptű gondolatokkal megrakva adta elő; hogy magányban élt, visszavonulva, hol a világot nem ismerhette eléggé. Nem volna kisebbítés egyéni jellemére nézve, ha eszményinek nevezzük, de igazán nem volt az. A magányban olyan fegyelmezett és rendszeres gondolkozásra tett szert, hogy gyors itélőképességgel látott bele a dolgokba. Hatalmas jogi és történelmi ismeretei segítették mindenben. Hogy mennyire tisztában volt mindennel, azt legjobban bizonyítja beszéde a szatmári adózó nép ügyében. Látszik, hogy ismeri az állapotokat töviről-hegyire, nemkülönben a segély szükséges formáit is. Nem azért lépett ő a közpályára, hogy prózában írt költeményeket szavaljon a szószékről, érett férfi volt már, nem taps után vágyodó ifju-ember.
Újabban ezt már czáfolják Beöthy Ákos (A magyar államiság fejlődése, küzdelmei II.) és Angyal Dávid i. m.
Pulszky Ferencz írja róla,* hogy a pártnak Deák volt az esze, Kölcsey a szíve. Kölcsey nem akart vezérszerepet, ő hűséges követője volt Wesselényi Miklósnak, kit mindenben vezéréül ismert el. Szokott habozását otthon hagyta, bátran és szilárdan tört előre, hallatta szavát mindannyiszor, mikor érezte, hogy szükség van rá. Szereplő embere volt a pártnak. Utolsó munkája, Wesselényi védelme, hervadhatatlan koszorut kötött fejére. Borongása, melancholiája nem hagyták el itt sem, de már nem lankasztották, nem gátolták útjában többé! Sok kiváló ember volt akkor még pessimista s valami volt ebből a kor hangulatáé is,* csak a 40-es évek tették izzóvá a levegőt s lázassá, hivővé az embereket.
I. m.
U. o.
A köztisztelet jellemző, a mi Kölcseyt kiséri. Az ifjuság rajong érette. Szemere Bertalan, ha róla ír, valóságos glóriát von körülötte. A vezérek maguk közé emelik és büszkék barátságára. A nagy Wesselényi testi-lelki jó barátja. Deák Ferencz nemkülönben, a kihez egyébként legközelebb áll, nézeteit tekintve; egyforma hazafiui és okos szemmel nézik a világot, csak Deák mindig higgadt és óvatos, míg Kölcsey tüzesebb és lelkesebb.
Kossuth azt írja Kölcseynek az ő pompás, ragyogó nyelvén: «Isten vigyázzon életedre, egészségedre, pihenj édesen tölgy koszorúidon a nemes önérzés karjai között’ s engedd nekem a büszke örömöt hinni, hogy… felejtve egészen én sem vagyok. »* Ugyanezt mondja Deák egész egyszerüen: «Életem legszebb nyeresége a te barátságod.»* Maga Kölcsey így itél politikai pályájáról: «Önérzés azalőtt is sok volt mind verseimben, mind kritikáimban, de beszédeimben talán büszkeség is van. »*
1836 május 15-ikén a Szemere-Tár XV. kötetében.
1836 július 4-ikén u. o.
Önéletrajzában.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
