I.
I.
32. MURÁNY CAPITULATIÓJA.
Murány capitulatióját 1670-ben az Actions glorieuses du Prince de Lorraine régi díszmű egyik képe után Mirkovszky rajzolta.
Vagyoni bajai.
Az özvegység rideg napjai viradtak Széchy Máriára s valami három és fél esztendeig élete nem egyéb, mint fájdalmas vergődés, szakadatlan küzdelem a hitelezőkkel. A költők kedvencze, a harczias, daliás asszony nem igen épületes, lélekemelő szerepet visz e tusában, mely sok aprólékos furfangot, ámítást, szószegést, kétszinűséget igényelt. A köznapiság száraz prózája, bántó visszásságai minduntalan előtérbe léptek rögös pályáján, mely immár szenvedés és megalázás közepett haladt a sír révpartja felé.
Látszólag óriási vagyon, terjedelemre és értéke egész kis fejedelemséget tevő jószágok maradtak reá férjétől. Tényleg azonban elviselhetetlen terhek súlyosodtak e vagyonra s rendbe hozatala a legkiválóbb pénzügyi tehetségnek is töméntelen munkát, fejtörést, gondot okozott volna. Az özvegy közelében nem akadt ilyen ritka tehetség, maga pedig sokoldalú élettapasztalata, bőséges gazdasági ismeretei, időnként föl-föl ébredő komoly igyekezete mellett sem bírta e feladatot megközelíteni.
A takarékosság sohasem tartozott erényei közé. Férje halála után különben is késő lett volna csupán a takarékosság segélyével orvosolni évtizedek fejletlen gazdálkodásának természetszerű következményeit. De kinek is gazdálkodott volna? Gyermekei nem voltak. Nem kellett rólok gondoskodni; hiányzott benne a leghatékonyabb ösztön, hogy ereje végső megfeszítésével tisztázza zűrzavaros pénzügyeit s megmentse övéit az anyagi tönkrejutástól.
Öregen, betegen, megviselten az élet viharaitól egymaga állt a világon. Egész rokonságában nem volt senki, kinek segélyét igénybe vehette volna. Mostoha fia, Wesselényi László gróf elég jó viszonyban élt ugyan vele, de sokkal együgyűbb volt, semhogy akár csak saját ügyeit józanul, észszerűen gondozhatta volna. Rászorúlt a gyámságra, az okos vezetőre maga is bármi tiszteletet táplált atyja hitvese iránt, vagyoni bonyodalmai rendezésében nem nyújthatott neki támogatást.
A közelebbi vérrokonok körében sem kinálkozott senki, ki a matronakorba lépő özvegy gondjait megkönnyíthette volna. A nehány évtizeddel azelőtt még igen nagy számú Széchy-nemzetség kihaló félben volt. Már csupán a Dunán túli, a grófi ág maradt meg. Kőszeg vára, Felső-Lindva és Muraszombat urai, Dénes gróf fiai éltek még, három testvér: György, Gáspár és Péter, mindnyájan fiatalok, de örökös családi viszályt, pörpatvart folytatva, melyet Wesselényiék intő szavai hasztalan próbáltak kiegyenlíteni. A haragvó testvérek időnkint összebékültek, hogy csakhamar annál indulatosabban folytassák a háborúságot.
Mária eleinte mégis a három testvér egyikét, Györgyöt igyekezett közelébe vonni. Megválasztatta Gömörmegyébe alispánjává, támogatta nősülési tervezgetéseit s talán kilátásba helyezte, hogy örökösévé nevezi ki. De a fiatal ember nem vált be; nem volt elég járatos az élet gyakorlati teendőiben s Széchy Mária nem találta meg benne azt, kire nehéz viszonyai közt szüksége lett volna. Gróf Széchy Györgynek nem sok jót hoztak murányi összeköttetései; gyanuba kerűlt, hogy a politikai mozgalmakban része van s a bécsiek pénzszomját tizenötezer forint váltságdíjjal kelett kielégítenie, hogy az üldözéstől és hűtlenségi pörtől menekedjék.
Elhúnyt két nővére gyermekei közt sem volt senki, a kire Széchy Mária özvegysége bajaiban támaszkodhatott vonla. Éva, Illésházy Gábor grófné után egyetlen leány, Kata maradt, egy jószívü kedves teremtés, ki öreg nagynénje iránt igaz respectust, későbbi hányatásaiban meleg részvétet tanusított, ki azonban a pénzügyi vajudásokban természetszerűen nem segíthette.
