V. RÓZERÉK
V. RÓZERÉK
»Rózerék egyike a legvagyonosabb, legelőkelőbb polgárcsaládoknak (lakásuk Zöldfa utca, saját ház), a polgári erényeknek és demokrata műveltségnek azon fokán, mikor a nemesség után kezdenek áhítozni. (Ha jól tudom, már ott is fekszik a dolog a belügyminiszter előtt.)
Régi patrícius polgárok, de a jelentékenyebb vagyonhoz a család mostani feje jutott.
Rózer Nep. János fiatal korában patikárusnak készült és be is végezte a gyógyszerészeti tanfolyamot. (Rózer-mama hálószobájában függ a rámába foglalt diploma.)
Azonban éppen, mikor már segédi alkalmazást akart vállalni a »Kígyó-patikában«, egyszerre meghalt egy nagybátyja, a nagytokájú Schramm József, és egy kisebbfajta vendéglőt hagyott az unokaöccsére.
Rózer úr megsiratván az öreget, így okoskodott:
– Bizony bolond volnék én, ha herbateákat, utálatos színű zsírokat, keserű konktumokat főznék a »Kígyó-patikának« a laboratóriumában, mikor fölséges töltöttkáposztákat, mosolygó túróscsuszákat főzethetek a saját vendéglőmben.
Költői kedély lakozván benne, vendéglős lett. Ugyancsak ebben az esztendőben meg is házasodék, vevén magának hitestársul háromszori kihirdetés után egy nyugalmazott sótári tisztnek: Kós Ferencnek Krisztina nevű becsületes hajadon leányzóját, akivel ma is boldogul él.
Meg kell adni, igen tevékeny és takarékos emberek voltak. Rózer maga vásárolt be mindent a piacon, maga nézett utána a vendégeknek, a csinos ropogós menyecske pedig reggeltől éjfélig sürgött-forgott a konyhában és ugyancsak tudott a főzőkanállal is bánni. A vendéglő igen jól ment (sokkal jobban, mint a néhai Schramm apó alatt), úgyhogy Rózerék szemlátomást gyarapodának anyagiakban.
Mert értett hozzá Rózer úr: nemcsak költői kedély volt, hanem praktikus ember is, bővelkedő hasznothajtó ötletekben.
Mikor már volt vagy ötvenezer forintja megtakarítva, hirtelen eszébe jutott gyógyszerészi mestersége és megvett egy a vendéglőjéhez közel fekvő külvárosi patikát, ekképpen okoskodván:
– Miért készítsem én ki az emberi gyomrokat az én tulajdon vendéglőmben más emberek patikái számára? A vendéglő csak előszobája a patikának. Hát miért tartsak én előszobát a mások lakásának? Legyen patikám magamnak is.
A gonoszabb nyelvű törzsvendégek arra biztatták, hogy mármost okozati összefüggésből és logikai folytatás gyanánt, megfelelő tőkével csináljon egy temetkezési vállalatot is.
Roppant elfoglaltsággal járt a két üzlet. Éjjel-nappal be voltak fogva feleség és férj. Pláne mind a két üzlet benyúlik az éjszakába. A polgári munka embereinek igazán örömtelen az élet. Dolgoznak, egyre dolgoznak, és ha a strapától kimerülten leteszik késő éjjel fejüket a párnára, még álmodni sem érnek rá. Nekik sietve kell aludniok, mert megint mindjárt virrad. Az üzlet nagy zsarnok, az felráncigálja az embert legédesebb álmából: »Kelj fel, dolgozni!«
Ez óriási tevékenységben és szorgalomban, mellyel kölcsönösen támogatta egymást a házaspár, minden szaporodott, csak maga a család nem. Néhány év alatt vagy háromszázezer forintot szereztek, s ekkor így szólt Rózer János:
– Hallod-e, Kriska? Voltaképpen miért törjük mi magunkat tovább is? Ha a patikát meg a vendéglőt eladom, vagyonunk innen-onnan egy félmillióra rúg. Annak ötpercentes kamatja huszonötezer forint. Éppen húszezerrel több, mint kellene. Mert én, fiam, három rostélyosnál nem tudok vacsorára megenni többet. Hát te ugyan tudsz-e?
– Nem tudok – felelte Kriska.
– Ennyit pedig ehetünk az eddigi vagyonunkból is; vonuljunk vissza az üzlettől a nyugodt polgári életbe. Nekem több pénz nem kell. A gondviselés nem adott gyereket. A pénzéből nem kérünk. Igazam van-e, Kriska?
