ÁRULKODÓ FONALAK | Mikszáth összes műve

ÁRULKODÓ FONALAK

A Mikulik-leány ott volt már a tűkkel.

– Küldje el a népet – rendelé Tereskey a bírónak –, nincs többé szükségünk rájuk, sőt éppen ellenkezőleg.

– Senkit sem kell már kihallgatni?

– De igen, majd elvégzi délután az írnok úr. Kihallgatandók még azok, akik legelőbb voltak jelen a tűzeseteknél, továbbá a Belinka Sámuel volt cselédjei, föl is jegyeztem a nevüket, Kiczka Magdaléna és Sztrelnyik Anna.

– Azok mind a ketten a hegyek között, a Bakula falujában vannak.

– Majd utánuk megyünk, ha szükség lesz rá. Most pedig lássunk a dologhoz. Távolítson el mindenkit a hivatalos helyiségtől.

A bíró egyetlen parancsszava elsöpörte onnan a szájtátó tömeget, nem maradt az asztalnál csak a három megyei személy a hajdúval, továbbá a bíró, jegyző és Blózik Mátyás, akit a konyha- és pincemesteri hivatallal bíztak meg. Az volt itt most a legszebb állás!

– Jöjjön közelebb, Apolka – enyelgett Tereskey ünnepélyes arccal. – Mit húzódozik? Maga a legfontosabb személy, üljön ide az asztalhoz.

Ezzel a kabátja belső zsebébe nyúlt. Minden szem rajta csüggött, még a lélegzetük is elállott a nézőknek. Kihúzta a paszkvillokat és gondosan kezdé legombolyítani róluk a cérnákat, melyekkel az egyes papírdarabkák csomókba voltak kötve.

– Ez pamut – szólt tompa, fojtott hangon –, megnéztem otthon nagyító üvegen, biztos vagyok benne, hogy pamut.

A csalódás érzete látszott az arcokon. Valami különösebbet vártak tőle.

– És az a gyanúm van – folytatá –, hogy e szálak valamely harisnyából vannak kifejtve.

– Az csakugyan meglehet – dünnyögte a nótárius.

– Mindjárt meglátjuk. Íme fogja, Apolka és kösse ismét vissza harisnyaalakba. Így aztán megkapjuk a harisnya színét és kinézését. Erre nem számított a gyújtogató, hehehe.

– Teringette! – kiáltott fel a jegyző. – Milyen ész, milyen fej!

Mikulik Apollónia kezébe vette a pamutszálakat, szép fehér ujjai közt sebesen kezdtek villogni a kötőtűk, de bizony váltig elejtette egyik szemet a másik után. Talán a keze reszketett.

– Ne olyan szelesen, Apolka – figyelmeztette a jegyző.

– Szerelmes a leányasszonyka – incselkedett vele Szekula –, mert ahány szemet elejt, annyi szívet feltűz.

Apolka elpirult, és még jobban reszketett a keze. No, most meg már éppen elszakította a fonalat.

– Ne nézzünk oda, ne zavarjuk – avatkozott közbe Sótony –, lehet is úgy kötni, ha a nézésükkel majd fölfalják?

De azért ő maga nem volt képes levenni szemeit a gyönyörű leányról.

Nagy nehezen elkészült a hivatalos kötés. (De olyan is volt az, mint a hivatalos munka szokott lenni.) Mindössze néhány szem, hét vagy nyolc sorban, s az is gyatrán, kezdetlegesen. Mindegy, elég volt. Amint megnézték, előttük állott világosan a fonál hajdani kinézése: sárgakék harisnyából egy féltenyérnyi darabka.

– Nyomon vagyunk! – rikkantott fel a bíró – szörnyen ismerős nekem az a harisnya.

– Elég nagy baj az, hogy ismerős. Minden kapualjban ilyeneket árulnak a városban a zsidó asszonyok. Csekély véleményem szerint nagyon is halvány nyom, de sokkal több a semminél. Különösen Lohinán, ahol alkalmasint kevesen viselnek harisnyát.

A bíró mindjárt számítgatni kezdte az ujjain:

– Visel a papné, az egy, a szűcsné, az kettő, a molnárné meg a leánya, három, a zsidó árendásné és az anyja, négy, no, meg az Apolka leányasszony is azt visel…

Apolka olyan lett erre, mint a fáklyaláng.

