AZ ÁLMODOZÓK FOLYÓJA • 1886 (38. kötet) | Mikszáth összes műve

AZ ÁLMODOZÓK FOLYÓJA •
1886
(38. kötet)

Egy este nehéz gyomorral feküdtem le s még ráadásul elolvastam egy csomó hírlapi cikket a Kongó államról, Stanleyről, M’tesáról, a híres szerecsen királyról, akinek hétezer felesége van, Livingstone-ról, aki a Nílus forrásait kereste, a főrendiház tárgyalásáról, a demokráciáról és oligarchiaról.

Ennek az lett a következése, hogy mihelyt behunytam a szemeimet, mindjárt ott voltam valahol Afrikában. Kaotikus összevisszaságban folytatódtak az események, amelyeknek szálainál elszenderedtem.

Egy erdőben jártunk, sűrű fák között sívó homokban a M’tesa feleségeivel. Odescalchy Gyula herceg udvarolt az egyiknek, a másikkal Bánffy Béla ment karonfogva. Maga M’tesa fejedelem is velünk volt, de az oda se hederített az asszonyoknak, Baksiccsel diskuráltak a demokráciáról. Horváth Gyula arra kapacitálta Bungala törzsfőnököt, hogy festessék le Tisza Kálmánt – istennek. Az szerencsét hoz a tartományra. Grünwald Béla szintén ott tipegett velünk, s minden bennszülöttől megkérdezte: »Vannak-e Afrikában tótok?«

Ahogy így mentünk, mendegéltünk, M’tesa király nagyon meg talált szomjazni.

– Ki tud itt közelben forrást? – kérdé az apródjaitól.

Senki sem tudott. Eközben a nép is megszomjazott és hangosan üvöltött víz után. A hétezer asszony a szerecsen törzsfőnökök és a mi embereink mind eloszlottak forrást keresni, de csüggedten szállingóztak vissza egyenkint: »Nincs erre víz sehol, sehol.«

Egy új csoport közelgett most s azok közt megismertem Festetics Taszilót, Andrássy Gyulát (denique Andrássynak jó a szerecsen király is) és a Czirákyakat. (Bizonyosan tigrist vadászni jöttek ide.)

Csak azzal a kérdéssel ostromolták őket is:

– Nem tudnak-e valahol vizet?

– Találtunk itt a közelben egy patakot, de nem ajánljuk.

Oda tartottunk, hát csakugyan volt ott egy patak, de milyen gyalázatosan nézett ki. Békák brekegtek benne, s állati hullák úszkáltak a tetején. A giz-gaz és rekettye zöldes barnára festette az undorító folyadékot, mely messziről terjeszté a kellemetlen szagot.

– Ebből nem is iszom – mondá megvetőleg M’tesa –, s népemnek sem engedek inni belőle, mert ez a víz a ragályos halál.

– Jól teszed király, ha nem iszol, sőt gátat kell emelned ellene, hogy országodon végig ne folyjon – tanácsolták a magyar urak–, s ne tegye bűzhödtté a levegőt.

A király helyeslőleg bólintott fejével, és az egész kíséret anélkül, hogy ivott volna a vízből, az ellenkező oldalra fordult patakot keresni.

De már eközben olyan nagy lett a szomjúság a tikkasztó hőségben, hogy számosan kidőltek.

Órákig mentek folyton ellenkező irányban, s még mindig semmi remény a szomjúzóknak.

– Mindnyájan elpusztulunk! – tördelték elgyöngült kezeiket kétségbeesetten.

Már olyanok is akadtak, kik megsajnálták, hogy nem ittak a pocsolyából.

A végszükség ez utolsó pillanatában valami roskadozó kunyhó mellől előlépett egy fehér ember ősz hajjal, ősz szakállal: úgy nézett ki körülbelül, mint Horvát Boldizsár.

– Én tudok egy forrást – mondá –, amelyből király és nép mindig üdülést nyerhet.

– Hol van, merre van? – kiabálták türelmetlenül a szomjasak.

– Innen a hetedik banánfától jobbra.

Mindnyájan odacsörtettek, a fejedelem s a nép csodálva szemléltek egy ezüstszínű csevegő patakot. Lehasaltak a dús növényzetre és ittak belőle.

– Soha még életemben ily tiszta, jó vizet nem ittam – mondá a király.

A nép is megerősödött tőle, mihelyt kóstolta.

– Hogy hívják ezt a patakot? – kérdé a király. – Uganda legjobb vize. Én e forrást saját palotámig vezettetem.

Erre kiderült az ősz férfiú arca és örömmel felelt:

– Ez a patak a demokrácia, óh király, s bölcsen teszed, ha megöntözöd vele kertedet.

Ezt hallván Beksics, ruhástul, mindenestül belefeküdt a patakba, s elkezdett benne hömpölyögni. Hanem szerencsére ott volt Vizsoly Gusztáv és Bánffy Béla, akik kihúzták és megszárították a parton az afrikai napfénynél.

– Ez tehát a demokrácia? – mormogá a király.

– Az lehetetlen, felség! – feleltek a Festeticsek. – Ne higgy ez ámító szavaknak. Uganda népe! Esküszünk neked, hogy amazt a patakot hívják demokráciának, amit mi mutattunk neked ott messze, a túlsó oldalon.

– Nono – szólt a bölcs király –, valamelyitek nem mond igazat, de az mindegy. Ezennel rendelem, hogy e tisztavizű folyócskát a kertembe vezessék, amazt, a bűzhödt patakot ellenben földdel behányják, hogy nyoma se maradjon.

Az ősz ember tiltakozó kézmozdulattal kiáltott fel:

– Azt nem tehetitek, Uganda népei. Az urak igazat mondtak. Csakhogy én is igazat mondtam. Mert a két patak csak egy patak, mely erre kanyargott el. Ahol az urak mutatták, ott a forrásnál valóban olyan a demokrácia vize: ellenben, ahol én mutatom megtisztulva, itt ilyen. Ha ott behányva eltorlaszoljátok, nem tudom, miből isztok aztán a nagy szomjúság idején.

M’tesa rám nézett apró szúrós szemeivel, s így szólt kegyesen:

– No, ez bolond egy história. Írja meg ön az utókor emlékezetére, és ezért jutalmul válasszon egyet…

– A patakok közül, felség?

– Nem, a feleségeim közül.

Mind a hétezer asszony rám nézett – s e tizennégyezer tekintettől okvetlenül fel kellett ébrednem.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me