A másik nővér Listius Kata után maradt ugyan egy fiú, ifjabb Listius János báró, ki azonban nem hogy segélyére lett volna az öreg nádornénak, de pár esztendeig valóságos üldözője volt s megkeserítette minden óráját. Ő is Wesselényi hitelezői közé tartozott. Mikor a nádorék 1662-ben Listiusnétól megvették a lipcsei urodalmat, a vételárból harminczhárom ezer forint teherkép a jószágon maradt. Listiusné nem igen sürgette az összeg lefizetését. Halála után fia és örököse, János, is nyugodtan maradt, a míg Wesselényi élt, talán mert tudta, hogy a hatalmas úr ellen pör útján nem sokra mehet. De alighogy a nádor behúnyta szemét, nyomban előállt Listius János és pénzét követelte. Igazi rémalakká lőn Mária életében s ha Széchy Kata egykor a murányi esetben csakugyan sérelmet szenvedett nénjétől, fia azt most kamatosan fizette vissza az öreg asszonynak.
Ifjabb Listius János általában sajátszerű egyéniség, kinek lelkében a legnagyobb ellentétek egyesültek s ki visszatükrözi a kort sokféle szélsőségeivel együtt. Előbb katona volt, azután megnősült, végre jezsuita lett s mint ilyen Velenczében, távol szülőföldjétől fejezte be hányatott életét. De mielőtt a papi pályára épett, mielőtt a mennyeiekre gondolt, nagyon komolyan és kiméletlenűl védte érdekeit a világiak terén. Ő volt az, a ki a lefejezett Listius László gróf, a viharos életű költő-kalandor köpcsényi jószágrészét tízezer forinton a kincstártól magához váltotta.* Később anyjának még jóval a murányi regény elhúnyt testvérnénje, Széchy Magdolna öröksége miatt perlekedett Forgách Ádám gróffal. Közvetlenűl Wesselényi halála után özvegy nagynénjénél kopogtatott be, harminczhárom ezer forintját követelve a legnagyobb kiméletlenséggel. Három esztendőn át, míg ki nem elégítettetett, nem volt Máriának oly kegyetlen hitelezője, mint ő. Az özvegy valóban félve szokott rágondolni. «Igazán irom, rettegve várom a jó öcsémet ide»* írja özvegysége első napjaiban s habár szép szóval, ajándékkal mindig újabb időhalasztást tudott tőle kicsikarni, viszonyuk természete kizárta a lehetőséget, hogy Mária ő reá bízza vagyonjogi bonyodalmai rendezésté.
A pozsonyi kamra zárszámadása 1662-től. Orsz. Lev.
Sajátkezű levele Lipcse 1667 jun. 10. Orsz. L. Limbus XVII.
És elhagyatottság kínossá tette az özvegy asszony sorsát. Folyton hangzik leveleiből, hogy «gyűltön gyűl a sok dolog» a «szüntelen való mortificatiók majd kifojtják» lelkét. «Az én istenem nem akarja, – kiált föl kétségbeesésben – hogy semmi világi dologban kedvemre legyen akármi is. A hol vigasztalást is remélhetnék magamnak, mindenütt szomorúság adatik helyébe.» «Az isten és az én szegény lelkem tudja – írja máskor – mennyi sokféle kínokban vagyok most is, kik miatt minemű nyavalyáim esnek, azt tudom, kimegyen a lelkem énnekem.» «Istenes embernek tartanám magamat, menekedhetném» az örökös galibától, mely helyzetéből folyt. Sokféle kellemetlen tapasztalatai lassanként pessimistává tették s még jó híreket is azzal fogadott, hogy «én mindaddig nem örülhetek, míg bizonyosan nem értettem, mi formán szakadott legyen vége», – s megjegyzé, hogy «tudom, az sem lesz keserves terhem nélkül».*
Sajátkezű leveleiben 1667–68-ból. Az Orsz. L. különböző gyűjteményeiben.