– Apolka, maga már elmehet a fazekaihoz – vágott közbe Tereskey –, köszönjük szépen a fáradtságát. No, folytassa most, bíró uram. Hát még ki visel harisnyát?

– Más már nincs a faluban, kivévén az én feleségemet.

– Kegyelmed, úgy látszik, alaposan ösmeri a falut tetőtől talpig.

– Úgy illik a bírónak.

– Igen, de a lábszárak már nem tartoznak a bírói hatáskör alá. Majd megkérdezem különben a bíróné asszonyomat. No, de elég az ingerkedésből. Siessenek melegiben a hajdúval, s tartsák meg a házmotozást a mondott helyeken.

– És mit csináljunk, ha megtaláljuk?

– Ha ilyen színű, foglalják le, ha pedig már ki is volna fejtve, fogják el a tulajdonosát.

– No, ez szép história – dörmögte a bíró indulóban –, hogy a saját feleségemet kell megmotoznom.

Tereskey kevélyen nézett utánuk.

– Most aztán kilőttem a legutolsó puskaporomat is. Nyugodt vagyok már.

S hogy bebizonyítsa, milyen nyugodt, megtömte a nagy tajtékpipáját s fidibusznak valót keresett a külső zsebben, az írások közt.

– Kár lesz rágyújtani, Marci bácsi. A szép Apolka, úgy nézem, terít már. Mindjárt eszünk.

– Drága az idő, Miska öcsém, addig is kiszíhatok egy fél pipával.

De amint kotorászni kezdett az elővett papírok között, melyik a haszontalan, elégetni való, egyszerre elhalványodék és fölordított:

– Meg vagyok becstelenítve! Szörnyűség!

Az erek kidagadtak nyakán, halántékai lüktettek, szemei vérbe borultak.

– Mi baj, az istenért?

– Olvasd – hörgé, átnyújtván egy a kezében összegyömöszölt papírdarabot.

Sótony kiegyengette egyenesre. A paszkvillok démoni betűi táncoltak előtte a fehér papíron, mint apró nevető ördögök. Ez állt ott szóról-szóra:

»Te rőtszakállú nyalánk kecskebak! (Hüm, ez egészen csinos kis titulus!) Ha nem hagyod abba a vizsgálatot rögtön, és az orrodat beleütöd a dolgainkba, a te épületeidet és kazlaidat is felpörköljük. És a feleséged is meg fogja tudni, milyen madár vagy, mert ösmerjük, vén bűnös, a csínjeidet, tudjuk, miért járnak annyit törvénybe a zelenói menyecskék.«

– Magas fokú szemtelenség! – vélte Sótony. – Hol találtad ezt?

– A saját zsebemben.

– Hallatlan eset!

– Hány nyaka lehet a gazembernek – rikácsolt Tereskey –, hogy így a pallos alá meri hozni szándékosan?

– Nevetségessé tettek, kedves öregem!

– Nem engem – prüszkölt az öreg –, de a törvényt, a vármegyét, sőt magát őfelségét a királyt.

– Ebből az tűnik ki, hogy a gyújtogató, vagy cinkosai, közvetlen környezetünkben vannak. De kik? Ez a kérdések kérdése.

– A XIX-ik század nem mutat ilyet. A Pitavalban sincs párja. Én azt mondom, kedves öcsém, hogy maga az ördög gyújtogatja ezt a falut.

– Azzal pedig nem bír a vármegye – hebegte Hamar Gyuri.

– Csak vagy az ördög lehet ilyen ügyes, vagy…

– Vagy egy asszony.

– No, azzal meg nem hogy a vármegye, de még az ördög sem bír.

Az Apolka lágyan csengő hangja hallatszott messziről:

– Tálalva van az étel, jegyző úr.

S maga a konyhamester is jött lustán, topogva, nagy reverenciával hajtogatván magát.

– Puha már a leves, instálom alássan.

Hát bizony itt az ideje. A juhász jó régen léphette már át az árnyékát, ami delet jelent Lohinán. Elkéstek egy kicsit. De úgy van az, ha a szakácsnét holmi haszontalanságokkal hátráltatják.

