II. Lajos király litvai hadjárata 1351-ben.
II. Lajos király litvai hadjárata 1351-ben.
MIKÖZBEN Lajos magyar király Siciliában járt seregével, Kázmér lengyel király Volhyniába, mely Lubart litva herczeget uralta, ütött; a Szan és Styr folyók közötti tartományt elfoglalta és örvendezve írta a pápának, hogy akkora országot szerzett, melyen egy érsekséget és hét püspökséget lehet alapítani.*
THEINER. Monum. Polon. I, 702. – Hogy e hadjáratában is segítette Lajos Kázmért, kitünik a dubniczi Krónika azon epizódjából, melyet Kornisi Jaksóról alább közlünk, Jaksó ez alkalommal rabolhatta meg a királyi pénztárt.
Azonban ez öröm kissé korai volt, minthogy a litvaiak nem könnyen engedték át sajátjokat s azt visszafoglalandók, pusztító hadjáratot indítottak Lengyelország ellen. S ekkor a szerencse mintha végleg hátat fordított volna Kázmérnak, ki szorultságában a pápához és a magyar királyhoz fordúlt segítségért.
Lajos király sietve gyűjtötte össze hadát, melylyel 1351 junius 19-én indúlt meg Budáról; junius 24-én már Kassán volt; innét Krakó felé vette útját és Krakóban nyolcz napi pihenőt tartott.
Aztán megindúlván a hadjárat, az egyesült magyar-lengyel sereg fényes előmenetelt tett. A litvaiakat kiszorította Galicziából és Ladomeriából, vagyis Vörös-Oroszországból, mely voltaképen magyar birodalom volt, és elfogta Lubart fejedelmet egy várban, melynek megvétele sok vérvesztésbe kerűlt.
Julius 27-én Sandomirban állt Lajos hadi szállása, nemsokára aztán Lublinban, Litvánia határszélén. E helyütt a lengyel király igen veszedelmesen megbetegedett. Állapota oly válságos lett, hogy a lengyel főurak siettek ünnepélyes eskükkel Lajost biztosítani arról, miszerint híven állanak mellette és fogadják őt királyoknak.
Jellemző az itt uralkodott hangulatot ismernünk, melyet János atya, a király gyóntatója a tábori életben, nem ritkán talán a kupák mellett hallott. Hogy Lajos király igen, de István herczeg nem kell a lengyeleknek se királyúl, se helytartójáúl. Németet se küldjön a király a nyakukra, példáúl a Wolfhardt urakat, mert ezeket nem szívelik. «Amely napon németet küldesz hozzánk várnagyképen, – hogy ezt mondották a király szemébe, – tudd meg, elpártolunk tőled.» Hadba is csak azon föltétel alatt ajánlkoztak szállani a király mellett (valószínűleg csak a szegényebb nemesek, kikkel János barát bizalmasban társalgott), ha ad nekik annyi zsoldot, a mennyiből kitelik jövésök, menésök és még a honn maradt család fönntartása is.
Hogy krónikásunk szavahihető tudósító, kétségen felűl kitűnik abból, mert e föltételek egyike, az idegenekről, már stipulálva volt; másika, a hadi zsoldról, utóbb nyert megoldást.
Visszahagyván Kázmért Lublinban, Lajos király élére állott az egyesült lengyel-magyar seregnek. Tizenöt napi útat tett még a litvaiak országában rengeteg erdőségek közt, s aztán megállapodott. A hadjárat czélja el volt érve.
A magyar király bölcs mérséklete békére intett annál inkább, minthogy nem akarta a megtört ellenséget a végső kétségbeesésig szorítani. Lehettek a litvaiaknak még szövetségeseik is. Olgierd és Lubart atyafiságot tartottak a moszkvai nagyfejedelemmel, és a vakbuzgó oroszok már akkor hajlandóbbak voltak a pogányokat, mint a római katholikusokat segíteni. Még veszélyesebbekké válhattak a kapcsaki tatárok, kik elől Magyarország éjszak-keleti végeit a hős székelyek nem voltak mindig képesek megótalmazni. Nem szabad továbbá felednünk, hogy Lajosnak bevallott és nem másodrendű föladata, mely őt e személyes hadjáratra bírta: a kereszténység terjesztése is volt. A kereszténység fölvételére pedig a litvánok közől sokan, nevezetesen Kieystut is, hajlandóságot mutatott.
Elküldé tehát Lajos király Kont Miklóst, a Tót Lőrincz fiát,* az ügyes diplomatát, nehány magyar főurral a litvánokhoz, hogy nekik békeajánlatokat tegyenek, és őket a magyar táborba meghíják. Kieystut, kinek főczélja volt Lubart megszabadítása a fogságból, hajlandónak mutatkozott. Túszokúl maradván tehát a magyarok közűl a litván táborban Marócsuk, Szécsényi Konya és Rikalffia Tarkői László, Kieystut fejedelem nagy alázatossággal megjelent Lajos király előtt és készségesen ráállott a következő békeföltételekre:
Akkor – úgy látszik – még királyi főpinczemestert és pozsonyi ispánt: mert erdélyi vajdáúl csak ez év vége felé fordul elő.