Kriska igent bólintott, s Rózerék eladván vendéglőjüket és gyógyszertárukat, megérdemelt nyugalomba vonultak. Mert ez az igazi polgári vonás. A zsidónak semennyi pénz se elég, még Rothschild is mindig játszik. Az arisztokratának semennyi föld, még a királyok is új földterületekre vágynak, hanem a polgár, az megelégszik a jóléttel és a Herkó páternek se mozdul a jólétnél tovább.
Azonban mi nem történt? A gondviselés úgy látszik, komolyan vette és megaprehendálta a Rózerék szemrehányását, s ilyenformán szólhatott magában:
»Ohó! Hogy nektek nem kell a pénz, mert gyereketek nincs? Hát jól van. Adok egy csomó gyereket!«
A tunya, dologtalan élet kényelmei közt egyszerre csak szülni kezdte Krisztina asszony a kicsiny Rózereket. Első évben a Pali született, aki jelenleg önkéntes a dragonyosoknál. A második évben ikreket szült Rózerné, a harmadikban szintén ikreket.
– Semmi az – mondogatta Rózer úr –, mégis mindegyiknek lesz még százezer forintja.
De mikor aztán a negyedik esztendőben hármasakat hozott napvilágra a derék asszonyság, erre mégis megriadt Rózer úr:
– No, no! Mi akar ez lenni?
A rokonok, szomszédok és az eddigi gyerekek számtalan keresztapái és mamái gúnyolódni kezdtek. Mégiscsak szörnyűség, hogy valakinek a felesége kubus szerint szülje az örökösöket.
Valóban csudálatos volt ez a nagy szaporaság a meddő esztendők után. Ki látott már ilyen őrült gólyát! Ötödszörre egy szép kisleánykát hozott. Ez Nina volt, aki most a sacré coeuröknél van, de a vasárnapi dinerekre hazaeresztik.
Kilenc gyerek volt már, s mind virgonc, eleven, mint a halcsík, egyik csinosabb, mint a másik. Rózer úr elkezdett kalkulust csinálni:
– Ötvenezer forint se jut egyre, mert elfogy a nevelésükre valamelyest a tőke is. Koldusok lesznek a gyermekeim!
Ezt a gondolatot nem bírta meg az ő puha polgári szíve, és imígy szólt egy napon a feleségéhez:
– Hallod-e, jó Kriska? A vagyon nem elég többé annyiunk számára. A biblia utolsó lapja tele van írva gyermeknevekkel. Ami ezután következik, az már csak a margóra juthat. Azt mondom és Kriska, hogy újra üzlethez kell látnunk.
Krisztina, aki most is áldott állapotban volt, csendes mosolygással egyezett bele az új tervekbe. Rózer úr egy parkett-kockagyárba fektette tőkéjét Szlavóniában, és ezzel megint figyelmessé tette a gondviselést, mely ilyformán okoskodhatott magában:
»Ördöngös Rózerék! Először pénzt adtam nekik bőven, akkor gyermekek kellettek, aztán adtam nekik bőven gyerekeket, most megint pénz kellene. Hát jól van, visszaszedem a gyerekeket és adok nekik még több pénzt.«
A gyár káprázatos haszonnal dolgozott, az ezresek őrült szaporaságban kölyköztek, mint az egerek, de míg a vagyon nőtt, nőtt, addig a Rózer-gyerekek elkezdtek egyre fogyni. A difteritisz, a skárlát jöttek-mentek egymásután, a piros cédula le se ment az ajtóról. Öt esztendő lefolyása után nem maradt életben kettőnél több: a Pali úrfi, meg a kis szöszke, boglyos Nina.
Oh, azok a pici koporsók, amint kimentek sorba a kékfehér üveges hintón messze-messze, meghökkentették Rózer urat.
– Isten büntetése rajtam a kapzsiságomért. Nem kell több pénz, nem, nem, nem. Így is egy-egy félmillió jut már mindegyik gyermekemnek.
Megint visszavonult az üzlettől, végleg eladva a kockagyárat két hollandus vállalkozónak.