A sok zaklatás közben egészségi állapotára sem viselhetett kellő gondot. Előbb is gyakran betegeskedett. Már 1650-ben paanszkodott, hogy egy esztendő óta gyomorbajban szenved s néha a mája megdagad, a mit asszonyi hiusága leginkább azért sajnált, hogy kellően nem fűzhette magát, «a szoknya vállát nem szoríthatom meg magamon». 1662 végén nehéz beteg volt sokáig, «a hecticát mondják forgolódni körülötte, haláltól féltik», írta róla Vitnyédy. Férje halála s a vele járó izgalom ismét megrendítették egészségét, folyton fejfájás, gyöngeség kínozta, mely ellen «leves curát» használt a nélkül, hogy teljesen kigyógyult volna. Sínylő állapotban, beteg testtel, elkeseredett lélekkel járt-kelt birtokain 1667 nyarán, alkudozott, levelezett sokakkal, próbált mindenfélét, hogy vagyoni bajaiból kibontakozzék.
Minthogy a rokonságban nem találkozott ember, a ki támogassa, idegent kellett maga mellé vennie. Megbízható, tevékeny, járatos tisztekre s kivált ügyes jószágkormányzóra volt szüksége. Lessenyei Nagy Ferenczre esett választása. Nagy Ferencz nádori itélőmester s Wesselényinek magántitkára volt, beavatva a nádori háztartás minden csínjabínjába; régóta ismerte a vagyoni állapotokat, a jövedelmeket és terheket, tudott pénzt szerezni válságos pillanatokban s általában buzgó, életre való embernek mutatkozott. A beteg nádor halálos ágyán azon igéretet tétette vele, hogy özvegyét nem fogja elhagyni.*
1670 júl. 26. Széchy Mária a királyhoz intézett fölterjesztésében azt írja Nagyról: «Még boldogult kedves uram és férjem életében az itélőmesteri s egy ideig a titkári hivatalt viselte, s attól úgy szólván halálos ágyán felkérve annak kimultától a jelen napig folytonosan és állandóan szolgálatomban van.» HAJNIK Imre Széchy Mária utolsó életévei. Magy. Akad. Ért. Phil. tört. osztály. Negyedik kötet, 158.
Nagy Ferencz azonban utóbb meggondolta a dolgot s nem akarta az államszolgálatot az özvegy nádorné jószágkormányzói állásával fölcserélni. Maga is visszarettenhetett a feladat nagyságától, a zűrzavaros viszonyoktól s Széchy Mária nem fáradt bele a kérésbe, hogy akarata megmásítására bírja. Szívére beszélt, hizelett neki, dicsérte eszét, figyelmével halmozta el. Kiemelte, hogy megnyugszik tökéletességében; nem zavarja terveit s rábíz mindent. «Én ehhez a dologhoz semmit szólni nem tudok, hanem Kdre hagyom. Valamint Kd jobbnak gondolja úgy cselekedjék.» «Valamint Kd javalja úgy cselekszem» írja neki minduntalan. Munkáját lehetőleg megkönnyítette s sokszor csak azért ment Murányból Lipcsére, hogy Nagy Ferencznek lakásáról Nyitraszegről ne kelljen nagyon messze utat tennie.
«Édes Nagy Ferencz uram – írja neki – jusson eszében Kdnek az üdvözült édes uramnak Kdben vetett nagy bizodalma, hogy az ő holta után nekem oly gondviselőm leszen, hogy megnyughatok sok alkalmatlanságimtól Kd reám való jó gondviselésével.» Becsülte képességeit, dicsérte «jó dialecticá-ját, «jó okoskodó elméjét», fölemlítette, hogy olyan ember, kinek «minden rendek előtt mind hitele s mind becsülete» van, ki tehát könnyen kivihet mindent. Másfelől biztosította, hogy föltétlenűl számíthat hálájára. «Hitesse el Kd magával, nincs oly dolog, valamit én Kd kedvéért megcselekedhetem, a kit meg nem cselekszem». Élénken tudakolta neje állapotát s midőn Nagyné betegeskedését várta, az öreg nádorné értesítette Nagyot, «ha Kd megírja, mindjárt megyek a Ktek szolgálatára». És mikor a családi esemény bekövetkezett, Széchy Mária szemrehányólag írta neki: «Úgy látom édes Nagy Ferencz uram, ki akar Kd engem a komaságból felejteni. Én pedig azon gondolkodom, miképen köthetném Kdet erősebb kötéllel magamhoz».* Ez egyenes felszólításra bevették a komaságba s az özvegy immár állandóan komám uramnak szokta jószágigazgatóját czímezni.
