II.

Full text search

II.
Kléner Pál vizsgálóbíró urat a megboldogult Bach-korszak felejtette itt s ültette át a magyar talajba. A plánta megfogamzott és megizmosodott. (Mindig jó idő járt a »kétlaki« növényekre.) Tökéletes magyar lett belőle, s ha valaki otthon, szállásán kíváncsiságból felnyitná a nagy, kapcsos, német szövegű bibliát, ott találná a két hátulsó, üresen hagyott lapon bejegyezve házasélete gyümölcseit ilyen formán: »Töhötöm született a mérleg planéta alatt, Árpád a rákjegy alatt stb.« Itt tán megjegyezhetjük mellékesen azon körülményt is, hogy a derék úr eleinte nagy betűkkel vezette a növekedő lajstromot, s bár később apróra fogta, mégis annyira kifogyott a papírból, hogy az utolsó csemete neve már a margóra került. No, de Kléner úron sem könnyű ám kifogni. Fogta magát s még két üres lapot köttetett a százados pergamenek közé.
E kis epizód tökéletesen jellemzi az érdemes vizsgálóbíró előrelátását; melyet különösen bírói működésében szeretett fitogtatni.
A vizsla fürgeségével ügetett a vezető suhanc után, folytonosan veszekedve az útközben adomázó orvosra.
– Ön nem bír érzékkel, doktor, az események iránt, önt nem hozza izgatottságba az igazság keresése! Az a legbecsületesebb munka, doktor!
A véres színhely némán igazolta a bíró állítását. Aki jogtalanul kiontott vér fölé teszi talpát, ha még van benne becsületérzés, lehetetlen, hogy meg ne szomjúhozza az igazságot. A vér beszél. Jaj annak, aki már meg nem érti, hogy mit beszél!
Mindnyájan megértették s arcukon híven visszatükröződött a megdöbbenés.
– A gróf e helyen tölté meg a puskáját – jegyzé meg dr. Szirupka, puska-aggyal behorpasztott talajt mutatva.
– A számból veszi ki a szót. Ez elvitázhatlan! De mi következik ebből?
– Sok és semmi. Mindenesetre azonban egy adat az egész esemény összeállításához.
E percben Kis Gazsi elordítá magát. A fűben, mintegy harminc lépésnyire, meglelte az ispán puskáját.
– Mondtam! – ujjongott Kléner úr diadalittasan. Uraim, ez az orr többet ér az állami jogszolgáltatásnak, mintha aranyból lenne. Ez az orr, uraim…
(Kléner úrnak meglehetősen nagy orra volt; hamarjában nehéz lenne kiszámítani, mennyit ér akkora darab arany, hanem az így vakon is bizonyos, hogy kevesebbet ért, mint amennyibe került: nagyon sok tubákot fogyasztott az istenadta!)
A talált puska egyike volt a közönséges fajtájúaknak, dupla csővel, agyán D. P. betűkkel. Kléner úr megvizsgálván ez új »corpus delictit«, konstatálta, hogy csupán az egyik cső van megtöltve, mégpedig golyóra, a másik üres. Ebből kelle eldördülni a suhanc által hallott végzetes lövésnek, mely a gróf életét kioltá.
– Bocsánat, spectabilis, – szólt a jegyző – ne méltóztassék figyelmen kívül hagyni, hogy a gróf puskájával is hasonlóan áll a dolog; az egyik cső üres, a másik golyóra van megtöltve.
– Persze, édes Cserepes barátom. Éppen ez a szép oldal a Perzse-féle bűnügyben. Bizonyos titokszerűség. Hüm! Félek, bonyodalmas lesz. A lapok is foglalkozni fognak vele. Bizonyára…
– Én is azt hiszem, – vágott közbe Cserepes – a dolog nem oly egyszerű, mint hisszük. Eddig legalább nincs okunk hinni, hogy Daróczy a gyilkos. A gróf öngyilkos is lehetett s Daróczy rémültében futhatott s dobhatta el puskáját.
– Igen, barátom, de miért van a cső golyóra töltve?
– Hát a gróf puskájának egyik csöve miért van szintén golyóra töltve? Az egyik kérdés elüti a másikat; addig, míg az esemény indító okát nem sikerül kikutatnunk, minden csak föltevés!
