A biblia kiadásának szüksége. Az új kiadás terve. Kis a könyvnyomtatás megtanulására szenteli életét. Hazulról kapott értesülései. A szamos-újvári gyűlés határozatai a bibliakiadásról. A Tofeusnak adott megbízás. A Kisre vonatkozó tervek. Kis merész elhatározása. A kiadásra szánt összeg sorsa. Előkészületek. A hazai politikai viszonyok. Pataki levele Kishez. Kis elhatározza, hogy maga költségén nyomtatja ki a bibliát. Amsterdami életmódja. A biblia-correctio nehézségei. Kis eljárása. Correctorsegédei. A javításban követett elvei. Példák javításaira.
Fent láttuk, hogy a biblia kiadásának szükségét egyformán átlátták az irányadó férfiak, valamint azt is, hogy a kiadás módozataira nézve nem egyeztek meg. Úgy látszik, a kinyomtatás módját eleinte mellékesnek tartották, gondolatuk csupán a czélra volt függesztve.
Pápai Páriznak, midőn Kis Miklósnak az említett jó tanácsot adta, szemei előtt egy oly könyvnyomtató lebegett, a ki külföldön tökéletesen elsajátítja a könyvnyomtatói ismereteket s itthon érvényesíti tehetségét és tudományát; Tofeus és Horti pedig azt hitték, hogy Hollandiában kell keresni kiadót s Misztótfalusi Kis vállalkozását is úgy értelmezték s biztatásaiknak is az volt az értelme, hogy tanuljon meg annyit a nyomtatásból, illetve egyéb ahhoz tartozó szükséges ismeretekből, nyomdai javításból, betűöntésből stb., a mennyit tudnia kell, hogy a nyomtatásra felügyelhessen s a könyvnyomtatót ellenőrízhesse.
Misztótfalusi Kis is így gondolkozott eleinte. De csakhamar átlátta, hogy e mesterség egész embert kiván, sőt egy ember, ha egészen reá szenteli is magát, alig lehet benne tökéletes s lassanként meggyőződött arról is, hogy megfontoltabb volt a Pápai Páriz tanácsa, mint a többieké, s azt tűzte maga elé életczélul, a mit az javasolt. Ily értelemben írt haza Tofeusnak és Pápai Páriznak is. Eleinte félt, hogy mint theologust ezután majd nem veszik számba, de Pápai Páriz e tekintetben is megnyugtatta.
Midőn Tofeus értesült arról, hogy Kis Miklós egészen a könyvnyomtatásnak szenteli magát, azután pedig haza készül, örömmel vette azt tudomásul. Ez lehetett indítéka, hogy most már ő is azon gondolkodott, hogyan lehetne a bibliát itthon kinyomtatni. Ez újabb tervét közölte a fejedelemmel és a főurakkal s azok mindnyájan helyeselték azt. Közösen megállapodtak abban, hogy betűket s papírt hozatnak külföldről s a kiadásra itthon rendeznek be nyomtató műhelyt. A tervezett új kiadás mintájául az 1645-iki amsterdami bibliát fogadták el s ezért akartak a külföldhöz fordulni, hogy betű, papír és a könyvalakja mind ahhoz hasonló legyen. A rendek és Apafi külön-külön megbízólevelet állítottak ki Tofeus részére, melyekben felhatalmazták, hogy a szükséges költségeket az egyház pénzéből fedezheti.
