A T. HÁZBÓL [jún. 27.]
A T. HÁZBÓL [jún. 27.]
Valamennyi miniszter ott ült a piros székeken. Összegyűltek, mint a színdarabok végén, mikor az összes személyzet kijön – vagy megházasodni, vagy meghalni.
Mélázva ült Bedekovich, a körmeit rágta Szapáry, szerényen lesütötte fejét Széchenyi, vígan dorombolt kezeivel a padon Trefort, diadalmas arccal vett mohó lélekzeteket a legutolsó parlamenti levegőből Fabiny, hetykén lóbázta magát, mintha nyeregben ülne Fejérváry.
Még a király háta mögötti miniszter, Orczy is előkerült.
Tisza gyönyörködve nézte, mikor így valamennyien együtt voltak s amint végigsiklott tekintete a Fabiny göndör haján, a Fejérváry nyulánk termetén, az apró szemű Kemény összetepedt bronzszínű homlokán, a Trefort viaszksárga nyakán, a Széchenyi Pál tejbe mártott fején, felfohászkodék magában: »Istenem, mégiscsak nagy virtus volt ezeket így összekeresni«.
Künn már észrevehető a szünet némasága. A büféből a síri csend ásít ki. A könyvtár kulcsa végsőt csikordul a zárban, csak a folyosón van még élet. Búcsúznak. Meleg kézszorításokat váltanak s udvarias kérdések egész özöne keresztezi egymást. Mintha egy nagy indóház peronján volnának.
Hová mégysz? Mikor indulsz? Hol pihensz meg? Hogy töltöd a szünetet?
Nincs most se mameluk, se ellenzék, csak éppen egy hang mordul fel a pihenés és a szünet szó ellen.
Vastag, érdes, bömbölő hang.
Hátranéznek. Hát a Kőrösi Sándoré.
Nosza megindul erre a gratulálás, a sok jókívánat, de nem a szünethez, hanem a mai esküvőjéhez.
Most még csak a karzatra vessünk egy pillantást. Nos elég derekasan telt meg utoljára ez is.
Különösen feltűnt két szép gyászruhás hölgy, kiket mereven nézegetett Szontagh Pál (nyilván azért beszélt aztán később azokról a sötét színekről). Ott könyökölt egy ismeretes nagyszakállú kortes is. (Persze, hiszen mával már letelik a mandatum kétharmada.) De ha kíváncsian nézegetett fel a karzatra Szontagh Pál, annál nyugtalanabbul kémlelte a kakasülőt Péchy Tamás, azon tűnődvén, vajon ildomos-e bezárni az ülésszakot Ivánka Zsigmond nélkül?
Végre megjelent Ivánka is a karzaton, és most már semmi sem állott útban arra nézve, hogy Tisza Kálmán elő ne vegyen egy nagy levelet.
– Van szerencsém őfelsége leiratát átnyújtani kihirdetés végett.
Szathmáry György olvasta fel a királyi szavakat olyan hangon, hogy az ember nem annyira a királyt vélte hallani, hanem inkább a cinkotai kántort.
Mindegy, azért a királyi leiratnak, dacára a Szathmáry gyenge hangjának, volt mégis annyi ereje, hogy berekesztette az ülésszakot. (Tizennyolcadik szeptemberig nem lesz karcolat.)
A képviselők, akik mint mindig, ma is ülve hallgatták a leiratot, élénken megéljenezték s aztán átküldetett oda, ahol állva fogják hallgatni: a főrendiházba.
Ősi szokás szerint az elnöké lévén az utolsó szó, Péchy Tamás búcsúzott el az ő szokott kedvességével s a Ház őt is zajosan megéljenezte.
A legislegutolsó szó most már az enyém lenne (itt ebben a rovatban), de én bizony egy szót sem szólok, mert engem az ördög sem éljenezne meg érte.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