– Egészen helyes, – bizonyítá az orvos. Előbb gyökeresen meg kell ösmerkednünk az előző napok történetével, mert ezeknek a napoknak kell, hogy legyen történetök…
A bíró maga is belátta ennek szükségét, s visszatért a kastélyba, hol kihallgatta a folyton szaporodó tanúkat, lelkiismeretes figyelemmel jegyezve fel minden adatot, mely Perzse grófra és Daróczyra vonatkozott. Meg volt győződve, hogy világhírű bűnügyben dolgozik, mely méltán fog sorakozni az Ebergényi- és a híres Tichborne-pörhöz s nevét emlegetetté teszi a kontinensen. Milyen szerencse!
A szerzett adatok azonban nem vitték a célhoz közelebb; azok csak azt bizonyították, hogy Daróczy István egyike a legbecsületesebb, legjámborabb, közszeretetben részesülő ifjaknak, kihez még árnyéka sem fér a bűnnek. Oskoláit a keszthelyi gazdászati intézetben végezte, hol ő volt a legpéldásabb tanuló, onnan az uradalomba került, s azóta is folyton dísze volt az ottani társadalomnak: ő nem lehetett gyilkos.
A gróf ellenben rideg, komor, kegyetlen ember volt, soha senki sem szerette, soha senki sem mosolygott rá, talán még az édesanyja sem, ha ugyan anyától született e csonttá, vérré vált testet öltött átok, kit mindenki gyűlölt, kitől mindenki irtózott. De miért? Valami ösztönszerű idegenkedés volt az az emberekben, melyet nem magyaráz meg a lélektan. Soha senki sem látogatta, soha senki sem kért tőle semmit, pedig nem is volt fösvény. Még a koldus is kitért előle, ha rideg, sápadt, síri arcát megpillantá. Még a vakokat vezető gyerekek is ösmerték s reszketve húzták félre a kapuk aljába előle vakjaikat. Ő maga sem szeretett senkit, jót senkivel sem tett, szívét nem öntötte ki senki előtt, mert senkije sem volt. Hallgatag, magábazárkózott kedélyű volt, éjjel azonban sokszor barangolt a mezőn. A nép azt hitte, hogy az ördöggel cimborál, s voltak, kik hallották őt ott beszélgetni valamely láthatatlan, gonosz szellemmel.
– Ez nagyon világos, – jegyzé meg a doktor az utóbbi pontra vonatkozólag. – A gróf irományai közt egy csomó verset találtunk. Ő poéta volt.
Kléner úr látván a tanúvallomások sikeretlenségét, egész erővel nekifeküdt a gróf irományainak. A kutatási düh nem hagyta nyugodni; föltúrt, fölhajhászott mindent. De az említett verseken kívül, mik viharos, belül hatalmasan égő szenvedélyt árultak el, semmi sem vetett világot a borzasztó katasztrófára. Száraz számadási könyvek, nyugták, kontók képezték a fiókok tartalmát. Ah, végre mégis talált Kléner úr valamit.
Egy üres lapot, egy megkezdett levelet a következő megszólítással: »Kedves Eveline.« Egyéb semmi. Hova lettek azok a gondolatok, amik még következtek volna!
Kléner úr felkiáltott örömében.
– Mondtam. Ugye mondtam. Asszony van a játékban. Miféle kisasszonyt hínak itt a vidéken Évának?
E kérdés az öreg Pintér Mihályhoz volt intézve, ki akármint kutatott is emlékezőtehetsége lomtárában, nem bírt hasonló nevet találni.
– A kő tudná most ezt a fiatal nemzedéket… olyan hamar nő, mint a gomba, az ember a nevét sem ér rá megtanulni. Bizony nem ösmerek én azok között Évát, ha csak…
– Nos, ha csak?
– Ha csak – hebegé az öreg tiszttartó – a leányomat nem vesszük, a kis Vicát.
– Nos, miért ne vehetnők? Szép, nemde?
Az öreg Pintér bácsi fülig pirult.
– Uram, én atyja vagyok, s terhemre esik…
– Bizonyára, édes Pintér úr, bizonyára. De én a törvény, őfelsége a király nevében teszem kérdéseimet, melyek szorosan vonatkoznak a bűnügyre. Igen, a király nevében…
Az öregember egész testében reszketni kezdett, kidülledt szemei meredten függtek a vizsgálóbírón.
– Az én leányom összefüggésben a bűnüggyel!? Tekintetes uram, én törődött, vén ember vagyok, de nemes ember is. Egy jó kardvas mindig megakad a házam táján, ha nekem valaki ilyeket mond, akárki nevében mondja is. Ezt felelem én az úrnak a magam nevében.