Az első 1681-ik év augusztus 20-án Szamos-Újváron kelt és így hangzik:
«Mi Erdélyországban lévő evangelicus reformatus tanács uri renden levő hivei, kegyelmes urunknak ö nagyságának vallásunkon levő ecclesiák, collegiumok s azokhoz tartozó jók curatori s esperestjei és valakiket ezen dolog illethet, ez ide alább megirt személyek, adjuk tudtára mindeneknek, az kiknek illik, ez mi leveleinknek rendiben, hogy mi kegyelmes urunknak ö nagyságának méltóságos tetszéséből s közönséges megegyező akaratbúl, Istennek ő felségének segitségével akarván kinyomtattatnunk a szent bibliát magyar nyelvünkön in octavo majori, ugy a mint Belgiumban kinyomtatták volt, miden correctio nélkül, a nyomtatásban esett fogyatkozásokon kivül, a szent generalis ecclesia pénzébűl, kinek jobb móddal való végbevitelére ide hazánkba hozassunk mind betüket, mind papirosat s itt nyomtattassuk ki, közönségesen végeztük. Minthogy penig a szent ecclesiának erre az istenes munkára deputáltatott pénze tiszteletes Tofeus Mihály református erdélyi püspök uram keze alatt van s ö kegyelmének kell kiadni arra a szükségre kivántató minden költséget: assecuráljuk ö kegyelmét, mind magát, mind maradékát közönségesen e levelünk által, hogy valamennyi pénzt s egyéb szükséges jót költ arra a munkára tiszteletes Tofeus Mihály püspök uram, azt mindnyájan acceptáljuk, approbáljuk, hogy azért sem magának sem maradékának, ö kegyelmeknek semmi bántódása nem leszen; hozzá tévén azt is, hogy ha (kitől Isten oltalmazzon) erre a szükségre kivántató betüknek vásárlásában, meghozásában, vagy egyébképpen Istennek itéletéből származható szerencsétlenség miatt valami alkalmatlanság és kár esnék: arrúl sem Tofeus Mihály uramat, sem a generalis ecclesiát senki sem vádolja, nem keresi, mivel csak Isten adhat olyan nagy munkának boldog előmenetelt. Mely dolognak nagyobb erősségére s bizonságára és megirt tiszteletes Tofeus Mihály uramnak is mind magának mind maradékának jövendőbeli securitására adtuk és kezünk irásával s szokott pecsétünkkel megerősitett levelünket.»
Ugyanez a tartalma az Apafi ugyanekkor s ugyanitt kelt meghatalmazásának is, azzal a különbséggel, hogy itt elmaradt a záradék, mely arról szól, hogy ha a betűvásárlásban s azok hazaszállításában vagy egyébként valami kár esnék, azért Tofeust senki felelősségre nem vonhatja.
Kétségtelen, hogy midőn Tofeus e határozatokat hozatta, Misztótfalusi Kisre gondolt, nyomdai művezetőűl őt szemelte ki. E szándékát egy levélben tudatta is vele. Kis Miklós becsvágyát ez még inkább növelte s a belé vetett bizalom ezen újabb nyilvánulása kitartásra buzdította.
Lelkesedése pillanatában merész tervek születtek meg agyában, a melyek azért nem voltak pillanatnyi életűek: lelke gyermekeit ha megszülte, föl is nevelte; különben is természete volt, hogy törhetetlenül ragaszkodott pillanatszülte elhatározásaihoz. Ha bíztak benne, e bizalmat meg is akarta érdemelni, ha kitűntették, hálásnak akarta érte magát mutatni. Feltette magában, hogy nem csak megtanulja a betűmetszést, betűöntést és könyvnyomtatást, hanem maga által metszett és maga által öntött betűkkel maga kinyomtatja a Zsoltárokat és az Új-Testamentumot: hadd lássák, mennyire érti mesterségét.
21. APAFI NÉVALÁÍRÁSA.
Az alatt, míg Kis fejében ily tervek fogamzottak meg, a bibliakiadás ügye ismét tovább haladt egy lépéssel. Az erre szánt kétezerötszáz aranyat, vagyis tízezer forintot, melyet Tofeus «az ország nagy szükségére» kölcsön adott, lassanként, sürgetésre visszakapta: előbb ezer aranyat, majd 1682 nov. 28-ikán megismételt sürgetésre a még fentmaradt összeget.
A mint a pénz együtt volt, a következő évben Kolozsvárt egybegyűlt papok és főurak legelőbb is erről tanácskoztak. Abban állapodtak meg, hogy levelet íratnak egy «tisztességes, tudós, buzgó» külföldi professornak, hogy értekezzék a könyvnyomtatókkal s tudja meg és tudósítsa őket, mennyibe kerülne a bibliának odakint való nyomtatása? Viszont más úton annak is járjanak utána, mennyi lenne a vám és harminczad, ha majd a nyomtatott példányokat haza akarják szállítani s azonkivül könyvnyomda felszereléshez szükséges eszközöket rendelnének meg? A külföldön nyomtatást is elhatározták, még mielőtt a tudós professor informátiója megérkezett volna. «Isten kegyelmét segítségül híván – így szól a határozat – mind a papyrosnak, mind a typusnak szépsége, mind az dolog hamarébb végbe menése kedvéért az biblia oda fel való nyomtatása és pénz oda felküldése legyen meg…»
Egyelőre correctorokról nem gondoskodnak. Követül, ki a levelet fölvigye s mindezekben eljárjon, Kolosvári István gyula-fehérvári tanárt jelölték ki. Kisünkről is megemlékeztek, róla is határoztak. «Tótfalusi uram –így szól a határozat – jöjjen haza s hozzon elegendő matrixokat és egyéb typographiához szükséges eszközöket magával.»