1667 május–júniusi levelei Nagyhoz. Orsz. Lev.
E szép szavak, e nagy figyelem daczára Nagy Ferencz mégis csak akkor lépett végleg az özvegy szolgálatába, midőn önzése, kapzsisága kielégítést talált. Mária értékes jószágadományokban részesítette s az a sajátkezű levél,* melynek kíséretében megküldte neki az első ily adományra vonatkozó hivatalos okiratokat, kellő világításba helyezi az özvegy nádorné viszonyát jószágigazgatójához. Egyébiránt egész levelezésök, mely még Wesselényi életében kezdődött s a szolgálati összeköttetés folytán később igen nagy arányokat öltött, teljesen tisztázza e viszony minden mozzanatát. Nem marad benne semmi homályos, semmi bizonytalan vagy kétes; az úrnő és a tisztviselő viszonya az. Mária egy ízben határozottan «jószágigazgatóm és szolgám»-nak mondja Nagyot. Az is volt és maradt kezdettől fogva mindvégig nem ugyan szolga a szó közönséges értelmében, de fizetésért szolgáló ember az udvartartás legfőbb s a dolog természetéből folyólag kölcsönös bizalmat igénylő állásában.
A levél így hangzik: Édes komám uram! Im megküldtem a táljai ház és földről való levelet Kdnek. Kivánom istentől, hogy sok, hosszú időkig bírhassa Kd mind az édes komám asszonynyal és szerelmes gyermekeivel egyetemben. Első fundamentum köve ez Kdnek, meglátja Kd. édes komám uram, nagy kiterjedt épületeket ad az isten kdnek azon a földön is. A roszinai komissziót is megküldtem, foglaltassa el Kd és cselekedjék úgy vele, a mint Kdnek tetszik. Mindezeknél is többet tartozom én Kdnek hozzám való tökéletességeért és fáradságáért. Ha e levélirásban valami fogyatkozás találna esni, isten hozzám hozván Kdet, úgy igazíthatja, a mint akarja, kiről Mednyánszky uram, úgy hiszem, fogja Kdet tudósítani. Ajálván ezek után istennek gondja viselése alá Kdet, Dubniczán 18. juli 1667. Kdnek becsülettel szolgál Gróf Anna Maria Szechi. Eredetije Orsz. L. Limbus XVII.
Lessenyei Nagy Ferencz a közönséges tehetségű, de nagyon élelmes emberek közé tartozott. A nádor mellett bő gyakorlati és jogi ismeretet szerzett, jól forgatta a tollat, előkelő összeköttetésekbe lépett, melyeket mézes-mázos beszédével, sima modorával és soknemű ügyességével tudott fentartani és felhasználni. Azok egyike volt, kik kisebb feladatok megoldásában, apró bajok elhárításában sok életrevalóságot fejtenek ki, de nagy dolgot végezni képtelenek. Ha Széchy Mária vezetni tudja e gyakorlati eszű embert, vagyona rendezésében sikeresen felhasználhatta volna. De az idő, a gond, a betegség fölemésztették régi erélyét s Mária mindinkább Nagy Ferencz vezetése alá jutott, ki visszaélt bizalmával s az öreg asszonyt olyan lépésekre ösztönözte, melyek csak megalázásba és bánatba döntötték. Életének gyászos végcatastropháit nagyobbára az embernek köszönte, kitől azt remélte, hogy öreg napjaiban gyámola leszen.
Az adósságok, melyek Wesselényi után maradtak s melyeket Mária férjével együtt csinált, tehát mindkettejöket kötelezték, ama kor pénzviszonyaihoz képes roppant összegre mentek. Ő maga özvegy korában kevéssé szaporította e terhet. Hitele meg volt ingatva s noha önérzetesen írja: «Nem üdvözült uram jószágában maradtam, hanem a magaméban»* kisebb összegeket is csak kézi zálogra, aranyra, ezüstre kapott s a mi ilyenféléje volt, azt egymás után eladta vagy zálogba tette. Azok az adósságok, melyeket 1667-től 1670-ig maga csinált, inkább csak conversiók, régibb adósságok új kölcsönökkel törlesztése vagyis az adósság megmaradt s csak a hitelező személye változott.