Az antik, igazi magyar alak megsodorintá tömött, ősz bajszát, s mintha nem is az előbbi alázatos ember lenne, kihívó daccal nézett a vizsgálóbíró birkakifejezésű szemeibe.
– No, no, no, tiszttartó úr; félreértjük egymást. Nem a kedves kisasszonyról van itt szó, hanem a végzet néha sajátságos, kifürkészhetlen útjairól. Ön okos ember, Pintér úr, ösmernie kell az emberi szenvedélyeket, melyek mint a rohanó patak hömpölyögnek odább-odább. Miért ne mehetne el a rohanó patak útja egy szerény mezei virág mellett?
De már ezt a floszkulust csakugyan nem bírta Pintér úr megcáfolni.
– Nézze meg, barátom uram, ezt a két szót, a gróf írása. Egy levél kezdete ez valakihez, kinek Eveline a neve. Az igazságszolgáltatás nyitott szemeit és szimatoló orrát el nem kerülhetik e szavak. Mi lehetetlenség volna abban, hogy a gróf titkos szerelmet, szenvedélyt táplált az ön leánya iránt? Ki tilthatta meg neki? Szeretni egy angyalt is szabad.
Az öreg kuruc tökéletesen le volt a lábáról verve ezzel az udvarias logikával.
– Teringette, – mondá fanyarul inkább magában – a gróf egy idő óta feltűnő nyájas volt hozzám: »édes Pintérkém«-nek hítt… Teringette!
Kléner úr hagyta őt eszmélkedni.
»Bezzeg ha az anyjuk élne, az észrevette volna… Ez aztán történet! Oh, oh! Hol volt a fejem? Ez az ostoba fő, melyet alkalmasint csak azért cipelek vállaimon, hogy legyen mitől fizetni a fejadót. Ez aztán történet!…«
Kléner úr egészen közel lépett az öreghez s határozott, szilárd hangon mondá:
– Nekem beszélnem kell az ön leányával.
– Mikor? – hebegé Pintér bácsi.
– Azonnal.
– Lehetetlen! Meghal, elájul szegény! Inkább megölöm magam, mintsem őt kriminális elé engedjem hurcoltatni.
Kléner mosolygott és kezeit dörzsölte.
– Hova beszél ön? Ki látta azt, szép hölgyeket kriminális elé cipeltetni? Ön legalábbis valami spanyol inkvizíciót képzel. Én magam teszem alázatos tiszteletemet a kisasszonynál. Bizonyára, bizonyára… Sőt az sem szükséges, hogy megtudja, hogy a vizsgálóbíróval beszél. Nos, mit szól hozzá?
– Lehetetlen, uram, leányom itthon sincs nehány nap óta. Ilyén van, a prókátor fiamnál.
– Annál jobb, sokkal jobb. Tán még nem is értesült a szomorú esetről. A patvarban, minden a legjobban megy! Ön bemutat engem mint a gróf barátját, s ily minőségben fogok vele csevegni nehány percig. Azt hiszem, indulhatunk is, a kocsis hadd fogjon be; Ilye egy óra járás, estére pedig vissza akarok térni.
Pintér szabadkozott.
– A sok mezei munka,… a széna behordatlan…
– Eh, – mondá Kléner úr – kinek gazdálkodik? Örökös nem maradt, az örökös az állam. S az állam, az most én vagyok.
A hencegő francia király óta még ilyen nagy szavakat nem nyelt el a levegő.
– De ez az eltakarítatlan holttest… – próbálkozék Pintér bácsi.
– Éppen e holttest teszi kötelességévé, hogy az igazság fölkutatására segédkezet nyújtson, nehogy ártatlan lakoljon.
– Menjünk uram, – szólt az öreg elérzékenyülve, s hagyta magát föltuszkoltatni a kocsira.
Kléner úr még a kocsiról is egyre csevegett.
– Ön azalatt, amice Cserepes, nyomoztassa Daróczyt, hogy visszatértemkor pontos, kimerítő jelentést tehessen. Biztos őrizet alá kell tenni, ha megkerül. Bizonyára…
Útközben hallgatag és gondolkozó volt, csupán egyszer kiáltott fel bosszúsan: »Rossz ómen, átkozottul rossz ómen!«
A jeles férfiú ugyanis otthon felejtette burnótszelencéjét, s a legközelebbi tanyától egy lovas embert küldött érte a kastélyba, mert anélkül – úgymond – kutatásokhoz fogni istenkísértés lenne.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me