Különben kárpótolva lesznek a tekintetes urak, mert minden jól sikerült, csak a hal lett valamivel paprikásabb, mint kellene, de a juhpörkölt igazi remek. Hát még a csöregefánk! Valamivel több cimet ebbe sem ártott volna, de így is fölséges.

Az asztalnál rang szerint foglaltak helyet az urak. Blózik jutott a legalulra, »kunkapitánynak«. Ő már előre megkóstolt mindent, ő már tudta, mi jön, s ez bizonyos felsőbbségi érzetet kölcsönzött neki, ami szerfölött bőbeszédűvé tette.

Noha szíve mélyén átérezte talán a hiányokat, mégis mindent magasztalt teljes retorikai erővel, hogy ezáltal az étvágyat élesztgesse. Egyszer-kétszer megcsipkedte az Apolka arcát: »meg kellene azt a kis kezedet aranyoztatni«. A juhpörköltre lelkes verset komponált és nagy derültség közt elszavalta. Az italoknál könnybe lábadt a szeme az élvezettől: »Placeat domine spectabilis. Istud vinum habet colorem, odorem et saporem.« Pedig savanykás volt a bor egy kicsit és nagyon emlékeztetett a hordóra. Csak a halpaprikásnál jegyzé meg malíciával, mikor a paprika a nyelvét megcsípte. »Kutya teringette! Ilyen lehetett az a hal, amivel Krisztus urunk azt a sok embert megvendégelte.« (Hogy ugyanis a paprika miatt nem bírta megenni a bibliai vendégkoszorú.)

Ízlett az ebéd mindnyájuknak, csak Tereskey nézte idegesen a dűlőutat, jön-e már a hajdú a bíróval. Ez volt az utolsó reménye. Ha ez cserben hagyja, akkor igazán nem tud mozdulni, s megcsúfolva megy haza estére. Brr! Mennyi rossz élcet faragnak majd rá a kaszinóban a zsebébe lopott paszkvillusért. Összeszorította a fogait dühösen: »Oh, ha kezembe kerülhetne az alávaló!«

Maga Sótony Miska közömbösen várta, mit hoz a jövő, és inkább Apolka körül legyeskedett. (– Ej, ej, Miska öcsém, hát már megint? – pirongatta Tereskey.)

Oh, be soká tartott, oh, be nehéz volt kivárni, míg végre feltűntek túl a lóherés földön bíró uraimék. Nem jöttek sebesen, hanem csak tempós lépésben. Ez már maga is rossz jel.

– Találtak valamit? – kérdé tőlük tompán, majdnem félénken, mihelyt odaértek.

– Semmit! Nem vallott a harisnya, tekintetes uram.

– Akkor egye meg a kutya az egész ügyet – kiáltá, dühösen a földhöz paskolva az aktákat. Aztán Sótony felé fordult. – Csináld öcsém, ha tudod, nekem már nincs semmi eszmém!

– Az bizony nekem sincs – felelte ez szörnyű flegmával.

Mire vérszemet kapott Blózik azt indítványozni, hogy tekintve a viszonyokat, talán legjobb lenne rostát forgatni.

– Mond valamit, kántor úr – humorizált Sótony –, mert annyit csakugyan a rosta is tudhat, mint mi.

A bírónak is volt egy indítványa.

– Az öreg bölcstől kellene tanácsot kérni.

Tereskey olyan volt már, mint a fulladozó, utána kapott a szalmaszálnak is. – Ki az az öreg bölcs? – tudakolá szórakozottan.

– Egy aggastyán lakik a »lazokban«, egy valóságos próféta. Nehéz kérdésekben tanácsért járnak hozzá a falusiak. Hrobáknak hívják. Gyermekkoromban láttam egyszer.

Hrobáknak hívják? Eszébe jutott a fiú, aki szintén Hrobákot említette a séta alkalmával. Ez hát a néphit: Hrobák mutatja meg az igaz nyomot! Ki tudja? Hátha a nép szava mégis isten szava. A babona hazája ez. A fenséges bércek, melyek körülülik a tájékot, mintha valami mesélő óriások volnának. A hatalmas szürke köd, mely fölöttük gömörög, ránehezedik az észre. Az erdők zúgása titkos szózatokat hoz.

– Hogy lehet odajutni? – kérdé Tereskey.

