A SZABADSÁG SZÜLETÉSNAPJA
A SZABADSÁG SZÜLETÉSNAPJA
A szabadság születésnapja van. Harmincnégy éve már, hogy megszületett s még most is gyermek, még most is gyámság alatt van, s ha elgondolkozunk, és dobogó szívvel visszatekintünk az időre, mikor a bölcsője rengett, mikor betakargattuk, úgy óvtuk a széltől, mikor az altató dal ágyúk bömbölésében fölzúgott, mikor pólyáiból zászlók lettek, s mikor e zászlók alatt mellünket kitárva ellenségeinknek kiáltottuk oda kevélyen: »Gyertek hát, ha bántani akarjátok! Itt vagyunk és védelmezni fogjuk!«
Harmincnégy hosszú esztendeje, majdnem egy emberélet, de csak rövid rügyezési időszak a fának, melynek több ezer évig kell élnie! Nem kell tehát kétségbeesni; az elvetett mag, mely azon a napon kikelt, okvetlenül olyan terebélyes fává lesz, hogy a jövő generációk kényelmesen nyújtózhatnak az árnyékában. Lassan nő az, aminek nagyon nagyra kell nőni!
Ma harmincnégy éve! Bizony már sokat vénültünk azóta! Nem az a nap süt az égen, ami akkor! Most is csak tavasz van, az ébredő természet mosolya megmelegíti a szíveket, fölfrissíti a tüdőt.
Az emberek most is kimennek a szabad természetbe, nézik a porhanyós rögöket, amint kijönnek sütkérezni alólok az apró piros bogarak, fehér bárányok szökdécselve csörtetnek a mezőn, ahol vidám langyos fuvallat hirdeti, hogy halottaiból fölébredett. Kis füvek fakón tolják ki fejüket, a patak vígan csörög, az erdőben ezer madárhang csiripel, s a lelkekbe beszáll a fölséges, az andalító nyugalom.
Hej, más tavasz volt az akkor! Más március tizenötödike. A természet akkor nem suttogott, hanem ingerelt. Mintha nem is piros bogarak lennének azok, amik a rögöket ellepték, hanem piros vér. Nem fehér bárányok futkostak a mezőn, hanem az ősök támadtak fel sírjukból fehér lepedőkben kísérteteknek, tanítani az unokákat, mit tegyenek. Nem füvek voltak azok, mik kifelé tolakodtak a földből, hanem – kardpengék. A vihar haragosan zúgott, a patak dühösen morgott, az erdők száraz gallyai remegve csapódtak össze.
S aki beszítta a levegőt, valami csodálatos érzést szítt be vele, dacot, reményt, haragot, kevélységet és erőt.
Ez volt csak az igazi tavasz!
A természet ébredését észre sem lehetett venni. Félre bokor, erdő jött helyette. Ki ügyelne az olyan csekélységre, hogy a természet leveti a szokott téli gúnyáját és fölveszi a szokott tavaszit? Ösmerjük már mind a kettőt. Most nagyobb dolog történik. A világ kezd ébredni, most nyílott ki az egyik szeme: a szép Magyarország.
Nem értjük már meg ezeket a napokat ma! Elfásultunk, hidegebbek lettünk, mint ahogy nem érti meg a kihűlt szív: kedvesének miként lehetett olyan édes az első szerelmi vallomása. Talán el is ítéli azt a következményei miatt… de az emlék, ha elmosódik is, a szerelem tárgya: az emlék mindig édes marad.
Oh, a mi első szerelmi vallomásunk annak a szép istenasszonynak a lábainál, akit Szabadságnak hínak, tündéri szó volt, s az első elcsattant csók mámoros és részegítő.
Hogy is volt csak, idézzük vissza emlékeinkbe azt a napot, hátha még egyszer kigyulladna az arcunk, nem ugyan a lelkesedéstől többé, de az elpirulástól.
Hol vannak azok a fiatal emberek, akik akkor ott szónokoltak a fórumon, igazságot hirdetve, mely szívből jött, szívekhez szólt. Kik körülhordozták, nem a középkori véres kardot többé hanem az eszmét; hol vannak a fiatal apostolok. Talán már mind kihaltak, követőikkel egyetemben?
Nem! Az apostolok még nem haltak meg mindnyájan, hanem ott ülnek most már a »pápaszemes Pilátus« jobbján és a szép istenasszonyról, akinek udvarlói voltak valaha, tépik le sorba a ruhadarabokat. Pilátus tépi, ők csak megszavazzák. A szép istenasszony még mindig olyan szép, olyan fönséges, mert örök, de a ruha merő rongyokban csügg rajta.
A szép istenasszony ifjú maradt, de ők megöregedtek. De menjünk sorba az emlékek közt.
Hát abból a szegény öregből mi lett? akit akkor hozott át vállain a hazaszeretettől lázas tömeg a börtönéből öröm és lelkesedés között? Persze nagyon öreg volt már. Azóta meghalt. Hol a márványkő, mely e fényes nap ez eleven emlékének porait jelöli?
Ej, hiszen nem halt meg az öreg – hanem valahol a szegényekházában nyomorog, tengődik. Hogy is hítták csak? Ezer ember közül egy ha tudja már a nevét is. Ne is kérdezgessük.
És a vezér? Az imádott szónok, a szabadság oszlopa hol, merre van vajon?
A vezér? Miféle vezér? Minek ide a vezér, mikor minden úgy van jól, ahogy van.
A vezér is él még, valahol a hontalanságban, – de a nemzet, az az akkori, az a nagy, az a fölséges, az nagyot változott.
Vagy ez lenne az – és csak alszik? Március hűs szele míg megint megcsapja egyszer, s kinyílik újra az a csukott szem, az a haragos kevély szem, mely mindent lát, mindent észrevesz, mely mosolyogni, sírni tud, de amelyben villám is lakik.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