Annyi pénzük volt így is, hogy nem tudtak vele mit csinálni. A polgári költekezés akármilyen bő is, megmarad igénytelennek. Evés-ivásból áll, délután kalabriászparti a kerületi körben, este egy kis sörözés a József téri »Virágbokor«-nál, karácsonykor kriszkindli a gyerekeknek, húsvétkor új selyemruha Krisztinának, pünkösdkor kirándulás a Svábhegyre. Ez az egész. Mi egyéb rendkívüli vágya és következésképp kiadása lehetne még egy békességes érzésű polgárnak, aki fáradságos munkával szerezte azt, amije van?
Így éldegélt a Rózer-család hosszú évekig teljes homályban – egy akkora világítólámpával, aminő egy kerek millió. Megvásárolván a Zöldfa utcai házat és egy telket a Nádor utcában, melyre csinos palotát építtetett Rózer úr, többi pénzüket betették az Első Hazaiba és egyéb takarékokba, s a kamatokból kivettek annyit, amennyi szükségletük volt, a többit a tőkéhez csatolván. A milliomosság nem nehéz mesterség. Az úr roppant nehéz arany óraláncot viselt nyakában, az asszonyság gyémántfüggőket a fülén. Az úrnak három pénztárca volt a zsebében, az egyik a nagybankókra, a másik a a kisbankókra, a harmadik az aprópénzre: az asszonyság pedig abban űzött nagy luxust, hogy tartott egy fehér pincsikutyát, kék selyempántlikával a nyakán. Rózer azonfelül burnótszelencét is hordott magával, s néha elvitte feleségét a Margitszigetre uzsonnálni, hol rántott csirkével laktak jól.
Így folyt volna le egész életük csendben, egyszerűségben, ha egyszer az asszonynak föl nem puffad a mája, mire a házi orvosuk: dr. Wlada Celesztin, elküldte Karlsbadba.
A derék asszonyság vissza is tért egy hónap múlva kigyógyultan és szerencsésen; más baja nem esett, csak az, hogy az egyik csomagja (egy lakattal ellátott csomagolókosár) valahogy kicserélődött. Alkalmasint a karlsbadi pályaházban történt a baj, olyanformán, hogy a mázsáló hivatalnok két hasonló csomagra elcserélve ragasztotta fel a számot.
Elég az hozzá, hogy mikor az asszonyság otthon kibontotta a csomagot, ahol selyemszoknyái, hálóréklijei és más fehérneműi voltak elpakolva, megrökönyödve látta, hogy azok átváltoztak férfi limlommá.
Krisztina sírt bánatában a holmija után, azután kiszámította, mennyi a vesztesége, és mennyit érhet, amit a kosárban talált. Biz az édeskeveset ért. Egy ruhatisztító és két suvikszoló kefe, egy borotválókészülék, két pár kopott cipő, néhány harisnya, és amit előbb kellett volna említenem, egy újdonatúj urasági inasruha, ötágúkoronás ezüstgombokkal, mellényestül, nadrágostul. Valami nagy úr strimflis inasáé lehetett az eltévedt kosár.
Rózerék írtak a vasutakhoz, reklamálták mindenféle úton és módon az elcserélt holmit, de soha nem került az vissza, minélfogva a mindent értékesítő polgári ész ügyet kezdett vetni a szép, előkelő libériára.
– Hallod-e, Kriska? Ha már megvan ez a szép inasancúg, miért ne fogadnánk bele egy fickót, amelyikre éppen ráillik?
– Nem bánom, János.
Csakhamar akadt is egy, a dzsentri klubból elcsapott spécies, aki bevált a ruhához; csak a bajusz leborotválása miatt merültek fel némi nehézségek. Georges (valódi nevén Szabó Gyurka, Révkomáromból) ragaszkodott a bajuszához. Wlada házidoktor pedig, akitől tanácsot kértek, ragaszkodott ahhoz az állításához, hogy a harisnyás inas meghagyott bajusszal egy lehetetlen látomány.
Minthogy egy igazi polgár soha nem enged abból, amije már egyszer megvan, s minthogy a harisnya tényleg megvolt, Georgesnek kellett engednie a bajusszal. Sok huzavona után ötvenöt forintért végre is megvált tőle.
Rózer úr kerek számban ötvenet akart csak adni, de Georges makacsul ragaszkodott a summához.
