A belső-ázsiai hun viselet.
A belső-ázsiai hun viselet.
Miként külsejükben, ugy viseletükben is feltüntették belső-ázsiai eredetüket. Milyen lehetett ez a viselet, arra a Kr. e. II. században uralkodott Artemidoros baktriai király egy érme után következtethetünk, melynek hátlapja nagyon barbár kivitelben Artemist ábrázolja, fején nagy karimáju csúcsos és magas bőrsüvegben, térdig érő s ugy látszik, az egyik vállon féloldalt vetett s az egyet mellett meztelenül hagyó kaczagányban és szőrtől meg nem tisztított, nagy bőrcsizmában. (14. 1.) Ha ezzel összevetjük azt a kétségkivül hézagos és természetesen csak nagy általánosságban mozgó leirást, a mit a IV. századbeli Ammianus Marcallinus nyújt a hunn viseletről, valami képet mégis csak alkothatunk róla magunknak. E szerint a hunnok öltözete erdei vadak bőréből készült, melyet mindaddig hordtak, míg le nem szakadt róluk. Fejüket «meghajlított süveggel» (galeris incurvis) födték, a mit nem lehet másra magyarázni, minthogy a karimája föl volt hajtva, vagyis ugyanaz a csúcsos és magas süveg, a mely a fönt említett Artemidoros korától fogva körülbelől kétezer év óta folyton használatban van a közép-ázsiai turánoknál. «Szőrös» lábszárukat (hirsuta crura) kecskebőrből készült idomtalan csizmafélével borították, a miből az tünik ki, hogy a kecskebőrön meghagyták a szőrt, mint az Artemidoros-féle, valamint az indo-szkitha érmeken (14. 3.) látható, mert a mongolfaju népek teste szőrtelen szokott lenni s igy bizonyos, hogy a hunnoknak sem a lábszáruk, hanem a csizmájuk volt szőrös. Főfegyverük nekik is a nyíl volt, mint minden turán népnek, az íjj nagy s a nyílvessző csonthegygyel ellátva. Közelben rövid karddal vagy inkább tőrrel harczoltak, a mi az Altáji melléki leletekben is az egyedüli kardféle fegyver. Ezenkivül, mint Ammianus Marcellinus mondja, pányvát is használtak, melyet az ellenségre vetve, összehurkolták tagjait. Hogy ez a «pányva», nyéllel volt ellátva, tehát a magyar csikósok karikásának vagy a kancsukának megfelelő több águ ostor lehetett, egy közép-ázsiai parthus érem gyaníttatja (14. 2.), melynek hátlapja bal kezében kétágu korbácsot tartó lovas vitézt ábrázol.*
Artemidoros érmét l. 13. táblán 8. sz. a., az indo-szkitha érmet 13. t. 5. sz. a., a parthus érmet 13. t. 7. sz. a. (A szövegben tévesen vannak 14. 1, 13. 3 és 14. 2. sz. a. említve.) A hunnok viseletéről ezt irja Ammianus Marcellinus: indumentis operintur linteis uel ex pellibus siluestrium murum consarcinalis, nec alia illis domestica uestis est, alia forensis. sed semel obsolei coloris tunica collo inserta non ante deponitur aut mutatur quam diuturna carie in pannulos defluxerit defrustata. Galeris incuruis capita tegunt, hirsuta crura coriis munientes haedinis, eorumque calcei formulis nullis aptali uetant incedere gressibus liberis. (XXXI. 2, 5–6.); fegyvereikről pedig ezeket mondja: procul missilibus telis. acutis ossibus pro spiculorum arte mira coagmentalis, sed distinctis… comminus ferro sine sui repectu confligunt,hostisque, dum mucronum noxias obseruant, contortis laciniis ingligant, ut laqueatis reistentium membris equitandi uel gradiendi adimant facultatem. (XXXI. 2, 9.)
