I. MIRE JÓ A DIALEKTUS?
I. MIRE JÓ A DIALEKTUS?
Most már ott nyergeli a Tiszát az új pompás híd Szegednél. A daruhoz és a kócsaghoz még egy saját külön madarat kapott az Alföld, mely ott rebbentgeti szárnyát a híd hatalmas oszlopain. Ennek a madárnak a neve főnix.
Úri állapot ez most. A modern híddal bizonyosan bejött a modern vámszabályzat is. Minden gyalog ember fizet a hídon ennyit, s minden szekér ennyit. Könnyű ezen eligazodni.
Hanem valamikor régen, a német időkben, midőn még a régi hajóhíd állt, melyet minden érkező hajó előtt szét kellett szedni (s addig megszűnt a közlekedés a két part között), az volt a városi statútum, hogy a szegedi polgár nem tartozik vámot fizetni. Jól esett a cíviseknek is, ha megtehették magokat nemesembernek.
Nagy privilégium volt ez, de nem nagy bölcsesség! Mert ötven–hatvanezer lakossal bíró városban nem ösmerhetnek a vámszedők mindenkit. Lehetetlen volt tehát az ellenőrzés. A vidékbeli emberek is ingyen jártak a hídon, azon titulus alatt, hogy ők is szegediek. Ilyen rendszer mellett csak az fizetett vámot, aki éppen akart, s a híd alig jövedelmezett valamit.
A nemes magisztrátus évtizedeken törte a fejét, miképp lehetne elejét venni a visszaéléseknek? Új meg új szabályzatok hozattak. Az egyik lángész is kigondolt valamit, a másik is, de mind nem ért semmit, mert a szegedi embert azért mégsem lehetett a gyakorlatban felösmerni a vidékbelitől. Nem fizettek ott vámot csak éppen a torontáli rácok!
Volt azonban a vámszedők közt egy Nagy István nevezetű, aki egy napon azzal állított be a polgármesterhez, hogy ő kitalálta az új vámügyi rendszabályt, amely mellett most már tízezer forinttal lesz a városnak több jövedelme évenkint.
– Ne bolondozzék, Nagy István uram – mondá a polgármester. – Kegyelmednél különb emberek se bírnak azon segíteni.
– Már én pedig kieszeltem a dolgot. Tessék velem küldeni a városi komissziót. Bebizonyítom, hogy a legszebb szerével, a legegyszerűbb módon tudódik ki mindég, ki a szegedi ember, és ki nem az?
Mit volt tenni egyebet, mint kiküldeni a komissziót, lássuk hát mi van a Nagy István uram fejében?
Mikor aztán a bizottság és a vámszedő odaállt a hídfőhöz, az első volt, aki jött, egy tarkakendős parasztasszony.
– Hová való kend? – kérdé szokásosan Nagy István.
– Szögedére.
– Hm, jól van! Mondja meg hát nekem asszonynéni: mivel eszik kendteknél a levest?
– Kanállal – felelte az asszonynéni.
– Igaz. Átmehet kend!
Hetyke leány jött, letakart fehér kézikosárral módosan lépegetve a kivágott karmazsin cipellőkben.
– Hova való?
– Szögedére.
– Jól van, húgom. Mivel eszik nálatok a levest?
– Kanaóval – felelte bátran.
– Ühüm. Akkor hát fizetsz, fiam, két krajcárt.
A tanácsbeliek pedig nagyba csodálkozának ezeken, amint megérteni kezdik, hogy a vidékbeli népek úgy a Makó, mint a
Dorozsma-tájékiak más-más, a szegeditől teljesen elütő dialektusban beszélnek. A kiejtésükben van benne a származási bizonyítványuk, csak elő kell azt tudni keresni a vámszedőknek. Nagy Istvánt felette megdicsérik vala.
– Parva sapientia regitur mundus – mond a polgármester fejcsóválva.
S azontúl meghagyatik az összes vámszedőknek, hogy idők örök emlékezetére, ezzel a megszólítással examinálandó minden járókelő.
– Nagy István uram azt kérdezteti, mivel eszik kendteknél a levest?
És ebben benne volt az új tökéletes vámszabályzat is, meg a megtisztelő jutalom is a Nagy István furfangos talentumának.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
