A T. HÁZBÓL [jan. 31.]
A T. HÁZBÓL [jan. 31.]
Meglehetős száraz, unalmas ülés volt. A karzaton is kevesen, a képviselői padokon is kevesen, a folyosókon alig valaki, csupán a büfében ült egypár ember, s arról beszélgettek, hogy mi is volt tulajdonképpen oka a krími hadjáratnak?
Bizony érdekes dolog azt megállapítni!
Azután ásítoztak, elgondolkoztak, majd ebben is kifáradva, beszélgettek a két szőkével. Azonban ma Ninácska is haragos volt, s alig méltatta pillantásaira az ott megfordult honatyákat, kiket itt háromféle osztályra soroznak. Azok, kik paprikás szalonnát esznek, és szilvóriumot isznak rá. Azok, akik sonkát villásreggeliznek, s madeirát szürcsölnek hozzá, s végül azok, akik egy-egy piskóta darabot ropogtatnak szét, vagy nehány cukkedlivel édesítik meg szájízüket.
A büfében nagy ritkán betévedt a Házból egy-egy lézengő képviselő s híradással volt, mi van ott bent.
– Ki beszél?
– Deutsch Lipót.
– Kicsoda?
– Deutsch Lipót.
– Ejnye!
– Haj, haj…
– Nem így volt valamikor!
– Az ám. A régi jó pozsonyi ülések idejében.
– Hol volt még akkor Deutsch Lipót?
– De csak ezelőtt nehány évvel is egészen más világ volt itt még. Tudja az isten, sokkal komolyabbak voltak még az emberek és mégis sokkal vidámabbak.
– De még mennyire. Bent a Házban nagy szabású, komoly disputák, a folyosókon vidám, harsogó kacaj, kedély, elevenség.
– Ma már semmi se történik.
– Kivévén, ha Kemény Gábor vagy Fenyvessy Feri mond valami jót a király előtt.
– No, annál sokkal különben járt Damokos László. Ő is ott állt a karéjban egy udvari bálon, amikor a felség cercle-t tartott, s nehogy az essék meg rajta, ami Kemény Gáboron hajdan, jól odafigyelt előre, hogy a király eszmemenetét figyelemmel kísérhesse, s ne jöjjön valami esetlen zavarba, ha őt találja megszólítani.
A király egy mágnás képviselővel társalgott. Damokos kivette a töredezett szavakból, hogy a vadászatról beszélnek; mikor aztán billentett a fejével, s egyet lépve őt magát szólítá meg, úgy beleélte már magát, hogy a király azt fogja tőle okvetlenül kérdezni: »szokott-e ön is vadászni« – miszerint összefolyt előtte szó, trónterem, tömeg, s csak ezt hallotta csengeni. Pedig a király azt kérdezte:
»Házas-e ön?«
»Néha-néha, fölséges uram!« – felelé Damokos László, s igen meg volt elégedve, látván, hogy őfelsége mosolyogni kegyeskedik a feleletén.
De minden adománál százszor többet ér a Kőrösi Sándor beszéde. Mit mondhat egy ember, akinek tyúkszemei vannak, de olyan tyúkszemei, hogy napokig nem tud miattuk járni? Egy ember, akinek nem marad üres ideje sem a tanulmányokra, még arra sem, hogy au fait legyen, mert egész éven tyúkszem-vágó eszközökön és tyúkszem-gyógyító tapaszokon jár az esze.
Ezek az átkozott tyúkszemek látszottak meg az argumentumain is, sőt azok, akik beszédét hallgatták, szinte tyúkszemet kaptak a fülükre. Utána Komjáthy Béla szólt. De lehet is Kőrösi Sándor után még meghallgatást kívánni! Sokkal nagyobb ő, mintsem Komjáthy hathatott volna. Pedig okosan szépen beszélt, s éppen a Kőrösi uram malmára hajtotta a vizet kijelentvén, hogy a tudományt nem sokra nézi.
Akként levén egy idő óta a sorrend, hogy kövér ember után egy soványnak kell lándzsát törni a küzdhomokon, Komjáthy után gróf Apponyi Albert beszélt.
A gróf, úgy gondolta, hogy minden téma között a legérdekesebb téma ő maga. Panaszkodott és védekezett. Úgy tette magát, mintha egy ellenséges démonsereg környékezné, mely áskálódik ellene.
Hosszasan polemizált Beksics Gusztival, aki »fekete szocialistá«-nak nevezte el valamely újságcikkben. Fáj neki ez a titulus, de megvigasztalódik, hogy lesz Magyarországon mindig egy kerület az ő számára. (Bizony nem lehet tudni.) Macskazenének tartja az ellene indított hajszát, s igen sajnálja, hogy ebben a macskazenében részt vesz Tisza Kálmán is.
A nagymogul, ki ravaszul összehúzódva székén, jól érzi fölényét a sok tekintetben fölfújt, s korán elkapatott fiatal mágnás fölött, édeskésen mosolyog, amint az egypár oldalvágást mér hatalmasabb ellenfelére, Szilágyira: »No, csak egyétek meg egymást« – gondolja. A nagymogul ma jókedvében van, semmi sem zavarja csendes megelégedését, néha-néha egy cukrot majszol, miközben idegesen és sebesen mozogni kezdenek a szempillái.
Azután felkel, s amint visszautasítja a vádat, hogy ő Apponyi célzatait gyanúsítani akarná, benne van a hangjában a kicsinylő pártfogói tónus, mintha csak úgy szólna vállveregetve.
– Nem bántalak én. Hova gondolsz? Sőt inkább szeretem az igyekező fiatalembereket. Nőjj nagyra, kis öcsém!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