1667 aug. 8. írja Nagynak. A levél titkos levéltár Bécs.
Széchy Mária 1670 táján* a Wesselényi-féle adósságokat összesen 228.645 forint tőkére tette, mely után évi 10.034 frt kamat járt. De nem az egész összeg kifizetését követelték a hitelezők s az özvegynek körülbelül másfél százezer forintra lett volna szüksége, hogy nyugtot szerezzen magának s kielégítse a legsürgetőbb igényeket.*
Egy összeirás, mely Széchy Mária számára készült, következő czímet visel: Istenben elnyugodott kegyelmes urunk ő Nga halála után maradt adósságok connumeratiója. Orsz. Lev. N. R. A. 721:51. Egyébiránt többféle ilyen összeírás maradt fenn s a végösszeg mindenütt más-más, de lényegileg nem különbözik az ittenitől. Figyelmet érdemel még a Relatio Commissionis prćtensiones Creditorum Rebellium investigentis 1674. Ez a 148 oldalra terjedő jelentés a pozsonyi judicium delegatum számára készült. A vizsgáló bizottság tagjai voltak Pálffy Tamás nyitrai püspök, Bucelleny Gyula Frigyes, Gabriel a Selb, F. B. Wagele de Wallsegg és St. Andr. de Werdenbergh mint titkár. A bizottságot Lipót 1673 február 20-ki rendeletével a végből küldte ki, hogy a Wesselényi-Zrínyi-Nádasdy mozgalom részeseinek lefoglalt javai ellen magánkövetelések jogosságát megvizsgálja. A bizottság külön tárgyalt minden egyes igényt. A Wesselényi-Széchy Mária elleni követelésekből, melyek közt Wesselényi ellen még 1638-ból származó adósságok is voltak, összesen 44 csoportban és 54 különféle tételben, 216.024 frtot 26 és fél denart liquidált vagyis ily összegben állapította meg a Wesselényi után maradt adósságokat. Az egész könyvet tevő nagy jelentés Nemzeti Muzeum. Folio Latin 775.
A hitelezők közt számos bécsi kereskedő szerepelt. Így Fleischnacker nevű bécsi jubilir 3059 frt 54 drral, Aiczinger bécsi posztókereskdő 5000, Hollfelder bécsi selyem portékával kereskedő, Pramer nevű bécsi ötvös még 1661-ből származó követelése 1512 frt, Mörat 32 képért, melyeket Wesselényi vett 800 frtont s ökrökkel igért megfizetni, Gaudenz bécsi olasz fűszerért – 1669 januárban vétette Mária – 180 frt, Zanini bécsi kalmár 1549 frt, Lingh nevű bécsi mészáros egy néhány esztendő alatt tőle hitelbe szerzett húsért 698 frt. Munteus bécsi jubilir 160 frt. stb.
Törvényes lépésektől nem kellett ugyan tartania, mert a király mindenható szava felfüggeszté a birói eljárást. A legfelsőbb kegyelem az özvegy nádornénak három évi moratoriumot adott, hogy ez időben rendezze adósságait s elégítse ki a hitelezőket. Sőt még hatékonyabban támogatta, mikor a mindenfelől zaklatott özvegy hozzá fordúlt s tekintve, hogy férje adósságairól van szó, ki a trónus körül annyi érdemet szerzett, harminczezer forint kegyadományt kért. A király, felemlítve Széchy Mária hűségét és számos érdemeit, 1669 ápril 6-án «Gnaden-Recompens» czímen meg is adta ez összeget.*
Mária kérvényét a király a császári kamrához tette át, mely hosszas tárgyalás után kedvező véleményt adott róla, noha, mint mondja, Wesselényi már életében 60.000 frtnál többet kapott kegydíjul vagy más ily czímen. A vélemény közös pénzügymin. lev. Bécsben.
Ez lehetett a legnagyobb készpénzösszeg, melyet az özvegy az egész idő alatt szerezni bírt. De ezt is lassan apróbb részletekben kaphatta meg, noha a király meghagyta a pozsonyi kamarának, hogy ha a rendkívüli jövedelemből nem telik, a rendesből folyósítsa a harminczezer forintot. 1669-ben összesen valami hatezer forintot fizettek ki* s csak a következő évben kapta meg a többit, nem ugyan ő, hanem hitelezői.* Az oroszlánrész Listius Jánosnak jutott, ki akkor már tizenhétezer forintra leapadt követelésére a kincstártól 22.000 forintot hypothecát kapott, mit egész értékében számítottak be Máriának. A maradó nyolczezer forint apróságokra ment el s különösen Zichy István, a kamara elnöke fogta le belőle a maga követelését.