»Azt az ötöt a borbélynak kell adnom – mondá, bánatosan sóhajtva –, egész életében hadd emlékezzék a gazfickó, hogy mit semmisített meg ezen a napon.«
Csinos és méltóságteljes lett ez ember, amint fölvette a livréet. Mily bámulatos volt, midőn megjelent a küszöbön és meghajtotta magát Rózer mama előtt. Valami új, csudálatos és előkelő levegő kezdett lengeni e szűk szobákban, a ripsszel és kanavásszal bevont bútorok között. Ezek a bútorok szégyenlősen látszottak összezsugorodni, meglapulni az ő tekintete előtt, s a kinyitott ablakon valami különös előkelő illat ömlött be.
E derék polgárokat, kiket meg nem szédített a hozzájuk röpülő millió, elbódította Georges ezüstgombjainak csillogása. Valóban féltek e Georgestól, amint megjelent, hideg, merev arcán a hódolat némaságával, zajtalan, csendes, egy kissé ringó lépteivel, miként a színpadon a márkik komornyikjai, e jó emberek összerezzentek és végignéztek öltözékeiken, hogy nem talál-e rajtuk valami kifogásolni valót Georges. Rózer úr nem merte többé pipája hamuját kiverni a földre, mert Georges egyszer akaratlanul így szólt a hamu láttára: »Pfuj!« Az asszonyság, aki a díványon fekve szerette olvasgatni a Neues Pester Journal kishirdetéseit, ijedten helyezkedett illő úrias pózba, ha a komornyik lépteit hallotta közeledni.
Feszélyezte őket és egyszersmind csiklandozta egy eddig szunnyadó érzéküket. Féltek tőle és mégis örültek neki, mint egy szokatlan játékszernek, mely öreg gyerekek számára van kitalálva, és amint beteltek vele apródonkint, egyszersmind egy olthatatlan vágy kezdett magának nyílást keresni.
– Mit ér az előkelő inas – sóhajtá egy napon Krisztina férje előtt –, ha senki sem tudja és nem látja?
– Nem értelek – dadogta János úr; de értette.
Egész nap gondolkozott valamin, nyögött, szuszogott, estefelé végre megszólalt:
– Mit szólanál hozzá, Krisztina, ha egy fogatot szereznénk, egy szép fogatot, és valahányszor kikocsiznánk, a Georges ott ülhetne a bakon?
Az asszony szemei felragyogtak.
– Oh, be szép lenne, János!
Egy hét múlva megvolt a pompás hintó két szép almásszürkével, s a következő vasárnap Georges-zsal kikocsiztak a ligetbe.
Boldogok voltak, de csak kevés ideig.
– Mit ér – pattant fel Rózer úr egy alkalommal –, hogy szép kocsiban ülünk, hogy megbámulják a kocsinkat, inasunkat, ha sem ők nem tudják, kit irigyelnek, sem mi nem tudjuk, kik irigyelnek.
No, ez igaz volt. Rózerné azonban megtalálta a medicinát.
– Az kellene, János, hogy az ismerőseink hozzánk jöjjenek.
– Valami ilyesmi – mondá az öregúr komolyan.
– És hogy az inas szolgáljon fel az asztalnál.
– Természetesen.
– Miért ne adhatnánk hát diner-ket?
– Persze, hogy persze. Adjunk diner-ket, feleség.
Az asszonyság homloka elborult.
– Nem, nem! Hová gondolsz? Hiszen ahhoz szakács kellene.
– Ej no, úgy beszélsz, mintha csak egy szakács lenne a világon és az is Rothschildnál szolgálna, ahonnan nem lehet elcsalni. Meglesz a szakács, Kriska. Meglesz, ha mondom.
– János, te vagy a legnagyobb gavallér a világon!
Most azonban Rózer úr homloka borult el.
– Paperlapap! Bolondságokat fecsegünk, lelkem, mind a ketten. Hiszen a diner-khez nemcsak inas szükséges és ebéd, hanem előkelő ismerősök is, azt pedig nem lehet pénzen venni.
Rózerné elgondolkozott.
– Karlsbadból egy Bobor Károly nevű nyugalmazott ezredessel és ennek nejével utaztam hazafelé. Olyan derék emberek, olyan udvariasak voltak irántam, hogy azt hiszem, eljönnének az ebédünkre, ha szépen meghívnók őket.
– Bah! – kiáltott fel egyszerre János úr örvendezve. – Tegyük össze, amink van! Most jut eszembe, hogy Bibithy Gedeon országgyűlési képviselő is eljönne.
– Ki az?
