A MARCSÁM CÍMŰ ELBESZÉLÉS • 1879 (30. kötet)
A MARCSÁM CÍMŰ ELBESZÉLÉS •
1879
(30. kötet)
1879
(30. kötet)
Egy ábrándos arcú szőke fiatalember, ki szerény állású hivatalnok volt a megyénél, s kivel sokszor sétáltam s beszélgettem egy időben, s ki mindig érdeklődve kérdezősködött s beszélt az irodalomról, Rétsághról a következő levelet intézte hozzám:
Uram!
Elégettem volt hozzá bátorságom. De mi adta hozzá az erőt, hogy még csak meg sem sirattam? Igen, uram, én elégettem.
De mit égettem el, fogja ön kérdeni: s én felelek önnek.
Szép kézirat volt, vastag, merített, rovátkás papíron, a szélén kerettel, fölül pedig korona áldás hazánkra fölirattal. Pompásul volt írva, mert ügyes, könnyű kezem van.
És az, amit a fekete betűk ábrázoltak, irodalmi művem vala.
Irodalmi művem! Oh, milyen édes kimondani, leírni e szavakat. Az én irodalmi művem. Mily végtelen kéj, szívdagasztó büszkeség ez a tudat!
Egy elbeszélés volt, melyet az ön irodalmi működésétől buzdíttatva írtam szívem vérével, édes ábrándokkal.
Első szerelmem tárgya, a szép szőke Marcsa volt elbeszélésem tárgya. Ővele akartam indulni a dicsőség útjára.
Midőn elbeszélésem már teljesen készen volt, van a megyében egy tudós akadémiai tag, ki fiatalember korában a szépirodalommal is foglalkozott, azon kérdést intéztem hozzá: művemet a Budapesti Szemlé-ben közöljem-e, vagy pedig könyvárusi úton tegyem közzé? A kérdés, amily találékony volt, éppoly ügyesen állítá élére a dolgot. Az illető celebritás bizonyosan nem volt tisztában azzal, amit felelni akart volna s nem felelt.
A megyében minden ember csodált, s én boldog lettem volna, ha nem sújt a nagyság átka, a vágy, hogy az egész világ fölismerje lángelmémet, hogy a tűz, mely szárnyra kapott keblemben, ki is törhessen és ragyogóvá tegye nevemet.
Éppen ez idő tájban egy fiatal ember került a megye székvárosába, ottani rokonait látogatni. Szép elegáns fiatal ember volt: mint mondá, a meginduló Bokor című folyóirat munkatársa.
Utat, módot kerestem az előkelő fiatal úrral megismerkedni; szegény hivatalnok létemre nem sajnáltam egy ízben meghíni reggelire hozzám. Oh, milyen boldog voltam, hogy elfogadta.
A reggeli egy heti fizetésemet nyelte el s engem őrült pazarló hírébe hozott, de az dicsőségem volt, mert elolvastam az ifjú előtt a Marcsámat.
A fiatal elegáns úrnak, mikor fölolvasásomat bevégeztem, elfogyott a beszéde, s nem maradt érzelmei kifejezéseire [csak] egyetlen szava, de e szó igazságos, mély, találó s mindent kifejező volt. Azt mondta elbeszélésemre:
Szép!
S azután azt tanácsolta, hogy álljak be a Bokor előfizetői közé, s ott közöljem az elbeszélést, mert olyan nagytekintélyű folyóirat sem nem volt, sem nem lesz oly könnyen, mint aminő a Bokor. Oh, a Bokor szívesen fogja közölni a szép elbeszélést és fölségesen díjazandja. Ő maga is ajánlani fog a szerkesztőnek.
Örömtől ittasan fogadtam el ajánlatát, s néhány nap múlva a beszély kéziratával egyetemben a fővárosba küldtem a Bokor előfizetési díját.
Két hét múlva megkaptam a Bokor első számát. Mohón lapoztam át, nem volt benne az elbeszélésem.
Nyugtalan izgatottsággal töprenkedtem rajta, mit tegyek most, midőn szerencsére ismét megérkezett a fiatalember, ki azt mondta, hogy ez csak mutatványszám. Addig is azonban sürgessem a szerkesztőt.
