A MAI ÜLÉS febr. 22.
A MAI ÜLÉS febr. 22.
Ma már megszürkült a vita. Az érdeklődés alább hagyott, s csak az ülés elején, a Horváth Lajos beszédében villant föl egy kis időre, annál inkább, mert a veterán parlamenti férfiúval az igazságügy-miniszter is összemérte fegyverét.
Az ülés nagy részét Horánszky Nándor beszéde töltötte ki, aki másfél óránál tovább tartotta szóval a Házat, illetőleg pártját.
Horánszky beszédei nem tartoznak a parlamenti csemegék közé.
Ott áll a szónok a párt közepén, mozdulatlanul és feszesen. Ajkairól vég nélkül ömlenek korrekt mondatok, hosszú periodusok, melyek egyhangúan ereszkednek szét a légben. Mély csönd. Meg lehet hallani annak a papírnak lágy rezgését, melyet amoda túl, fenn a jobbközép legmagasán épp most bont szét egy mameluk. Szinte fülünket éri az az elegáns dialóg, melyet a karzaton folytat egy üde arcú fiatal hölgy és egy kikent-kifent külsejű képviselő. Hallani vélünk minden morajt, minden suttogást, minden lélegzetet, mely a Házban zizeg, csak éppen egy hang siklik el hallatlanul mellettünk: a szónok szava.
Beszél, beszél. És amit mond, az mind okos és józanul elgondolt. Eleinte követjük is figyelmünkkel, talán egy negyed óráig, talán egy félóráig, vagy még tovább… de amint ez a monoton szóáradat vége-hossza nélkül csörög fülünk mellett, lassankint elveszítjük halló és eszmélő képességünket. Csak töredezett szavakat kapunk ki a beszédből:
Ingredencia … első fok … másod fok … szupremácia … Sziam … Japán … kritériumok … közösség … nem közösség.
Még egy darabig ütik-verik fülünk dobját az ingredenciák és szupremáciák, azután lassan elhalkul ez is, s csak úgy zúg-búg körülöttünk a beszéd, mint egypár vergődő lepkeszárny vagy a fonográf gyöngén összeolvadó hangzűrje.
Szemünk össze-vissza jár a padok fölött, melyeken mintha szürke köd ingadoznék. Ezen át látjuk Apponyi merev arcát, amint üvegesedő szemekkel bámul a szónokra, meg a Kaas Ivor szomorúan lekonyult fejét. A szélsőbalon halk diskurzusok folynak, melyek közül egyes mondatok kihangzanak:
– Azért se megyünk az udvari fogadtatásra!
– Meg kell büntetni az udvart!
– Miért nem hívtak meg ebédre is!
A miniszterelnök az ő ringó járásával kisurran a teremből. Utána dobogó léptek. Az igazságügy-miniszter is menekül. Josipovich, az udvarias horvát miniszter az egyedüli, aki benn marad, mert ő minden szónoklatot végighallgat. De egyszer csak, hogy, hogy nem, neki is hűlt helye van a piros széken.
A képviselők csoszognak, ásítoznak, fölkelnek, majd ismét letelepednek valahol a pad szélén és előrenyújtott nyakkal komoran bámulnak a szónokra. Az pedig egyre a régi mozdulatlanságban áll helyén. Se kéz, se hang, se arcizom nem lejt, nem mozdul. Néha megszólal az elnök csengettyűje, eleven hangja megszakítja a súlyos levegőt, mely ránk nehezedik. Ismét megfigyelünk nehány szavat:
Szuszceptabilitás … paritás … szuverénitás … dualizmus … közös … nem közös…
Az unalom már-már elviselhetetlenné válik. Eszünkbe jut, hogy gyermekkorunkban a Dunába akartunk fulladni, s a végzetes pillanatban egyszerre átvillant lelkünkön egész életünk története: az első csíny, a madárfészek, melyet kiraboltunk, a titokban elszítt szivar, s minden emlékünk. Csodálatos, Horánszky beszéde alatt néha éppúgy érezzük magunkat, mint mikor a víz összecsapott fejünk fölött. Átfut agyunkon az egész múlt, s csak a Csanády Sándor sarkantyúinak ritmikus pengése hoz vissza a jelenbe, mely most mintha erre a nyalka nótára menne ki: »Se a jászság, se a kunság, se a konzuli bíróság«.
Horánszky után Irányi Dániel és Veszter Imre szóltak, bebizonyítva, hogy az unalmasban is van fokozat.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