Csakhogy mindezekről őt tudósítani elfelejtették, neki fogalma sem volt arról, mik történtek odahaza, a szállingózó hírekből pedig épen mást következtethetett.
Már Pápai Páriz levele is beszélt harczi tervekről, Apafi magyarországi hadjáratáról, melybe a szultán rendeletére kezd. Újabb levelek, Magyarországból és Erdélyből érkező tanulók mindinkább kedvezőtlen híreket hoztak a «fenforgó zenebonás állapotról», hogy a török nagyvezérnek negyven nap alatt tízezer aranyat kellett fizetni (1683), hogy az urak egymástól kértek kölcsön, csakhogy a pénzt előteremtsék stb.
Ezenkivül olyan hírek is szállingóztak Amsterdamba, hogy a biblia nyomtatására szükséges összeget megsokalták s a huszonötszáz aranynak még csak nevétől is megírtóztak, sőt Pataki István kolozsvári tanár, az ifjú Apafi nevelője, kinek nevével alább még gyakran fogunk találkozni, már azt is írta Kis Miklósnak, hogy a «biblia nyomtatása felől való tanács elbomlott» s e feladat megoldása ő reá fog még maradni.
Majd csakhamar meghallotta, hogy a török Bécs ostrománál szégyent vallott (1683 szept. 12). Sőt azt rebesgették, hogy ott Apafi is elesett. Mint az erdélyi hazafiak nagy része, a török hatalom aláhanyatlásával közeledni érezte ő is Erdély önállósága és vallásszabadsága romlását; képzeletében látta, mint hatol be a magyarországi vallásűldözés Erdély türelmes népe közé is, mint foglalja el az «orthodox» kálvinista vallás helyét a «pápistaság», mely a «keresztény» vallást onnan kiírtani régen szándékozott. Mindezekből azt a tanulságot meritette, hogy örökre elmult az az idő, a mikor az egész ország érdeklődött e könyv kinyomtatása iránt s talán ilyen alkalom sem kinálkozik több, mint ez a mostani, hogy t. i. külföldön él egy olyan magyar, a ki teljesen érti e mesterséget s életét is szívesen ez ügynek szentelné. E képzelődés hatása alatt még merészebb elhatározás támadt lelkében. Félretette előbbi terveit a nyomdai mutatványokról, a Zsoltárról és Új-Testamentumról s eltökélte magát a biblia haladék nélkül való kinyomtatására. Ez elhatározás annál könnyebb volt, mert ő is, épen úgy, mint előbb Szenczi Molnár, ezt tűzte ki életének kiváltképen való czéljául.
Merész, szinte egy ember erejét felülhaladó munka, a milyenre sem azelőtt, sem azután nem vállalkozott még magyar ember! Misztótfalusi Kis jellemének sajátságos vonása e vállalkozás. Ő, mint maga is megvallotta, mindig olyan dologba szeretett fogni, a mi erőt felülhaladó, mintegy istenkisértés volt.
Misztótfalusi Kis a három év alatt, a mióta Amsterdamban volt, megtanulta a betűmetszést, matrix-készítést, betűöntést és nyomtatást, de ha ezeket jól értette is: sok akadálya volt még a nyomtatásnak. Szükséges szerszámai megvoltak ugyan, azokat még Blaeu megvétette vele, de nem volt pénze a sok és drága anyagra, melyek a metszéshez és öntéshez kellettek; nem volt papír, nem volt sajtója stb.
De ez sem rettentette el. Elhatározta, hogy munkát vállal, pénzért dolgozik másoknak s megtakarított pénzét a bibliába fekteti.