– Az ő erdejéből vettem a parkett-kockákra való fát. Egy eladósodott ember, de képviselő. S egy képviselő, egy igazi, eleven képviselő nélkül nem is képzelhető, fiacskám, elegáns ebéd.
– Az egyszer úgy van – mondá meleg meggyőződéssel Rózer mama. – S milyen párti?
– Fájdalom, kormánypárti.
– Ej, hagyd el, János, még talán jobb. Hátha valami érdemrendet szerezhetne neked; olyan pompásan illenék ebédjeinken a frakkodra.
Rózer úr fülig vörösödött.
– Hallgass, Kriska, hallgass… – és lesüté a szemeit szégyenlősen, a tenyerét pedig a felesége szájára tapasztá.
Diktum-faktum, az ebédek tartása határozattá vált. Persze, mindez nem ment csak olyan könnyen, egyszerűen: a régi kopott patriarkális bútorok közé nem lehetett oly előkelő személyeket hívni – tehát új, pompás garnitúrákat kellett rendelni Bécsből, s e fényes holmit nem lehetett bevinni azokba a szűk zugokba, át kellett alakítani az egész emeletet, felmondani a lakóknak és szalonokat, szellős termeket csinálni a bérlakásokból, s mindehhez sok idő kellett, sok gond, sok pénz.
Most már tehát megtörtént szívük vágya. Ebédek voltak náluk, amelyeken csakugyan részt vett Bobor nyugalmazott ezredes szép fiatal nejével; némelykor a képviselő is megjelent, de ez mindig sok utánjárásba került. A többi vendégek az elhalt gyermekek keresztszülőiből s azok családjaiból kerültek ki. Ismerőseink közül ott lehetett látni Sartory Pált is – aki azonban a fejét csóválta a látottakon s gúnyos megjegyzéseket gyártott a polgári körökben a híres ebédekről.
Azonfelül, hogy igen megszólták Rózerékat a régi ismerőseik, hogy kígyót-békát kiáltottak nagyravágyásukra: »Bolondok, tönkre teszik a leányuk jövőjét. Nagy úr el nem veszi, ha csak a pénzeért nem, az pedig keserves. – Onnan, ahol tisztelnék őket, kilépnek oda, ahol kinevetik.« Mondom, azonfelül sem hoztak ezek az ebédek nagy örömöket. Sőt.
Az ezredes nem volt jó anyagi viszonyok közt s igen gyakran szerette mondogatni, midőn Budapest piacainak drágasága jött szóba:
– Grácban kellene laknom, de túlságosan szegény vagyok arra nézve, hogy egy olyan koldus városban megélhessek.
Ebben a mondatban pedig shakespeare-i mélység lakozott, és Rózer úr, bár nem volt tudományosan művelt ember, megértette azt, mivelhogy Bobor ezredes minduntalan apró kölcsönöket szeretett kérni ismerőseitől, s azokat soha vissza nem adta.
Bobor ezredesék tehát az igaz, hogy szépen festettek az asztalnál, mert az asszony, született Plichta Mária, gyönyörű volt vörhenyes hajával, tejfehér arcával, élveteg piros ajkaival és Mária Terézia-szerű termetével, az ezredes pedig sokat mutatott uniformisában, rendjeleivel, de sokba kerültek Rózernek.
Eleinte még volt valami charme-ja a dolognak. Az első baráti kölcsön után az ezredes pertu lett Rózerrel, s ez Rózernak jól esett; de a »te« csak állandó kellemetlenségek forrásává változott, mert most még szabadabban mondhatta vagy írhatta az ezredes: »Rózer, vén cimbora, adj hamar ötven forintot.« A második nagyobb kölcsönnél az ezredesné lett pertu Rózernéval, ami Krisztina asszonyt kétségtelenül igen boldoggá tette. Apródonkint pertu lett keresztül-kasul a két család; Boborné Rózerrel, Bobor Rózernéval és mindnyájan a szépen kifejlett deli Rózer Annával és a fiatal Rózerrel – ami Boborék részéről olyan benső s különös viszonyt pecsételt meg, mely bizonyos vagyonközösséget is természetessé tesz, a következő észjárás szerint:
– Rózeréknak többjük van, mint kellene, nekünk ellenben kevesebbünk van, mint kellene: ilyen viszonyok közt aljasság volna Rózeréktől, ha nem segítenének rajtunk.