Úgy tettem, de mit sem tudtam meg a Marcsám sorsáról, vagy két hónapig. Mintegy két hónapra azt üzente a szerkesztő, hogy előbb beszélni akar velem művemről, mielőtt annak sorsát eldöntené.
Két nappal később kilenc órakor reggel a fővárosban voltam, s bérkocsin állottam meg a Bokor szerkesztősége előtt.
A nagykapunál beküldtem a névjegyemet, ráírva a szálloda címét, ahol szállva leszek.
Egész nap vártam szállodámban a szerkesztőre, de hiában. Másnap elmentem az irodába, s egy sötét előszobában egy félszermű inas fogadott, akinek a foga fájt. A félszemű nem viszonozta köszöntésemet, s azt mondta, urával csak három és öt óra között szólhatok.
Három órakor már ott voltam az őrségen. A szerkesztő elmélyedve a következő szám összeállításába, a következő szombatra kérte látogatásomat. A félszemű azzal kerekítette ki ura szavait:
Szombaton bizonyosan itthon találja az urat, ha esni fog.
A szombat elérkezett, de az eső nem esett. A levegő azonban ködös volt, az ég felhős, s ez reményt adott. Elmentem ismét.
A nagymogul olyan hangon fogadott, mintha tudtomra akarta volna adni, hogy éppen három percet szánt nekem, mert gyilkos módon sok a dolga; pipázott, mint egy basa és a Hon-t olvasta.
Uram mondám neki , én a Marcsám ügyében jövök.
Marcsa? Ki az? Mi az? Ah, de igaz, már emlékszem Nagyon sok mondanivalóm volna e tekintetben, de ma el vagyok halmozva a legbolondabb munkákkal. Legközelebb azonban írni fogok önnek. Aláz'szolgája!
Most tehát nem marad egyéb hátra, mint otthonról sürgetni levelét. Számos sürgetésemre végre is annyit felelt egy carte correspondance-on, hogy ő nem foglalkozhatik mindig ezzel a dologgal, s hogy midőn legközelebb a fővárosba jövök, meg fogjuk egymást érteni.
Midőn lejárt az előfizetés, újra előfizettem, s vártam, de türelmem csak négy hónapig tartott. Leutaztam a fővárosba, s legelső dolgom volt a szerkesztői irodába menni, hol csak a félszeműt találtam, aki most valamivel barátságosabban mosolygott elém. Jutalmul meghíttam ebédre.
Másnap kétszer is kerestem a Bokor szerkesztőjét: a félszemű azt súgta fülembe:
Önnek nem sok reménye lehet.
Végre is légyottot kértem egy vasárnapra, melyen már haza kellett utaznom. Az utolsó pillanatban meg is kaptam a szerkesztő üzenetét a Szerkesztői postá-ban.
A "Marcsám" nem éppen olyan, hogy tetszésünket meg ne nyerte volna. Szükséges lenne azonban megváltoztatni a címet, a személyek jellemét, s némi részben a mesét.
Mentem haza. S vártam újra még négy hónapig: minő átalakuláson fog keresztülmenni a Marcsám.
Októberben megküldték a Marcsám kéziratát, hogy az érzékeny dolgokat vegyem ki belőle stb. és vigyem vissza márciusra. Elképzelheti, uram, hogy az a kegyetlenség, melyet kénytelen voltam véghezvinni, minden szépségéből kivetkőzteté Marcsám-at.
Végezem, uram. Hétszer voltam a fővárosban s mindig azért, hogy Marcsám sorsán segítsek, midőn a szerkesztő azzal fogadott:
Hé! hé! úgy látszik, ön kezd soványodni!
Hóhér!
Midőn tizenkettedikszer voltam ott, alig mondtam ki nevemet, már rám kiáltották, hogy a Bokor megszűnt. Elpocsékoltam a lelkem művére négy esztendőt és kétezer tallért
Csinos kézirat volt, elégettem.
Fogadja, uram, nagyrabecsülésem stb.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
