A DEMOKRÁCIA A SZABADELVŰ KLUBBAN
A DEMOKRÁCIA A SZABADELVŰ KLUBBAN
Nagyon csudálkoztam eleinte, mikor a felállított mintából megláttam, hogy a Deák Ferenc alakja háttal lesz fordulva az országgyűlési liberális kluboknak.
De most már értem és belenyugszom. Mert úgy lesz az találó.
Nyájas diskurzus közt, talán éppen e falak közt, a szivarfüst gőzében, a kártyák csattogatása mellett szidják legtöbbet azon ismeretes szavazás óta a méltóságos Házat, amiért az most egyszerre elfordult a vérből nőtt fényes jelszavaktól: az egyenlőség, testvériség, szóval a demokrácia tanaitól.
Pedig az legalább nyíltan teszi.
A szabadelvű párt ezt a két üres frázist, mint két szilaj csikót a kocsija elé fogja, amikor el akar valahová jutni: de mihelyt otthon van, legott istállóba zárja a pegazusokat.
Mindössze négy nap előtt esett meg a szóról szóra következő adoma, mely ha igaz, erősen illusztrálja a társadalmi hangot ott, ha pedig csak költött, akkor abban van a jelentősége, hogy tökéletesen igaznak látszik.
A nagy teremben többen tarokkozának együtt. Fogdosták a pagátot, mely ha igaz, meglehetősen hasonlít Tiszához. Akárhányszor fogják is el, azért mégiscsak ő a honneur a következő osztásban.
Ott ültek, üldögéltek gróf Bánffy Béla, Csatáry Grósz, az orosz konzul stb.
– Herr Grósz, ön oszt most – mondja a muszka konzul németül, mert a kártyabeli királyok diplomáciai nyelve a szabadelvű klubban a német.
– Ich bin kein Grosz – mondja Csatáry bosszúsan. – Mein Name ist Csatáry.
– Also, Herr Csatáry.
– Ich bin von Csatáry – igazítja helyre a nagyérdemű orvos még bosszúsabban.
Az orosz konzul arca kigyúl erre. Mert hát mégis mit szól ehhez a felséges cár, ha megtudja, hogy az ő personálisát kétszer meri valaki helyreigazítani, s finom gúnyos mosollyal fordul Bánffy felé.
– Kedves gróf! Hallott ön valamit a mi Pál cárunkról? Igen kedélyes ember volt! S éppen nem nagyzolt egy csöppet sem. Volt egy kincstári bérlője, egy felfuvalkodott német származású úr, akinek egy igen szembetűnő púp volt a hátán. Ez is elég baj volt, de még ennél is nagyobb az, hogy Zweibuckelig volt a vezetékneve, amiért aztán egész Szentpéterváron utána kiabáltak a gyerekek: »Zweibuckelig, Zweibuckelig!«
Annyira elkeseredett erre Zweibuckelig uram, hogy felment a cár elé panaszra, hogy ő túl nem éli ezt a csúfságot, tegyen intézkedést őfelsége.
»Kedves uram – mondá I. Pál mosolyogva –, egy púpot levehetek önről, az igaz, de azon a másikon, amit az Isten adott, nem segíthet sem cári ukáz, sem diploma.« Eddig van ez a történet, kedves Bánffy… hol is hagytuk csak el? Igen, igen, ön oszt kedves, Herr von Csatáry…
Ez a megtörtént adoma sorba jár azóta a szabadelvű kör tagjai közt, mindenki nevet rajta, és mindenki igen szellemesnek találja I. Pált.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
