A »T. HÁZ« AZ AKADÉMIÁBAN
A »T. HÁZ« AZ AKADÉMIÁBAN
(Védelem és program)
Rossz szél fúj a t. Ház című rovatra mindenképpen.
Az én t. barátom, Schvarcz Gyula, ma szóbeszéddé tette egy jeles értekezésében az Akadémiában társadalmi irodalmunkat, s Kecskeméthy Aurél mellett engem is említ, s nevezetesen a »t. Házból« című rovatot.
Ha jól vettem ki, okoskodása oda vág, hogy a gúny és humor torzító üvegén át egész természetszerűen hamis megvilágításban tűnik fel a társadalom, vagyis ez esetben a parlament, de mert a közönség mohón olvassa ezt a rovatot, s egyebet aztán (őszerinte) nem – ez a rovat önkényesen bánhat el a dolgokkal, a vonásokkal s színekkel, tévútra sodorva a közönséget.
Sok jót, sok igazat mond el Schvarcz Gyula, köszönöm is, ami abból dicséret reám háramlik, de a rovatomat nem hagyhatom megvédetlenül.
Amit én látok, azt én úgy látom, nagyon természetes, hogy evégre nem kérhetek kölcsön az Akadémiától szemeket. S az is természetes, hogyha a publikum az én szememen keresztül olvassa az események s emberek rajzát, nem tarthatja olyannak a parlamentet, aminőnek azt például Orbán Balázs akadémiai tag képzeli.
Én magam szeretném legjobban, amit tisztelt barátom óhajt, hogy más írók is foglalkozzanak e dolgokkal, különböző irányokban: nekem volna az a legkényelmesebb, mert olyan napokon, amikor magamnak nem jut eszembe semmi, ezekből az autorokból merítenék.
Van pártszempont e karcolatokban, nem tagadom, de írtak-e már valaha eleven emberek eleven emberekről úgy, hogy abból teljesen kimaradt volna az elfogultság, a rokonszenv, ellenszenv, és a szempont, amibe az író belelovagolta magát?
De azért tagadom, hogy az igazat ki ne olvassa a közönség, amelyik tud olvasni. S nem hogy homályosítaná látását a humoros rajz, hanem kiegészíti.
Milyen jó volna most például Marczali Henriknek, ha a Mária Terézia-beli pozsonyi dietán már ott ültem volna valahol a kakasülőn, s leírtam volna a királynőt a gyermekkel (aki valahol Péchy Tamás helyén ült). Ha megelevenedve bontakoznék ki a színgazdag kép. A dieta Ivánka Imréje, aki azt kiáltja »Vitam et sangvinem!« S az akkori Szalay Imre, aki közbezúg: »sed avenam non«.
Vagy ha leírtam volna Thalynak az ónodi országgyűlés egyik »nagyszabású« beszédjét, melyre nem az hangzott föl a szélsőbalról, hogy »éljen«, hanem az, hogy »haljon«. Száz kard pengéje hogy sivított a levegőben… s hogy tette le a követ urak közül valaki a Ház asztalára a Rakovszky véres fejét…
Bezzeg milyen tanulmányt tartana most rólam Thaly az Akadémiában ezen cím alatt: »Értekezés egy kuruc tudósról«.
És ha már belebonyolódtam ebbe a témába, hadd mondjam el a maival egy kalap alatt az összes csapásokat, amik e karcolatokat érték, nyolc évi életük alatt.
Dicséret illeti a magyar parlamentet; oly magas nívón áll, hogy a gúnyt kiállja s érti minden tagja; egyiknek sem roppan meg tőle a dereka. Nekem legalább sohasem panaszkodott egyik sem.
Évek előtt egyetlenegy képviselő haragudott meg, aki három évig buzgón referálta nekem az ötleteket a folyosón.
Egyszer aztán ő is beleugrott valami szpícsbe. Egy kicsit megcsipkedtem. Nem állhatta. Dühbe jött, s lázadást szított a rovat ellen:
– Nem kellene megtűrni. Lerontja a Ház tekintélyét. Tönkreteszi a képviselők nimbuszát.
Erre meg én jöttem méregbe:
– Hát az én hivatásom-e a Ház tekintélyét és a képviselők nimbuszát fenntartani? Tartsák fel az urak maguk!
A karcolatok megmaradtak, s a Ház tekintélye is.
A legnagyobb csapás azonban az volt a rovatra, hogy én magam is leköltöztem a karzatról.
Sohase mondta nekem egy lélek sem, hogy ne azt írjam, amit akarok. Vagdalkozhatnám jobbra-balra, karmolhatok, csíphetek, ahogy nekem tetszik… nem bánja azt ott senki. De azért mégis nagy veszedelem fenyegeti a karcolatokat, mert hiába, most már a klubba is járok, mindennap találkozom mindenkivel, s ha megvagdalom a barátaimat – azt aztán mégse akadályozhatom meg, hogy nagyobb vehemenciával kontráznak a tarokkban, nem mondanak utánam második kettest… egyszóval mégiscsak bizonyos terrorizmus alatt állok.
Az ellenzék, az igaz, hogy megvolna, de valamint semmi gyönyörűsége abból a publikumnak, ha ő üt, úgy abból se, ha őt ütik. A publikumnak okvetlenül figurázott mamelukok kellenek.
Kaptam is már levelet, nem egyet, mely ilyenformán szólt:
– Csodálatos az, hogy azelőtt (míg ön képviselő nem volt) a kormánypárti követek egyre-másra csinálták a bolondságokat, ügyetlenségeket, ha szóltak, semmi beszédjük nem sikerült, most pedig remekül beszélnek, és csupa jeles dolgokat mívelnek.
…Hát tehetek én arról, hogy az ötéves országgyűlésre mind erre az oldalra küldték fel az okos embereket a kerületek?
Hanem egy dolog meghökkentett. A közönség hidegülésének a rovatom iránt még ellent tudnék állni, de mikor maguk a mamelukok kezdenek szidni, hogy nem lehet olvasni a karcolatokat a belőlük kigőzölgő sok dicséret miatt, akkor igazán gondolkozóba kell esnem.
– Mit tegyek? A rovatot pusztítsam-e el vagy a mamelukokat?
Órákig eltűnődöm ezen. Keresgélem elmémben a kiirtandókat, de valamennyi kedves a szívemnek.
Egyetlen egy palliatív eszköz áll még rendelkezésemre próbaképpen. Valamivel gyengébb beszédekről gondoskodom ezentúl.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
