VII. A TITOK

Full text search

VII. A TITOK
Szakítsuk itt meg történetünket egy darabon, hogy fölkeressük sötét odújában a múltat, mely beszédünk meséjét szőtte. Csak 17 évvel megyünk előbbre Kalap bátyánkkal, ki még akkor élete javát élte, amennyiben nemrégen nősülvén meg, úgyszólva a mézes évek örömeit élvezte, ha ugyan lehetséges, hogy a »hetek«, mint a gumielasztikum, évekké nyúljanak! Itt azonban valószínűvé tette az a körülmény, hogy Kalap uram nagy nehezen jutott nejéhez – s amihez nehezebben jut az ember, az mindig becsesebb.
A nemzetes asszonyt különben csak azért említjük, mert titok e fejezetünk címe. Márpedig hol titok van, ott keresd az asszonyt és megtaláltad a titok kulcsát.
Isten nyugasztalja szegény nemzetes asszonyomat a haló porában, de csakugyan ő volt oka mindennek! Minek ment férjhez Kalap uramhoz, ha Karczy Pétert szerette? Minek hallgatott szüleire, kik elébe tették a falusi ispánnak, ki azonfölül még gyermekes apa is volt, mert korán elhalt neje után két kis árva maradt, a vagyonos Kalap Istvánt? Igaz, hogy a leányszív még az akkori idők szokásában nagyon kis potentát volt arra, hogy az apa ellen protestálni merjen, – de ha ez lehetne is mentség arra, hogy hozzáment, vajon hol találhat mentséget rá, hogy még azontúl sem verte ki fejéből a szép Karczy Pétert?
Nehéz a szerelemnek parancsolni, de nehéz a féltékenységnek is. Ezt kellett volna tudnia a szegény nemzetes asszonynak.
A sors úgy akarta, hogy a fiatal házasoknak mindjárt a mézes hetek után el kellett menniök egy rokonuk lakodalmára, hova a balszerencse Karczyt is elhozta.
A fiatal férj mindjárt az esküvő után fogatni akart: Boriska nem egyezett bele.
– Oh, maradjunk még legalább egy óráig.
Az az egy óra kínos volt neki: nem találta helyét sehol, feje égett, lábai roskadoztak, szíve hangosan dobogott. Izgatottan támaszkodott a falnak s behunyta vérben forgó szemeit. Gondolkozni akart, egy sötét terv érlelődött lelkében. A gyanú és düh rossz tanácsadó! Behunyt szemei előtt rendre végigvonultak a lelkében elképzelt víziók, kétségbeeső lázas képzelet alkotta képek a megcsalt szerelem hátterével, sötéten, fenyegetőn, kígyó alakban végződő női szörnyek, mik neje arcát viselték, aztán két irtózatos szem, mely reábámult és égette, mint a pokolkő.
Megrázkódék, megtapogatta homlokát, melyről izzadság csurgott. Arról gondolkozott, ébren van-e vagy álmodta? Lehetetlen, hogy ébren legyen.
Belülről éppen e percben hangzott föl a zene, a régi jó idők csárdása.
Kalap az ablakhoz lépett és benézett. Amit látott, abból nyomban megtudhatta, hogy ébren van.
Boriskája Karczyval táncol, kéz a kézben, szív a szívhez közel, feje a Karczy vállán pihen, míg a Karczy keze karcsú derekát szorítja. Oh, kárhozat! Ki tudja, mit súgdosnak egymásnak?
Magánkívül rohant be s megfogta neje kezét, midőn az éppen a legügyesebb lépéseket csinálta, hogy táncosa meg ne foghassa. A csárdásnak ez a legkacérabb része; mintha azt mondaná a táncosné: »fogj meg, a tied vagyok…«
– Az egy óra elmúlt, – szólt Kalap tompán – menjünk!
A menyecske kipirult lángoló arca egyszerre elsápadt, s nagy kék szemeit esdőleg emelte férjére.
– Oh, még egy félóráig… Csak egy félóráig. Olyan jól érzem magam.
– Olyan jól érzed magad!