A pozsonyi kamara zárszámadása 1669. Orsz. Lev.
A kifizetésekről készült összeírás Orsz. lev. N. R. A. 678:22.
Ez a Zichy István éveken át élénk összeköttetésben állt az özvegy nádornéval. Magas állású, nagy befolyású ember volt, Wesselényi egykor kiváló kedvencze és pártfogoltja, utóbb fáradhatatlan jószágszerző s a Zichyek óriási vagyonának első alapvetője. Széchy Máriával főleg azért tartá fenn éveken át a jó viszonyt, mert az özvegy jószágaira vetette szemét. Fölötte előzékenynek mutatkozott iránta, míg tervei valósulásá remélhette, de rögtön Mária ellen fordúlt, mihelyt számításaiban csalódott. Önző szándékai* érdekében igen benső viszonyba helyezkedett Nagy Ferenczczel, ki néha inkább őt szolgálta, mint úrasszonyát, kinek fizetéses tisztje volt.
Jellemzésére Széchy Mária egy érdekes esetet mond el. Midőn 1669-ben a király a 30.000 frt kegydíjat megadta neki, Zichy István a kamara elnöke, figyelmeztette a nádornét, hogy bizony három évig is eltarthat, míg a kamara az összeget kifizeti. Mivel azonban Listius János nagyon sürgette a maga 17.000 forintját, Zichy azt az ajálatot tette, hogy kifizeti Listius követelését, ha Mária zálogul leköti neki a murányi urodalom egy részét Rőczét és Vizesréthet. Mária 17.000 forintban lekötötte neki a két helyet, természetesen addig míg kamarának pénze lesz s Zichy megkapja az említett összeget. 1670-ben ezt meg is kapta, de azért Mária kötelezvénye alapján még évek mulva is követelte a kincstártól az említett két helyet vagy a zálogösszeget. Mária egy nyilatkozata 1673–74-ből. Orsz. lev. N. R. A. 55:9.
Mária teljesen ura levén jószágainak, melyeket mind korlátlan rendelkezései és végintézkedései joggal bírt, az adósságoktól való szabadulás, a pénzszerzés legtermészetesebb eszközének egyes birtokok áruba bocsátása látszott. Először lengyelországi – blazsovai-gdovai – jószágai eladásával tett kísérltet. Ez uradalmat férje még 1645-ben százezer tallérban kötötte le neki. Most az özvegy Lengyelországba küldötte komornyikját Gyöngyösi Istvánt, hogy adja el a jószágot, formalisan meghatalmazva őt, hogy a kötendő szerződésre jogérvényesen aláírhassa a Széchy Mária nevet. Gyöngyösi elvégezte a reá háruló feladatot s Mária százezer tallérnyi követelését 40.000 lengyel frton eladta Lubomirski Sándor herczegnek. De a szerződés* ellen Thököly István tiltakozott. Az ebből származó pörpatvar csak évek multán végződött s Mária nagy áldozatokkal volt kénytelen Thököly István jogát megváltani.
A szerződés 1667 szept. 22-én kelt in residentiam suarum excellentiarum Lubomirski és Gyöngyösi közt. Thököly egy tiltakoása folytán Mária brevis informatiót iratott, melyben kifejti jogait. Nem félti őket. De «tekitnvén ő nga a jó atyafiságát és a magyarságot kéri arra condescendálni, hogy egy bizonyos terminusra concertáltassanak mindkét részről becsületes törvénytudó főrendek». Szendrőbe kérte tehát pro 19. hujus Thökölyt, de választ sem vett tőle. A szerződés s a nyilatkozat Orsz. Lev. N. R. A. 722:23. Később 1669-ben az ügy mégis elintéztetett s Mária 45.000 tallér értékű magyarországi birtokkal, a többek közt Enyiczkével 25.000 tallér értékben kárpótolta Thökölyt. A szerződés Akad. kézirattár.
