PARLAMENTI MORZSÁK
PARLAMENTI MORZSÁK
Mint a Rákóczi-forradalom után a bujdosó kurucok javait, domíniumait ahogy elfoglalták a labancok, úgy osztozkodtak most a púroszok üres fészkein, bizottsági tagsági helyein (ezeken a zsírtalan fazekakon) a jámbor, hű Brézelék.
Jutott mindenkinek hely. Több fóka lesz immár, mint ahány ember. A »naplóbíráló bizottságba« a kijelölő ülésen nem bírtak találni képviselőt.
Senki se vállalja? kérdé elcsodálkozva Podmaniczky.
Mélységes csönd volt a felelet. Az öregúr, ki még ilyen időket nem élt, megcsóválta a fejét. Felfordult a világ! Azután fennhangon kérdé:
Mi annak az oka, hogy senki se vállalja?
Katánghytól félnek! felelte egy hang, mire derültség támadt a kijelölő ülésen. *
Miért félnének Katánghytól? Attól a szelíd embertől! Hiszen Katánghy maga is a naplóbíráló bizottság tagja és büszke erre az állására. A szerk.
Végre is a kényszer-betöltésre került a sor. (Csakugyan fenekestől fordult fel a világ.) Podmaniczky kijelentette, hogy a három megürült helyet vagy a legidősebb, vagy a legfiatalabb három képviselő vállalja el s ezen álszégyenérzet kigúnyolására maga vállalta el az egyik naplóbírálói «stallumot«. Ezzel egyszersmind megmutatta rettenthetetlenségét is, hogy nem fél Katánghytól.
Egyébiránt ma még csak az alelnököket, a háznagyot és a jegyzőket választotta a Ház s a bizottságokat csak holnap fogja, amikorra Meszlényi Lajostól is várnak egy mulatságos interpellációt. Mert a »herzig« Meszlényi Lulu maga is mulatságos ember lévén, tőle csak mulatságos dolgok telhetnek. Lulu kedves, kétségtelenül kedves fiú és szép mellényei vannak; voltaképpen ő maga is olyan, mint egy mellény, ez a közbülső ruhadarab, melynek egyik oldala az inggel érintkezik, a másik a kabáttal.
Ah, szegény Lulu! Kossuth Lajos rokona neki, ezért azt hitte, hogy szélsőbalnak kell lennie. Igen, de Meszlényi püspök is rokona neki, ezért aztán azt hiszi, hogy feudál-klerikálisnak kell lennie. Éppen a lajbli dilemmája, hogy az inghez tartsa-e magát, vagy a gérokkhoz?
Herman Ottó egy cserebogarat mutogatott ma a folyosón egy skatulyában. Igazi csoda, egy cserebogár februárban! De még egyszer nagyobb csoda egy feudál oligarcha a szélsőbalon, habár csak olyan ici-pici oligarchácska is, mint a Lulu. Mert végre is van benne valami az oligarchából, az, hogy mindennap borotválkozik és piros szegfűt visel a gomblyukában. Ezt bizonyosan így teszi gr. Esterházy Miklós Móric is.
Hát mit is akar holnap a herzig Lulu? Interpellálni akarja Wekerlét, hogy miután a megfogyott szabadelvű párt már nincs többségben, a többi ellenzéket képező parlamenti pártokkal szemben, mikor akarja bevallani, hogy kisebbségbe jutott s mikor adja be a lemondását? (…Ej, Lulu, Lulu, maga nagyon kíváncsi!)
Szép téma volt, jó téma volt. Akár maga gondolta ki Lulu, akár úgy adták neki, mint a karaj szalonnát: »Itt van, pirítsd meg, Lulu!«
A tüzet is megrakták neki a »Pesti Napló«-ban és egyebütt; szétment a híre, hogy szombaton szalonna-sütés lesz, minden készen volt, még a tepsi is, ahova a lecsöpögő zsírt felfogják, a nyársforgatók is meg voltak nyerve, s milyen malőr, jön pénteken egy nagy fehér macska és megeszi a szalonnájukat.
Ez a fehér macska volt a mai szavazás az alelnökökre, ahol kitűnt, hogy nyolcvanegy szavazat-többsége van a kormánynak, amiből leszámítva a leszavazott horvátokat, marad ötvenkét magyar szavazat. Hát tessék most már interpellálni Wekerlét, hogy mikor szándékozik már bevallani, hogy nincs többsége!