Hogy czélját elérje, nélkülözésre is hajlandó volt. Maga beszéli, hogy azt is sajnálta és kárnak tartotta, a mit kenyérre kellett költenie. Sokszor úgy kiadta minden pénzét, hogy kenyérvételre egy polturája sem maradt, a legolcsóbb eledellel élt, néha egész hónapon át nem ivott bort s olyan takarékos volt, a milyent csak képzelni lehet, hogy véghezvigye, a mit elkezdett. Volt benne olyan vonás, mely a vértanuk elszántságára emlékeztet, azok szájába illettek volna e szavai is: «Hozzá fogok én, egy szegény legény lévén és megmutatom, hogy egy szegény legénynek szíves devotiója többet tészen, mint egy országnak immel-ámmal való igyekezeti és hogy az Isten gyakran alávaló és semminek alított eszközök által tapasztalhatóképen való segítségével viszi véghez az ő dicsőségét.»
Elszántsága lassanként mind közelebb vitte czélja felé. Előbb betűi készültek el, majd papírt vásárolt s azután egy könyvnyomtatótól sajtót bérelt ki. De még mindig voltak a nyomtatás megkezdésének nagy akadályai.
Nincsen könyv, melyet annyi ember olvasott volna, mint a bibliát, melynek szövegépsége annyira fontos lett volna, vagy hibái annyi félreértést szülhettek volna és mégis, mintha a végzet üldözte volna, ebbe kerültek bele a legbotrányosabb sajtóhibák. V. Sixtus pápa 1590. Rómában saját felügyelete alatt kinyomatta a Vulgatát s a mű végén egy bullában közzé tette, hogy kiközösít mindenkit, a ki bármit változtatna a szövegen. E kiadás, a mint csakhamar kiderült, annyira telve volt hibákkal, hogy maga a pápa jónak látta eltüntetni a könyvpiaczról.
A Károli Gáspár-féle bibliafordításban is volt elég hiba. Elaggott ember volt a fordító s nem tudott jól magyarul a nyomtató; a későbbi kiadók, mint Szenczi Molnár, sokat kitisztítottak belőle, de sokat benne felejtettek és azok számát újakkal is tetemesen szaporították.
Misztótfalusi Kis Miklósnak eleinte az volt a czélja, a mi Tofeusnak, t. i. hogy a Károli Gáspár fordítását nyomtatja ki, úgy a mint azt Janson kiadta, nem javítva rajta semmit, csupán a nyomdai hibákat. Ezt eleinte annyira természetesnek tartotta, hogy, mint mondja, kardot vonni kész lett volna érette s a világért el nem távozott volna tőle semmiben.
De idővel más meggyőződésre jutott. Midőn, még első terve szerint, az Új-Testamentum kiadására készült s végig javította e czélra a Janson-féle kiadást, összehasonlítva az eredeti szöveggel, a belga és más fordításokkal: akkor látta, hogy itt nem csak sajtóhibák vannak nagy számmal, hanem azonkivül igen sok szó, sőt egész versek kimaradtak; hogy sok helyen hibás a fordítás és nem következetes az orthographia stb. Belátta, hogy ha tökéletes munkát akar végezni, az egész bibliát újra át kell nézni. Jó lelkiismerettel – úgymond, – nem hagyhatta benne a felfedezett hibákat s ha nem javította volna ki az idő folytán becsúszott «vétkeket», úgy tünt volna föl, mintha megvesztegetné annak szövegét.
Az összevetésre és javításra a maga tudományát és idejét nem tartotta elégségesnek, hanem segédeket keresett. Az utrechti egyetemen ez időben számos magyar tanuló tanult, kik ott mintegy kis magyar coloniát alkottak. Hogy e végett Utrechthez fordult, arra más oka is volt. Ezen egyetemen a Coccejus-ellenes Voetius szelleme uralkodott. Maga Kis Miklós ugyan Coccejus követője volt, de Tofeus püspökre és Teleki Mihályra tekintettel nem tartotta czélszerűnek e theologiai iskola elveit alkalmazni a bibliajavításnál: attól is félt, hogy így több újítás lesz benne s e miatt majd nem fogadják el az egyházak. Félt a Coccejanismus hirétől s visszaemlékezvén a Csernátoni-Dési-féle perre, félelme nem is volt alaptalan. Ő maga Coccejus-párti, segédei Voetius követői, tehát egymást kölcsönösen ellenőrízték: «ő kegyelmek én tőlem mintegy tartogatván – úgymond és én is ő kegyelmektől, úgy inkább maradhatott valóságában a munka.»
