HOL LAKIK A DICSŐSÉG?
HOL LAKIK A DICSŐSÉG?
Van egy nagy úr, mindnyájan ismerjük, azzal történt meg a következő mese.
Nemes dicsvágy lakta a szívét, volt akaratereje, pihenő vánkosairól föl-fölzaklatta a tevékenység szenvedélye.
– Én nem heverek itthon – mondá –, hanem elmegyek ország-világot látni: fölkeresem a Dicsőséget.
– Hja, az nem könnyű dolog – szóltak vállvonogatva a tapasztalt emberek. – A dicsőségre nehéz rátalálni!
– De hát ha megvan valahol, akkor csak mégis föl lehet találni…
– Ki tudja? Csalfa tündérasszony az nagyon. Mikor már átkarolnád a derekát, akkor egyszerre szétfoszlik az alakja, s azon veszed észre magadat, hogy üres levegőt markoltál.
– Mindegy, én mégis föl fogom keresni.
Elment azokhoz, akik már ismerősök voltak a dicsőséggel. Azt kérdé egy államférfiútól:
– Hol találhatom meg a dicsőséget?
– Nem tudom.
– De te hol találkoztál vele?
– Én a parlamentben. A karzaton ült valahányszor beszéltem, s örökké tapsolt nekem. Csinos kis ördög. Pajkos és szeszélyes.
– Helyes. Köszönöm, hogy megmondtad.
Hazament, kinyitotta otthon a pincéjét és a száját. Ez a két kellék szükséges a bizalomhoz.
Megválasztották képviselőnek. Bejutott tehát a parlamentbe, járt-kelt, izgett-mozgott, beszélt, tett, de a dicsőség sohase ült ott a karzaton.
Ültek biz ott szépasszonyok elegen: egynémelyik többet ért talán a dicsőségnél, de ha neki éppen csak a dicsőség kellett. Örökké azt várta, hogy mikor jelenik már meg ezüst csillagos pompás ruhában rózsaszín fátyolba burkolva, sugárzó gyémántdiadémmal a fején. Így kell, bizonyosan így kell kinéznie.
De a dicsőség nem jött. (Talán nem kapott belépti jegyet visontai Kovách Lászlótól.)
A mi hősünk gyanakodni kezdett ekkor, hogy talán félrevezette az államférfi, akinél kérdezősködött.
Megszólított tehát egy nevezetes írót.
– Te, hogy ösmerkedtél te meg a dicsőséggel?
– Tudom is én! Azt hiszem, hogy bejött egyszer a szobámba, s leült az íróasztalom mellé.
– Hogy néz ki?
– Szép szőke leány, szelíd és elbájoló.
Hm! Mát most ki mondott igazat? Az-e, aki pajkosnak és szeszélyesnek festette, vagy ez, aki szelídnek mondja?
Ennek most már végére kell járni.
Felkeresett legott egy minisztert, s attól is megkérdezte, hol botlott bele a dicsőségbe?
– Ott van az, kedves barátom, mindig, ahol a ragyogás, a hatalom és a fény. Mikor a királyi palotában jártam, ott járt-kelt a termekben… először azt hittem, hogy csak árnyék, de eközben mindig növekedett, egyszer élő alakká változott, s egy fönséges hölgy lépett elém. Hideg tündöklő arca van, szemei égetnek, mint a tűz…
A mi hősünk fogta hát magát, fölvette legszebb ruháit, s ment, ment a garádicsokon följebb egész a miniszteri polcig. Ebben az állásban uralhatta mind a három helyet, amelyeken a dicsőség megtalálható. Nyitva volt előtte a királyi ház, az írószoba és a parlament. Évek elteltek, s ő folyton várta a dicsőséget, de a dicsőség sose mutatkozott előtte.
Sóhajtott, és kezdett lemondani.
– Vége van, már nem fogom meglátni, úgy halok meg!
S hogy elfelejtse titkos szerelmét, elment messze a fényes udvartól, a hír és dicsőség kedvenc tartózkodási helyétől egy vidéki városba építeni. Száműzte magát.
Ott segített vezetni a munkát… Nem valami különös foglalkozás: jámbor egyszerű embereknek hajlékokat építeni! Kliónak is nagyító üvegre volna szüksége, hogy idáig lásson! Pedig az csak nem visel pápaszemet…
Hát egyszer amint ott áll egy napon a már majdnem bevégzett építkezéseknél a munkások közt, valaki hátulról hozzája lép, s egyik kezével átkarolja.
– Mi az? – szólt megrezzenve és megfordult.
Egy izmos leány állt előtte a munkásnők közül, kurta csíkos szoknyában, mosolygó arccal, szép kék szemekkel.
– Ki vagy? – kérdezé.
– Én a dicsőség vagyok – szólt és kedvesen meghajolt előtte.
– Lehetetlen – dadogá a nagy úr elpirulva az örömtől. S mégegyszer végignézett gyanakodva egész alakján.
…Mezítláb állt ott a leány, és egy vakolólapátka volt a kezeiben.
*
Ebből a meséből pedig az a tanúság a mai napon, midőn a szegedi királyi biztosság megszűnik, hogy Tisza Lajos szerencsés ember volt (mert az ő életrajza akar ez lenni), s hogy a dicsőség ezer alakban jár-kel az emberek előtt, minden út hozzá vezet, de biztosan sehol se található.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
