Sarkanytú.
Sarkanytú.
A fegyverzet körébe tartozó s a honfoglalókkal még nem használatos tárgy közül semmit annyira meg nem kedveltek a magyarok, mint a sarkantyút. Már említettük, hogy a keleti lovas népek a ló serkentésére nem sarkantyut, hanem korbácsot alkalmaztak. A sarkantyú nyugoton, a Le Tčne-kultúra idejében, a keltáknál és germánoknál tűnik fel, de igazi jelentősége csak a népvándorlás vége felé, a lovasság mind nagyobb körben való elterjedése után emelkedett. Nyugoton azonban, hol a lovas harczos egyuttal előkelő állásu lovag is volt, a sarkantyú sohasem volt olyan általános, mint nálunk lett, a könnyü lovasságnak is klasszikus hazájában. Alig hogy megismerték őseink a sarkantyút, mely fölöslegessé tette a karikás használatát s ezzel szabadabbá vált a kéz, oly gyorsan elterjedt s annyira nemzetivé vált, mint sehol más egyebütt Európában. Maga a név is mutatja ezt, melyet nem a németből vagy más idegen nyelvből vettünk, mint más fegyverfélénél tapasztaljuk, hanem a magyar maga nevezte el a megkedvelt tárgyat «sarkantó»-nak, «serkentő»-nek. A magyar gyűjteményekben épen nem tartozik a ritkaságok közé az Árpádkori sarkantyú, míg például Németországban a legnagyobb múzeumokban is csak néhány található. A IX–X századbeli Karoling-tipus, melyet a féltojásdad alakban hosszan megnyult és szeges kerek lemezben végződő sarokvas, meg a rövid, egyenes tüske jellemez (23. t. 13.), nálunk is még ritka; annál gyakoribbak a későbbi sarkantyú formák. Több változatot különböztethetünk meg ezek között. A XI. század folyamán úgy a tüske, mint a sarokvas nagy változáson ment keresztül; ekkor tűnik föl a piramis alaku hegyben végződő tüske, (23. t. 5., 9.) melyet rövid szár vagy nyak köt össze a sarokvassal; a sarokvas szárai rövidebbekké válnak, egymástól jobban elállnak, jeléül annak, hogy a Karolingkori könnyü bocskor helyett csizma vagy saruféle lábbeli jött divatba Európaszerte s a sarokvas két szára nem kerek lemezben végződik, hanem lyukkal van ellátva s nem, mint előbb – szeggel erősítették a lábbelire, hanem szíjjal kötötték föl (v. ö. 23. t. 14.) A XI. század végétől aztán két századig különböző tüskeváltozatok jöttek divatba; magyarországi leletekben előfordul a Karolingkori egyszerü tüskének egy módosulása kissé fölfelé görbülő hegygyel (23. t. 4., 11.); a XI. század második felében volt használatban az a változat, melynél a tüske két – alapjánál érintkező s hegyével egymástól ellenkező irányban elágazó piramis-idomból áll (23. t. 12.); a XII. századtól kezdve divatoznak a gombos tüskéjü sarkantyúk (23. t. 7., 8.), a melyek közé tartozik az is, melyet III. Béla sirjában leltek; ugyanezen időtájból valók azok a változatok, melyeknél a hegyes tüskét egy négyszögü lemez választja el a sarkantyú nyakától (23. t. 6.) A XIII. század dereka táján tünnek föl a tarajos sarkantyúk (23. t. 15.); a szabad-battyán-somlóhegyi leletben előforduló, valamint az isaszegi és fövenyi csatatéren talált példányok tanuskodnak arról, hogy nálunk ép olyan gyorsan elterjedtek, mint nyugoton. A későbbi korból való tarajos sarkantyúktól az különbözteti meg ezeket, hogy kisebbek amazoknál, a tarajtartó szár nagyon rövid s a csipkés taraj kicsiny.*
Arch. Ért. XVI. 1896. 360–363. Bioeheim Waffenkunde. 224 s köv. II. Zschille – Pforrer: Der Sporn. Taf. IV–VII. – A szabad-battyáni sarkantyut l. Arch. Ért. II. 1882. 147. l. 24. sz. Az isaszegi sarkantyú a M. N. Muzeumban (60/1887. sz. a.); a fövenyi a Lichtneckert-gyüjteményben volt. Van egy tarajos sarkantyú az ungmegyei salamoni leletben is, melynek korát a XII. századnál későbbre alig lehet tenni. (Arch. Ért. XVI. 1896. 132. Szendrei J. Hadt. Eml. 50. l,)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