A javításban különösen két deák, Csécsi János, később sárospataki tanár s mestere helyesírási elveinek ott is lelkes követője s Kaposi Sámuel, később gyula-fejérvári tanár, jeles hebraista, voltak hathatós támogatói. Ő reájuk bízta Kis az összehasonlítást, fölhatalmazva őket, hogy ha munka közben oly nehézségek merülnének föl, melyekkel megküzdeni nem képesek, kérdezzék meg többi tanulótársaikat s ha ezekkel együtt sem tudnának eligazodni, forduljanak tanácsért tanáraikhoz. Azon szempontokat, a melyekre az összevetésnél figyelniök kelle, a következő hét pontba foglalta össze:
Az első pont a sajtóhibákról és helyesírásról szólt: ez utóbbira vonatkozó szabályokat Misztótfalusi Kis részint a régibb magyar nyelvtanokból vette, részint saját megfigyelése alapján írta.
A «valóságos hibákra» nézve következő utasításai voltak 1. Az egyes bibliai könyvek és fejezetek tartalmát rövidítsék. 2. A Janson kiadásában latinul idézett egyező helyeket fordítsák magyarra, hogy a nép, a nők, sőt gyermekek is értsék. 3. Nézzék meg, hogy az útalás helyes-e? 4. Hogy a szövegből kimaradt szavakat, a milyenek roppant nagy számmal voltak, az eredetivel összevetve, vegyék föl újra. 5. Az egészen kimaradt, vagy nem a helyén álló, helytelenül összekötött vagy elválasztott verseket állítsák helyre. 6. Az eredetiből hiányzó s a fordításban magyarázatul álló szókat jelöljék meg, hogy azokat cursiv betükkel szedhesse.
Az eredeti szövegen kivül figyelmükbe ajánlotta a Tremelius latin fordítását, melyet Károli Gáspár is használt; a belga és angol fordítást s a kiválóbb szövegkritikai műveket.
22. MISZTOTFALUSI KIS BIBLIÁJÁNAK CZÍMLAPJA.
Mint a később általa kiadott hibajegyzékből látjuk, rengeteg sok kisebb és nagyobb hibákat fedeztek föl: alig volt a bibliának olyan fejezete, melyben ne javítottak, sőt csak egy-két javítást tettek volna; nemcsak egyes szavak s rövid mellékmondatok, hanem egész hosszú versek elmaradtak elnézés, gondatlanság s felületesség miatt és számos egyéb hibákra is bukkantak. Pl. egy helyen hatszáz helyett hatszázezer állott, másutt menye helyett nénje, látta helyett hallotta s több efféle. A Kis Miklós éles szeme észrevette a szükségtelen szószaporítást is s kitörölte az ilyeneket: kőfalrakó kőmívesek, kövér hizlalt, álnok csalárd: «Ha ezt szokásba kezdjük venni – jegyzi meg, hogy a mely szentírás szavainak külömb-külömbféle fordítási lehetnek, azokat mind feljegyezzük, micsoda bibliánk lészen, mert néhol három, néhol négy vagy öt- és hatféle fordítását is találja az ember a külömb-külömb verssoroknál azon szóknak vagy sententiáknak»; megrótta a következetlenséget is, hogy egy ugyanazon szót egy helyen komorniknak, másutt szolgának fordította Károli s úgy javította ki, hogy mindkét helyen udvari szolgát tett helyette: «Olyanok lehettek ezek – úgymond egy később kiadott védíratában – mint az erdélyi udvar bejárói; a komornik, mely a «camerarius»-tól származik, mai kincstartói jelentésében nagyon díszesen hangzik s nem volna helyén».
És ezeken kivül még számtalan hibákat sorol föl, melyeket hosszú volna itt ismételni.
Egyik művében azt mondja, hogy a javítás annyiba került neki, mint a nyomtatás költségének negyed része, elhinnők neki, ha az mondaná is, hogy a javítással járó vesződség és fáradság meghaladta a nyomtatásét.
E javítási munkálatok foglalták el Kisünket az 1683 év őszén és telén s oly szorgalmasan dolgoztak, ő és segédei, hogy a következő évben már a nyomtatáshoz is hozzá lehetett fogni.
Lassankint ez alatt haza is szállingóztak hirek vállalkozásáról, talán nagyítva, talán elferdítéssel adva elő a tényállást.