A HAYNALD ANYJA
A HAYNALD ANYJA
Mindenre rá lehet unni az embernek. Akinek koronája van, a koronájára, akinek nagy hivatala van, a hivatalára, akinek felesége van (s az mindenkinek van, aki akarja), a feleségére, sőt még a szeretőjére is ráunhat (de ez már ritkább eset), rá lehet unni a dicsőségre, a társaságra, a magányra, mindenre volt már eset a világon, de még arra soha eset nem volt, hogy valaki ráunt volna az érsekségre.
Ilyen ötlete csak Haynaldnak támadhatott, aki kiváló szellem, tehát nem közönséges gondolkozású ember s mindég szerette bámulatba ejteni a közönséget. Sokszor sikerült az neki. De soha úgy mint most, ha igaz a hír, amit a lapok kolportálnak, hogy otthagyta a szép kalocsai érsekséget és elmegy aranyos szegénységbe a mölki kolostorba.
Az ember nem hiszi el. Lehetetlen az! Elhagyni a kalocsai érsekséget, azokat az óriási uradalmakat, amik nem kívánnak, nem kérnek semmit, hanem mindent megadnak, amit a szája és a szeme megkíván.
Hiszen király is megtette már azt, hogy elment barátnak, elhagyta trónusát, mert tövisek voltak rajta, de az érseki széknek nincsenek tövisei – és még azonfelül nem is kénytelen benne ülni.
A mindenféle divergens hírek a római szent kúria akaratával hozták összeköttetésbe Haynald visszavonulását. Ki tudja mi az igaz?
Annyit magam is hallottam az érsektől e télen:
»Végső napjaimat a mölki kolostorban szeretném tölteni. Nincsen annál most szebb hely a világon. Azért mondom “most”, mert volt ám szebb is valamikor.«
És ez alkalommal egy epizódot beszélt el az érsek a hölgytársaságnak (ahol ő mindég olyan nagy figyelem tárgya) édesanyjáról. A gyermeki szeretet vonzó melege reszketett a szép aggastyán hangján, mikor erről beszélt.
Régen nekem is volt hova vágynom. Minden évben meglátogattam egyszer-kétszer édesanyámat Szécsényben. Az volt az a »szebb« hely, ahol én legjobban éreztem magamat.
Ott lakott abban a kis házban, ahol születtem. Abból a szobából kápolnát csináltak a tiszteletemre. S valahányszor hazajöttem, mindig miséztem benne egyszer.
Már püspök is voltam, de otthon csak »Lajos« maradtam a rokonok és ismerősök előtt.
Midőn első ízben érkeztem haza mint érsek, nagy sollemnitással fogadtak. Volt minden, zászlók, banderium, harangzúgás. Másnap a szokáshoz képest megtartottam a misét a falak közt, melyek születni láttak.
Édesanyám, szegény, már beteg volt, de a világért sem akarta elmulasztani ezt a misét. Két szolgálóleány támogatásával vánszorgott a kápolnába s leült az első padba. Beteg, sápadt arcán a boldogság bágyadt fénye derengett.
Mikor aztán vége volt a misének, felém tolongtak a népek a kezemet csókolni, méltóztatik tudni; amint ez már szokásban van. Az ember ilyenkor zavarban van, kapkodják mind a két kezét ide-oda, azt sem látja, hogy ki. Meg lehet ezt is szokni.
Hát egyszer csak azt érzem, mintha az egyik kézcsók nem olyan lenne, mint a többi… Egy ösztön volt ez, egy sajátságos érzés…
Odatekintek, hát az édesanyám. Megrezzentem. Ő csókolta meg a kezemet.
– Anyám – mondám halkan, röstelkedve –, mire való az?
– Édes fiam – szólt ő szelíden, csendesen –, megcsókoltam a kezedet, hogy bármilyen megpróbáltatásban légy az életben, mindig eszedbe juttassa ez az anyai kézcsók a Te méltóságodat s aszerint cselekedjél.
Karonfogva kísértem haza. Otthon az orvos várt s négyszemközt közlé velem, hogy anyám már roppant gyenge s nem hallgat senkire, hogy bizonyos ételekhez ne nyúljon. Pedig egy gyomorrontás is tönkreteheti hanyatló életerejét. Különösen figyelmeztet, tiltsam el tőle a káposztát, amit olyan nagyon szeretett, hogy mindennap volt az asztalon. »Eminenciád szavát bizonyosan megfogadja – végzé az orvos –, csak minél szigorúbban kell föllépni.«
Úgyis történt, alighogy megettük a levest és húst, jött a jóféle töltött káposzta, szegény anyám éppen a kanalat merítette bele… mintha e percben is látnám.
– Anyám – mondám, – ne egyék abból!
De ő csak szedegette a töltelékeket.
– Nem szabad! – kiáltám szigorúan. – Megtiltom!
Anyám rám nézett az ő fenséges nyugodt szemeivel, melyekben a régi tekintély hatása gyúlt ki. Emlékeztem én erre a nézésre gyermekkoromból.
– Megtiltod? – riadt fel csodálkozva. – Hogy merészelsz te nekem valamit megtiltani, Lajos? Lassan fiú! Hát ki vagy te?
S megfenyegetett zordan az ujjaival.
Én pedig éppen úgy; mint valaha régen, bűnbánólag pironkodva sütöttem le fejemet.
Éreztem; hogy nem vagyok egyéb, mint gyermek… aki egy vigyázatlan szót ejtett az anyja ellen.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