1. Kieystut és testvérei és minden népeik megkeresztelkednek, ha a magyar király koronát és királyi czímet szerez Kieystutnak a pápától.
2. A litvánok kötelezik magokat, hogy a magyar király hadába szállanak, valahányszor kívántatik, saját költségeiken, ha viszont a magyar és lengyel királyok őket a német lovagok és tatárok ellen megótalmazzák, jelesen, a lovagok által elfoglalt tartományaikat visszafoglalni segítik.
3. A litvaiak érsekséget, püspökségeket és monostorokat alapítanak országukban.
4. Kieystut Budáig kíséri a magyar királyt és ott megkeresztelkedik.
5. A szerződő felek kölcsönösen szabad járást, kelést biztosítanak tartományaikban egymás alattvalóinak. Egymás közt örök békét tartanak. A litvaiak a magyar kereskedőktől vámot, adót nem szednek.
A békekötést Lajos király sátorában, augusztus 15-én pecsételték meg. Miután a litvánok, a kötés megtartását saját módjok szerinti esküvel megerősítették, Kont Miklós a király elé vezette Kieystutot, és Lajos király szintén esküvel fogadta, hogy örök barátságot tart vele és népével, minek jeléűl levétetvén Lubartról, Kieystut testvére lábáról a béklyókat, legott szabadon bocsájtotta.*
A litvai esküformát így írja le kútfőnk: Előhoztak egy riska ökröt s azt két karóhoz kötötték. Aztán fogott Kieystut egy litvai kést, az állatba hajítá s a főéren találta, mire bőségesen folyt a vér belőle, mely vérrel ő is, a többi litvaiak is kezöket és arczokat befenték, kiáltván: «Uristen tekints reánk, lelkünkre, e szarvas állatra és eskünkre!» Ezt mondván, lemetszették az ökör fejét és oly távolságra helyezték el nyakától, hogy Kieystut s a jelenlevő litvaiak a közön, mely a fej és a nyak közt támadt áthaladhatának, s ezt háromszor tették meg. – SUCHENWIRT Péter (ed. Primisser) megerősíti a dubniczi krónika fönti leírását az ifjabb Ellerbach (Puppli) és Chreutzpeckh Fridrikről írt énekeiben (I, 104, IX, 136., x, 89., XIV, 268.). A nevezett lovagok részt vettek Lajos király e hadjáratában.
Lajos király aztán tábort bontatott és Kieystuttal Krakó felé vette útját. Kieystut három napig kísérte a királyt, ki azt hivé, hogy a lengyeleknek van szemök reá. De nem így volt; mert a litvai fejedelem kíséretével együtt a harmadik éjjel megszökött, és haza érkezvén, a három magyar kezest szabadon bocsájtotta és királyok után küldötte. A magyar király a lengyel királylyal együtt igen elszomorodtak, megértvén, mennyire kijátszotta, megcsalta őket a litvai. De segíteni ez idő szerint a dolgon nem lehetett.
Krakóba érkezvén Lajos király, ott találta Kornisi Jaksó urat, ki az első litvai hadjárat alkalmával megrabolta a királyi kincstárt. Ugyanekkor megsebesíté a király két udvari emberét, Czudar Pétert és Jakabfia Miklóst. Ezek tehát és velök Laczkfi Istvánfia Miklós most reá rohantak és szállásadó gazdájával együtt, ki őt védelmezte, fölkonczolták.
66. A MEGCSÚFOLT SZERZETES.
E büntetés pedig azért érte Jaksót, mondá jó János atya a koríró, mert előtte való vasárnapon, midőn Krakóban sok némettel ebédel vala, két minorita barát jöve hozzá alamizsnát koldulni, kikre dühösen rivalla: «Azt a szent Ferencz apátokat, ki titeket csavarogni tanított!» Azonnal halálfenyegetés mellett megtánczoltatta őket útczahosszant, mögöttök járatván a dudásokat. A szegény megcsúfolt barátok jajgatva jövendölték meg neki, hogy a szent Ferenczen ejtett e gyalázatért szörnyű halállal fog meglakolni, mely harmadnap el is érte. *
A dubniczi Krónika (Fontes domest. III, 160. kk.) – Ez utóbbi jelenetet örökíthette meg nagy művész hazánkfia, Ajtósi Dürer Albert II. Miksa császár imakönyvéhez készűlt szélrajzai egyikében, melyet ime adunk.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