Ez döntött. Semmi kétsége nem volt többé. A jelek beszélnek a legőszintébben annak, ki tud belőlük olvasni. Az erős férfiú idegeit mintha villanyfolyam öntötte volna el az egyik percben, míg a másikban borzongató hideg futott rajtok keresztül. A kitörő düh festékezett arcán s egész valóján, de ajka nem árulta el. Éppen a düh nagysága adta neki azt a gonosz tanácsot, hogy szedje össze magát, ne áruljon el semmit abból, ami belsejében dúl.
– Nem bánom, – mondá látszólagos egykedvűséggel – maradjunk akár reggelig: magamnak sincs nagy kedvem elmenni.
Azzal hidegen hátat fordított nejének s úgy eltűnt, hogy egész este nem látták; a hajdani szerelmesek, az igaz, hogy nem is nagyon ügyeltek rá.
Úgy éjfél felé azonban újra látható lőn, szótlanul járva-kelve, az egyedüli komor alak a vigadók közt. Ismerősei azt hitték, hogy sokat talált bevenni a jóból, s valahol a szénatartóban aludván ki a mámort, még mostanáig sem gombolódzott ki teljesen a »katzenjammer«-ből.
Kalap uramnak azonban jobban fájt a feje, mint a bortól szokott. Alig várta az alkalmat, hogy négyszem közé kerüljön Karczyval.
– Az úr nemesember, ugye? – szólítá meg halkan.
– Az vagyok – felelt az villogó, haragtól szikrázó szemeit merőn függesztve a kérdőre.
– Ha nemesember, akkor nem gyáva. Nem fog szólani senkinek, hanem egy félóra múlva kilopódzik innen s lejön utánam a kertbe. Várni fogom a méhesnél. Egy kis számolni valónk lesz együtt!
– Ott leszek, – súgá dacosan, s azzal egyet kurjantva, a legvígabb szilajsággal ott a Kalap István uram szeme láttára táncra kapta annak feleségét, akiért az a számadás lesz a méhesben.
Hanem azért nem váratott magára sokáig; a szomszéd pajta falára két sötét árnyék rajzolódott, a Kalapé és a Karczyé.
– Eljöttem – mondá hetykén Karczy, a méhes egyik oszlopának támaszkodva. – Mit akar velem?
– Nem valami találós mese, – szólt a másik – bízvást elmondhatom.
– Nos?
– Nekem úgy tetszik, hogy mi egészen fölöslegesek vagyunk egymásnak ezen a világon.
– Magam is gondoltam arra…
– Úgy-é? Annál jobb, legalább könnyebben esünk át rajta. Tudja-e, hol voltam azalatt, hogy a mulatság folyt?
– Nem vagyok kíváncsi.
Kalap türelmetlen mozdulatot tett.
– Felültem az egyik lovamra s hazavágtattam a pisztolyaimért.
Karczy hidegen mondá:
– Nagyon jól tette.
– Mind a kettő golyóra van töltve. Jöjjön utánam!
Karczy szótlanul követte. Egy széles ugaron mentek keresztül, melyet a sötétben is fehérlő gyalogösvény szelt át, feketén elterülő füzesbe vezetve a rajta elmenőket. Kalap ment elöl, a füzes közepe táján megállapodék, mintegy gondolkozásba esve, de csakhamar ismét megindult gyorsított léptekkel.
Karczy törte meg a hallgatást.
– Nem látom át, miért menjünk olyan messzire?
– Majd átlátja.
– De mit mondanak majd, ha oly hosszasan maradunk ki?
– Azt csak egyikünk fogja meghallani, hogy mit mondanak, mert a másik nagyon is hosszasan fog kimaradni.
– Körülbelül?
– Körülbelül az ítéletnapig.
A füzes túlsó részén a Rima folyó kanyargott, mint egy óriási fodorba szedett csillámló ezüst szalag. A folyamot itt egy keskeny lóca hidalta át a gyalogosok számára: ha szekérrel akart eljutni az odavaló ember a rimántúli dűlőbe, félnapi járóföldet került a vármegye hídjáig. Olyanok voltak akkoriban a közlekedési viszonyok.
A parton egyszerre megállott Kalap, s kihúzván a köpenye alól a hozott pisztolyokat, ellenfelének nyújtá választás végett.