A hunn viselet kiegészítéséhez vegyük még a kengyelt, melyet az óvilág hires lovas népei, a szkithák, parthusok s a Trajanus korabeli jazigok még nem ismertek, de ugyanabban az időtájban, midőn a hunnok a Dunáig hatoltak, feltünik a magyarországi leletekben kivétel nélkül III–IV. századbeli római érmek társaságában. Hihető, hogy a hunnok nagy többsége még nem használt vaskengyelt, hanem egy alant kétfelé ágazó szíjra vagy kötélre talpnak fa- vagy vasrudat erősítettek s ebből állt a «fölhágó», vagyis a kengyel, a minek nevezték az ázsiai turánok, mongolok, törökök, később a germánok (Steigbügel) s nyilván az ős magyarok is. Ennek a rúddal ellátott szíj- vagy kötélfölhágónak az alakját utánozták aztán a legrégibb vaskengyelek, melyeknek idoma félkörív, alul széles talppal. Kétséget sem szenved, a legzsengébb gyermekkortól való folytonos lovagláson kivül a kengyel használata is nagy mértékben elősegítette, hogy oly biztosan megülték a lovat; Ammianus Marcellinus mondja, hogy még alvásközben is lovon maradtak, fejüket a ló vállára hajtván.*
A hunn-szarmata kengyelt l. 6. tábla 20–20, 24–25. és 7. tábla 1. sz. a. A kengyel legrégibb emlékeiről tüzetesebben szóltam Arch. Ért. 1891. XI. 115–124. l. U. o. 1893. XIII. 109–110. – U. o. 1896. XVI. 363. l. L. még Hampel J. A régibb középkor emlékei. II. r. 63. l. – A talppal ellátott szij- vagy kötélkengyel utánzatát elég jól feltünteti a 6. tábla 21. sz. a közölt sziráki 39-ik lovas-sir kengyele: (Posta B. Sziráki ásatások. Arcz. Közl. XIX. köt. Különlenyomat. Budapest. 1895. 18. l.) A kengyel különböző nevei, a török üzengi, mongol döröge, mandsu tufun, germán Steigbügel mind azt jelenti: «felhágó», «hágcsó». A magyar kengyel szó a szintén «felhágót» jelentő vogulos «khangil» alakkal függ össze, a mi arra mutat, hogy a kengyel keletkezése nem a belső-ázsiai turánoktól indult ki, hanem a közép-ázsiai s kelet európai szarmata-alán-parthus, részint irán, részint ugor, részint turk elemekből álló népségtől. Igy érthető meg, hogy a VIII–IX. századbeli germán kengyel a legrégibb kengyel-tipussal függ össze, azzal, melyet a IV–V. században a hunn-szarmata népség ismertetett meg velünk. A hunnok lovas életmódjáról azt mondja Ammianus Marcellinus: «equis prope adfixi, duris quidem sed deformibus, et muliebriter isdem non nunquam insidentes funguntur muneribus consuelis, ex ipsis quiuis in hac natione permax et perdius emit et uendit, cibumque sumit et potum, et inclinatus ceruici angustae iumenti in altum spoprem ad usque uarietatem effunditur somniorum. XXXI. 2, 6.
Ammianus marcellinus még látta a Belső-Ázsiából hozott hamisítatlan hunn viseletet a maga egyszerüségében és durvaságában (V. ö. 5. 2.), bizonyos azonban, hogy ez csakhamar helyt adott egy diszesebb és finomabb minőségű ruházatnak, a mit a hunnoknál a meghódított népek, különösen pedig a velük többé-kevésbbé rokon kelet-európai maszkhitok és alánok, déloroszországi roxolánok és magyarországi jazigok terjesztettek el. Ezt annál bizonyosabban tekinthetjük, mert a szorosabb értelemben vett hunnok s ezen népek összekeveredése nagyon hamar megtörtént, úgy hogy alig egy évszázad mulva a hunnok előnyomulása után a régi szkitha-szarmata-masszagéta népség legalább névszerint teljesen eltünt a hunnságban. Ezen népek pedig részint az irán, részint az antik műveltségi körbe estek már bele.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