Segítették is, mert hát mivé lennének az ebédek az ezredesék nélkül? Az ebédeket nem lehet többé abbahagyni, ez csúfság tárgyává tenné őket az egész városban. Nem, azt nem teszi Rózer János, inkább meghal. S az ezredesnét lehetetlen pótolni. Oly szép, oly előkelő és kápráztató (Anna tanulhat tőle), sokat látott, sokat tud, sokat hallott, s nem hogy elfelejtene abból valamit, inkább hozzá ad. Nem, az ezredesnét nem lehet nélkülözni az ebédeken.
Ah, ezek az átkozott ebédek! Mennyi bajt, keserűséget okoztak! Bárcsak sohase fogant volna meg ez a gondolat.
Bobor a legcsekélyebb összekülönbözésnél gőgösen vágja a szeme közé:
– Utoljára voltunk nálatok, Rózer, utoljára.
Amely esetben az egész Rózer-család megrémül, Krisztina asszony fájdalmasan emeli a szemeit ég felé.
Bibithy képviselőt is csak nagy kuncsorgással lehet megszerezni, négyszer kell meghívni, hogy egyszer eljöjjön. Nem, ez nem élet, még kevésbé uraság. Rózer úr sokszor jő indulatba s ilyenkor fel-alá száguldva a szobában, kiabálja:
– Nem, ez nem természetes… nem természetes, Krisztina.
Még súlyosabb lett a helyzet, midőn Bibithy Gedeon egy nap császári és királyi kamarás lett s egy legközelebbi vasárnapon lemondott az ebédről, azzal az indokolással, hogy rokonai számára sincs elegendő ideje, s valahol nagy társaságban ekképp nyilatkozott – az ezredesné fülehallatára:
– Vigye a patvar az izék, a Rózerék ebédjét! Mikor hagynak már végképp békét ezek a jámbor emberek?
Az újdonsült kamarásnak ez a nyilatkozata csakhamar elterjedt a polgári ismerősök közt, a József téri »Virágbokor«-nál, a kerületi körben és a régi pajtások, partnerek gúnyosan kérdezgették Rózert:
– No, mi van Bibithyvel?
– Mikor találkozol Bibithyvel?
E neveletlen bugrisok, kik tűvel, árral és egyéb éles szerszámokkal keresték kenyerüket, igen jól tudtak szurkálni szavaikkal és beszőni beszélgetésükbe: »Bibithy, Rózerünk kebelbarátja« s még több efféle csípős, maró dolgokat, amivel Rózert kihozták a sodrából, úgyhogy elrohant régi kedvenc tanyáiról, mint a megsebzett vad, s fogcsikorgatva átkozódott otthon:
»Ostoba ember voltam, hogy ilyenbe ártottam magamat. De most már nem hagyhatom abba. Most már a szégyen ölne meg. Ki kell gondolni valamit. Egy tromfot kell kiadni, egy nagy tromfot, amitől hanyatt esnek a gúnyolódók.«
Éjjelente rágyújtva selmeci pipájára (mert nappal nem mert pipázni Georges miatt), e téma fölött kalandozott el nyugtalan elméje. Ott járt örökké a Múzeum mögötti negyedben, a büszke, címeres homlokzatú paloták között; látta a lépcsőkön lelépegetni a finom rezedaillatú selyemruhás delnőket, köztük az ő Kriskáját is. Aztán még egy nagyobbat lépett a fantáziája, s besurrant a fényes hercegi várakba, kastélyokba, melyekről annyit olvasott lapjaiban, hol kardos ősapák és anyák lógnak a falakon; vezérek, országbírák, bíbornokok, s mindenikről egy legenda szól, aztán (eközben a pipája is kezdett kialudni), elszárnyalt felkorbácsolt lelke egész a királyi trónusig s el-elmerengett a káprázatos gondolaton, hogy ha ő király volna, mit csinálna… Hát azt csinálná, bizisten megtenné, elmenne egy ebédre a Rózerékhez… Mikor nem is várnák, mikor nem is gondolnák, csak úgy betoppanna egyszer: »Hipp-hopp, itt vagyok, hogyha szívesen látnak.«
Ezen az édes gondolaton vagy egy ilyenfajtán szokott elaludni Rózer úr, következésképp nem lehet csodálkozni, szerény véleményem szerint, hogy midőn tegnapelőtt az »Első magyar földtehermentesítő bank« házvételi ügyében nála jártunk, olyan extravagáns ajánlattal lépett fel velünk szemben, illetve általunk Méltóságod kegyes színe elé.«
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