A jámbor mamelukok megrökönyödve, bizonyos melankóliával vették tudomásul ezt a roppant számot. Most, mikor már maguk is azt hitték, hogy legfeljebb tizenöt többségre számíthatnak az efféle kérdésnél. Mert jól tudják az öreg mamelukok elbeszéléseiből, regéiből, hogy akkor voltak a mamelukok boldogok, mikor kevesen voltak. A Tisza hét többségének dolga, más alkalommal a tizenháromé (ezt nevezte volt Wenckheim Béla »verfluchte Majoritt«-nek) hagyományszerű legendákban él, melyek elhomályosítják az »Eldorádó« kívánatosságait is.
Valóban nagy fordulatok voltak a szabadelvű pártban. Eleinte az volt a vélemény: »Az ingatlan vagyonnak és az ingó képviselőnek nagyon emelkedik a becse.« Úgy volt, az ingó képviselők becsesek voltak a pártban, kedvesek a kormány előtt. Később, mikor kiváltak, az ingatlan képviselők lettek a becsesek. Még Bobulát is egyre intették a miniszterek, mikor látták, hogy januári napokon nem csavar nagy kendőt a nyaka körül:
János, János, vigyázz az egészségedre. Isten ments, hogy valami bajod legyen!
Hát még mikor egy nap köhögve jött fel a klubba a hű Prileszky. Istenem, micsoda náthája volt. Mikor egyet prüsszentett, kioltotta a gázfényeket. Valahol léghuzam van! kiabálták a beszélgető csoportok. A kormány tagjai rémülten bújtak össze:
A szegény Taddus beteg.
És sorba járta a termeket az izgató hír: »Jaj a Taddus, a Taddus oda van!«
De nyolcvan többség. Ez szörnyű! Mindennek vége van. Újra nem becses senki. A párt elfogyhatatlan, mint a negyvennyolcas honvédség, örökrevaló, mint a hangyafészek s csodálatos, mint a verem: minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb.
A holnapi interpelláció tehát elmarad, vagy ha nem, legfeljebb már csak versben mondhatja el Meszlényi. Holnap csak a bizottságok választása lesz.
A mai választásoknál minden a régiben maradt, csak a nemzeti pártnak lett új jegyzője Hock János. S még egy furcsaság történt a restauráción. A háznagyi állásra az ellenzéktől nyolc szavazatot kapott Szilágyi Dezső. Az ilyen ártatlan jó kedélyre és szikrázó szellemességre valló ötletkék mindig jól esnek attól a párttól, mely komoly desperációkba van merülve a haza jövője felett.
*
Minden egyéb folyik azonban a maga útján. A Lloyd-beli klubban elevenség, jó kedv, harcias zsibongás van. A tejszínű villany-lángok kápráztató fényt szórnak szerte. (Óh, hogy volt hozzá szívük a púroszoknak itt hagyni ezt a szép világítást!) A púroszok! Istenem, ha volna olyan kis tükrünk, amelyik mindig megmutatná, hogy hol vannak, hogy most mit csinálnak szegény elbujdosott társaink.
De nincs. Lassanként elfújja nyomaikat az idő, a felejtés jön lopva, észrevétlen és egy-egy marék harasztot dob rájuk. Lassanként egészen ott feküsznek a haraszt alatt.
Csak egy üres asztal van a középső kártya-szobában, amelyik úgy néz ki, mint az emberi szájban egy kiütött fog, szokatlanul, idegenül. Ennél az asztalnál tarokkozott Pongrácz, Bornemissza s itt gibickedett Széchenyi Tivadar.
Néha ismerős lépteket vél hallani az ember. Megrezzen. »Jönnek! Ők Jönnek!« Hátrafordul, de nem ők jönnek, csak az öreg Ucsu tipeg-tapog s amint kérdezgetik tőle jobbra-balra az ismerősök: »Mi újság, Ucsukám?«, vállvonogatva, jókedvűen felelgeti:
Hát semmi se nem.
Most már csakugyan semmi se. A kilépések által okozott melankólia szétfoszlott, mint a köd, csak az egyik falmelletti félasztalkánál látni egyetlen komor alakot, Bölönyi Ödönt, amint egyes-egyedül sakkozik, összeráncolt homlokkal, ezüstbe szaladó üstökébe kaparászván az ujjaival.
Hosszan nézi, nézi a bástyáit, a parasztjait, a királyait s néha maga helyett mozdul egyet, néha Tibád helyett. Olyan, mint az arabs regékben Ali Akbár, aki egy láthatatlan lénnyel birkózik.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
