Az erdélyiek sokat beszélnek egy grófról (Béldi Ferenc grófról), aki a legközelebbi években halt meg Erdélyben, s aki még igazi nagyúr tudott lenni.
De ő is már csak képzelődött. S majdnem jogosan, mert a szemüvegét, melyen át a világot nézte, senkinek sem volt bátorsága összetörni.
Nem lesz érdektelen följegyezni róla néhány vonást, annál is inkább, mert ő volt az utolsó, aki úgy halt meg, mint oligarcha. Ezentúl már a képzelődés sem fog érni semmit!
Bejött a bolondos korszellem, és lefújta a címerekről az aranyos zománcot. Az utókor már csak gazdag és szegény grófokat fog ismerni, de nagyurat nem.
Hát vegyük elő a méltóságos urat, tegyünk úgy vele, mintha még meg sem halt volna. Ámbátor ő megnehezteli ezt még a másvilágon is. Mert ő meghalni is úgy tudott, mintha az is a saját akaratából történnék.
Gyönyörű ember volt, a természet mindent ráhalmozott, ami a szemnek tetszetős és kellemes. Mint fiatalember künn járt Londonban, s ott megismerkedett György királlyal, mikor ez még walesi herceg volt a szónak mai értelmében: György herceg szerette. A leghívebb cimborája lett. »Nincs országomban olyan előkelő lord« – szokta mondogatni vidám pohárcsengés között. (Mert egy walesi herceget már nem is képzelhet az ember másképp, mint csengő poharak között.)
Ferenc gróf jól érezte magát Londonban, és még ki tudja meddig éldegélt volna ott, ha a walesi herceg időközben nem lép a trónra, s ez már derogált a magyar nagyúrnak.
Egy királynak nem lehet az ember cimborája, mert azt a cerimóniák kötik, egyébre pedig ő nem bírta használni a királyokat sem.
Azért hát becsomagolt, és hazajött az erdélyi birtokaira.