Karczy találomra hozzányúlt az egyikhez s fanyarul jegyzé meg:
– Én azonban tanúk nélkül nem lövök, mert nem akarok úgy halni meg, mint gyilkos a börtönben.
– Te nem lősz? – ordított föl dühösen Kalap. – Amint akarod! De én esküszöm, lövök s ledurrantalak, mint egy megfutamult nyulat.
Karczy úgy érezte, hogy most legokosabb volna erre a dühöngő emberre rohanni, kicsavarni kezéből a pisztolyt s bedobni magáéval együtt a Rima habjaiba; de volt a dühöngő ember kitörésében valami igazságos, valami jogos, ami megbénítá a másik erejét s lehűté merészségét.
– Nem bánom hát, – szólt halkan – de végezzünk szaporán.
Kalap homlokára ütött s élénken mondá:
– Megálljon, csakugyan igaza van. Annak, aki életben marad, némi alkalmatlansága lesz a másik holttestével. Ezen segítsünk valahogy. Én azt indítványozom, álljon mindenikünk erre a keskeny lócára: aki lebukik, azt elemeli a víz, nem lesz vele a másiknak semmi baja. A víz hűséges titoktartó.
Karczy egy percig gondolkozott.
– Elfogadom – szólt mohón. – Ki lő először?
– Mindketten egyszerre.
– Hogyan lehet az?
– Mindjárt megmondom. Hallja az éjféli kakaskukorékolást a faluból?
– Hallottam; de most éppen megszűnt.
– Nem tesz semmit, mindjárt megszólal. Az első kakasszóra lövünk. Álljunk helyünkre!
– Igen, de mi biztosít, hogy valamelyik vissza nem él a helyzettel s bevárja?…
– A saját becsületünk, Karczy uram. Az Isten ránk néz és látni fogja.
– Elég… én helyemre állok.
A karfátlan keskeny gyaloghíd lett tehát a csatatér. A két ellenfél kimérte a nyolc lépést, lassan tipegve az egymás mellé tákolt deszkákon, miken nappal is nyaktörő vállalat végiglépkedni, azután fölhúzták a pisztolyokat, egymásnak szegezték és figyelő állásba tették magokat.
A várakozás nem volt hosszú, de borzalomteljes és fárasztó. A holdvilág hol-hol kibukkant, mintha búvósdit játszanék a csillagokkal az apró-cseprő felhőfoltok mögül, a füzesben titokszerű zúgás kelt, mintha az alvó természet lélegzete lenne, az éji csendet csak egy-egy, a gyaloghíd oszlopához odacsapódó hab loccsanása zavarta meg…
…Éles kakasszó metszette át a levegőt, két pisztolydurranás hallatszott utána, – s két emberi test zuhant a hullámokba. A hold sietve bújt felhőtakarója alá. Az egyik alak legyőzte a hullámokat s kiúszott a partra, a másikat pedig csendesen vitte a víz, a hűséges titoktartó víz.
A megmaradt Kalap volt. Megmerevülten állott meg a parton, szemei önkéntelen utána vesztek annak a mindinkább kisebbedő fekete pontnak, mely olyannak tűnt föl a csillámló ezüst szalagon, mint egy tintafolt. Mi lehet az? A halott feje, mely ki-kibukkan a habok közül. Utána szeretne futni a part hosszában, de inai megtagadják a szolgálatot. A bosszú, düh, féltékenység, lelkének eddigi sötét lakosai egyszerre semmivé váltak, rájok sem emlékezik többé, mintha sohasem ismerte volna őket.
…Miért tettem? Mit tettem?
Csak a mogorva csend felel kérdésére, mit lelkéhez intéz; a füzes most is titokszerűn zúg, mintha az egyik fűzfavessző a másiknak súgdosná a rejtélyes titkot, a habok most is haragosan csapódnak a híd oszlopához, mintha locsognának: gyilkos! gyilkos!
Csitt!… Egész testében reszketni kezd; sóvárogva várja, mikor tűnik el a láthatárról végképp az a lefelé úszó fekete pont: akkor tán megkönnyebbül. Csalódik. A fekete ponttól sohasem válhat meg többé: lerajzolódott a lelkében s ezentúl örökké magával kell cipelnie a gyötrő fotográfiát.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me