Másféle eladásokra kellett gondolnia. Majdnem minden urodalmat áruba kezdte bocsátani. Egyre alkudozott Zichy Istvánnal, Nádasdy Ferenczczel, Zrínyi Péterrel Murányt, Lipcsét, Szendrőt kinálgatva nekik. Az érdekellentétek folytán hol Nádasdyval, hol Zrínyi Péternével veszett össze s pénz helyett csak kellemetlenséget szerzett. Egy ideig Nádasdy Lipcsét, Zrínyi pedig Murányt óhajtotta. Mikor Nádasdy elesett Lipcsétől, nemcsak összeveszett Máriával, hanem kivitte, hogy a király eltiltotta az özvegyet Murány eladásától, mi a kincstár érdekeire hátrányos lenne. Így azután Lipcsére szerződött Zichy Istvánnal, Szendrőt pedig valami 22.000 frtban Zrínyi Péternek adta zálogba, míg Nádasdy később megbékülve vele, a tokaji szőlőket vette meg 21.512 frtban, illetőleg kötelezte magát, hogy Mária adósságaiból ezt az összeget átvállalja.
Mindebből a sokféle transactióból az özvegy igen kevés készpénzt látott s minthogy Murányt egészben eladnia nem volt szabad, azon kisegítő eszközhöz folyamodott, hogy zálogba tette egyes részeit úgy, hogy végre «egy hely sem maradt, a mely bizonyos adósságokban egynek is másnak is nem hypothecáltatott volna».* De nemcsak egyes javakat, hanem egyes jobbágyokat, sőt jogokat is pénzzé tett. A többek közt megengedte némely jobbágyának, hogy bizonyos díj lefizetése után «armalist hozasson». E mellett a gazdálkodás Mária gyakori betegsége folytán a leghanyagabbul ment, a tiszttartók örökösen panaszkodtak, hogy nincs vetőmag, nincs munkás, nincs pénz. Mintha átok terhelte volna Wesselényi örökségét, pár év alatt annyira a bomlás legsivárabb képét nyújtotta az. A földet darabonkint húzták ki a beteg, törődött özvegy asszony lába alól s javai előbb, mint a nagy vihar kitört, mely megfosztotta mindenétől, tényleg vajmi keveset mondhatott magáénak egykori fejedelmi vagyonából.
Ezt GYÖNGYÖSI írja 1686 jún. 18-án s a jó időkben Murány évi jövedelmét 13–15.000 frtra teszi. THALY K. Adalékok a Thököly-R. korszak ir. tört. I. Később Széchy Mária is készített kimutatást a murányi javak állapotáról. E szerint a murányi urodalomból zálogban voltak Pohorella, Helpa, Zavadka egyes részei Joanellinál 7500, más részei Keczer Ferencznél 5.166.83 és fél, a migleszi ház és birtok Lengyel Jánosnál 3000, Perlasz Csathó Mihálynál 3000 forintban s így a zálogösszeg 20.666.83 és fél. Hypothecálva voltak Jolsva városa a kassai jezsuitáknak 27.777.77 és fél, Rőcze és Vizesréth Zichy Istvánnak 17.000, Murányalja és Lehota Rittmiller és Raitter, továbbá Selmecz, Körmöcz és B.-Bánya városoknak 10.500, Lubinik és tartozékai Vutkovicsnak 9.062.80, Zdichova, Kis-Rőcze, Telgárt, Vernár egyes részei Thököly Istvánnak 30.000, Chysno, Beniczky Tamásnak 4.033.33. Szömöcze Bethlen Farkasnak 7.600, Polonka az esztergomi káptalannak 15.000 Süvőte Thököly Zsigmondnak és Egresdy Boldizsárnak 4.000, Taplócza Galgóczy Istvánnak 2.000, Hoszurét és Mnisán Nagy Ferencznek 14.225. Az összes adósság 160.365.14. Ugyancsak murányra 50.000 successiója volt gróf Batthány Pálné-Illésházy Katának, a hypotheca nélküli adósságok 31.480 frtot tettek s ezenkívül volt 21.512 frt, melynek kifizetését a tokaji szőlőkért Nádasdy Ferencz vállalta. Ez adósságok együttvéve jóval meghaladták a 216.106 frt 88 és fél denárt, melyben Mária Murányt birta. A kimutatás Országos Levéltár. N. R. A. 55:9.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