– Kocsin nem, legfeljebb lóháton, mert néhol meredek az út.

– Menjünk, bíró uram, nyergeltessen.

– Ez annál is jobb lesz, mert visszajövet útba ejthetjük a »Bakula faluját«, ahol még dolga van a tekintetes uraknak.

– Miért hívják a Bakula falujának?

– A népnek az a része, mely a hegyek között a Skrinya nevű völgykatlanba hurcolkodott ki, az eddigi községi pénztárnokot, Bakula Istvánt választotta meg bírónak arra az időre, míg künn laknak. Így lett aztán az én falum a Szekula, az övé pedig a Bakula faluja megkülönböztetés okáért.

– Ahá! Hallottam már valamit erről. Maguk ugye ellenkezésben élnek?

Szekula uram elmosolyodott.

– Hóbortos ember egy kicsit őkelme. Hát már a tekintetes úr is hallotta azt az ostobaságot?

– Mi volt az? – kíváncsiskodék Sótony.

– Az volt, nagyságos uram, hogy mi mind a ketten katolikusok lévén, a zelenói filiáléba járunk misét hallgatni. Bakula uramat, aki gazdag, gőgös ember, váltig bosszantotta, hogy a tisztelendő úr mindig az én nevemet hozza be az isteni tiszteletbe, elment egyszer hozzá és tíz anyabirkát ígért neki, ha ezentúl »Szekula-szekulorum« helyett »Bakula-bakulorumot« énekel.

– Siessünk, siessünk – sürgeté Tereskey a bírót –, mert még a Bakula falujában két nőtanút kell kihallgatni. Jó volna, ha oda előremenne bíró uram, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen őket előkeresgélni.

– Hány lovat rendeljek? – kérdé Szekula.

– Lássuk csak! Az írnok úr itthon marad és kihallgatja azokat, akik a tűznél először jelentek meg. Mert ha már nem sütünk is ki semmit, legalább meglegyen az akta a megyei levéltár számára, hogy a vizsgálat ki lett teljesen merítve. A jegyző úr velünk jön, továbbá a főbíró úr…

– Én bizony egy tapodtat sem mozdulok – jelenté ki Sótony. – Én itt várlak be.

S lefeküdt a szénából csinált nyugágyra, szivarozva nézegetvén majd a futó felhőket, majd az Apolka igéző arcát, szép termetét.

– Hát velem mi lesz? – kérdé Blózik úr előlépve.

– Önt ellenőrnek hagyjuk itt; ha valaki netalán csintalankodni akarna Apolkával, legyen, aki rendre inti.

– De hátha én magam kapnék kedvet?

– Maga egyházi személy, nem szabad föltenni sem.

– Oh, kérem – vigyorgott Blózik Mátyás. – Cantores amant humores. Én is csak közönséges ember vagyok. Sőt mint egyházi személy, kétszerte jobban vonzódom az angyalokhoz.

– Ugyan menjen! – ellenkezék vele Apolka – kinek kellene maga a csúf orrával?

(Veres volt egy kicsit a mester úr orra. Dehát mióta csúf a veres szín?)

– Ej, ej, Polka húgom – sóhajtott fel sértődve –, nem mindég voltál te olyan szigorú az egyházhoz!

Apolka zavarában egy porcelán tányért ejtett ki a kezéből, mely szerencsésen össze is tört, sötét szeme pedig haragos tűzben csillant meg. Bizonyosan valami csípős célzás volt a tudós Blózik szavaiban.

– Nem az, nem – szólt most a bíró –, nagyobb dolog azt most, hogy ki tudja az utat a Hrobák tanyájához, mert én ugyan nem.

– Én se tudom – mondá a jegyző. – No, ez szép dolog! Elindultunk volna bolondjába.

– Tudom én – vágott közbe Mikulik Apolka. – Bolyongtam én arra elégszer.

– Elvezeti a szolgabíró urat? – kérdé Szekula. – Csak nem tán?

– Miért ne? Rendeljen nekem is egy lovat, bíró uram.

– És rá mer ülni?

– No bizony! – kacagott fel üdén, bubogva, mint a gerle.

– Nyereg nélkül?

– Természetesen.

Sótony Mihály élénken ugrott fel.

– Akkor nekem is egy lovat!