AZ INDULÁS ÉVEI (1894–1919) | A múlt magyar tudósai

AZ INDULÁS ÉVEI (1894–1919)

1. Bárczi Géza (az anyakönyvi bejegyzés szerint: Bárczi Géza József) 1894. január 9-én született Zomborban. Édesapja Bárczi Iván pénzügyi segédtitkár (pályája végén pénzügyigazgató), édesanyja Sántha Berta. Szüleitől sokféle indíttatást kaphatott. Az apa a régi Trencsén vármegye Bán nevű falujában született, és 1880-ban változtatta meg hivatalosan a család korábbi „Brix” nevét „Bárczi”-ra. Sokoldalú, sokfelé próbálkozó jogvégzett ember volt: nyelveket tudott, fordított, verseket és különféle témájú újságcikkeket írt, újságot szerkesztett pénzügyi foglalkozásán kívül. Az anya Léván született, és a Palócföld szép magyar nyelvét, a palócok gazdag lelkivilágát, szokásait hozta magával, ezenkívül ő is beszélt németül, továbbá kitűnően írt és rajzolt. A családnak a köztisztviselők hányatott sorsa jutott osztályrészül: laktak Ipolyságon (a szülők itt kötöttek házasságot is), Zomborban, majd Nagyenyeden, Nagykárolyban, Trencsénben, Trianon után pedig Esztergomban és Győrben.

2. Bárczi Géza Zomborban korán megismerkedett a város és a környék etnikai sokszínűségével: a különböző nyelvjárásokat beszélő magyarokkal és a szerbekkel, a bunyevácokkal, a németekkel. Alsóbb fokú iskoláit itt végezte, és a helybeli állami főgimnáziumban érettségizett 1911-ben. Kedvelte Zombort, a gimnáziumot és Bácskát. Később – legtöbbször előadóként is szinte minden alkalommal részt vett például az adai Szarvas Gábor-napokon, és egyéb módon is támogatta az ottani nyelvművelő mozgalmat. Még írói álnevével (Bácsmegyei Géza) is szülőföldjére emlékeztetett. 1974 novemberében egy jugoszláviai tisztelőjének a levélbeli megkeresésére másfél gépelt lapon „vall” az egykori gimnáziumról (MTA Könyvtár, Ms 5912/254. sz. alatt, a Bárczi-hagyatékban). „Iskolámra – írja – mindig jó emlékkel gondoltam és gondolok vissza… Általában úgy látom, hogy az iskola sokat tett abban az irányban, hogy a könyv szeretetét, a szabadság megbecsülését és az emberi gondolat tiszteletét belém oltsa.” Utal egyes tantárgyakra is: „… sok hasznos ismeretet kaptam az iskolától. Meglehetősen megtanultam latinul…, kizárólag az iskolában szerzett német nyelvi ismereteim képessé tettek arra egyetemi tanulmányaim során, hogy a német nyelvű szakirodalmat minden nehézség nélkül használhassam.” Kiemeli aztán, mint hasznos gyakorlati ismeretet, a gyorsírást. Nem marad el természetesen a bíráló megjegyzés sem: „Hiányolom, hogy az iskola nem volt szigorúbb, nem szorított több tanulásra”, és külön szól a nyelvtudományról, amelyre éppen az iskolától különösebb ösztönzést nem kapott.

Még három dologra kell utalnom. Először: itt, Zomborban határozza el, hogy turkológus lesz, és tanul is törökül. Aztán ezt írja többek között 1911. május 30-án az Eötvös-kollégiumba való felvétele iránti kérelmében: „…képesítve vagyok az eszperantó nyelv tanítására, aminthogy ezt a nyelvet a zombori állami főgimnázium rendszeresített tanfolyamán tényleg tanítottam is” (idézi Kiss Jenő: NytudDolg. 14. sz. Bp., 1973. 195–196). Sőt – mint Szeli István utal rá Egy tudományos világkép gyökerei. Életrajzi esszé Bárczi Géza ifjúkoráról c., nagy körültekintéssel megírt munkájában (sajtó alatt, 23) – 1913-ban és 1914-ben hat részletet közzétett Az ember tragédiája eszperantó fordításából (6., 4., 13., 15. és 9. szín, ilyen sorrendben) a La verda standardo c. eszperantó lap hasábjain, Cezaro Bárczi aláírással. Egyébként VIII. osztályos korában eszperantó klubot is alapított. Hogy a többi részt lefordította-e, annak nincs nyoma, de az eszperantó iránti vonzalma élete végéig megmaradt.

Másodszor: Szeli kutatásai szerint „A gimnázium évkönyveiből, az iskolai testületek és szervezetek jegyzőkönyveiből, s a tanintézet monográfiájából s más egykori feljegyzésekből kitűnik, hogy Bárczi igen élénk tevékenységet fejtett ki az iskolai ifjúság társadalmi egyesületeiben és kulturális mozgalmaiban…” (i. m. 25. l. még uo. 25–27).

Harmadszor: nem feledkezhetünk meg Bárczi Géza költői, írói próbálkozásairól. „Az idős Bárczi közöttünk járva – írja Szeli – nemegyszer emlegette olykor élcelődve is egykori önmagán, hogy zombori »költőkorában« több verse is megjelent a helyi lapokban” (i. m. 35). A szépirodalom iránti vonzódását már az is jelzi, hogy „az irodalmi önképzőkörben ő és Sztankovics (Szenteleky) Kornél tölti be egymást majdnem folyamatosan felváltva az elnöki, illetve titkári tisztet” (i. m. 27–28). És még inkább a Szeli Istvántól felkutatott, 1906-ból, 1907-ből és 1908-ból származó kéziratos verseket és szépprózai darabokat tartalmazó kéziratos hagyaték (MTA Könyvtár, Ms 5918/4. és 5. jelzéssel). A Koszorú c. I. részben (96 számozott lap) „szerelmes versek, episztolák, köszöntők, ódák, népdalok, katonadalok, elégiák, emlékkönyv-rigmusok, költői elbeszélések, fordítások török, latin és német nyelvből, gyorsírással lejegyzett és görög betűs versszövegek olvashatók” (i. m. 36). A Bokréta c. II. rész (50 számozott lap) hasonló műfajú alkotásokat tartalmaz. Lássunk a versekből két rövidebbet:

Ősz*

Zombor, 1906. Megjelent az „Ifjúság” I. évf. 3. számában.

Hulladoznak már a fáról
Sárga őszi levelek
S ködből való lenge fátyol
A föld felett ím lebeg:
Dér borít el füvet és fát
És lehullott levelet,
Csonka merev ágakon át
Zord téli szél fütyölget,
Lelkemben is komor ősz van,
Reményimben csalatkoztam:
Nem messze van már a tél,
Halált hozó keserv, szél.

Az én dalom

Ifjú utas törekszik ott,
Fel magas hegytetőre,
S nem ismerve fáradtságot,
Kitartón megy előre.
Hátráltatják a nagy kövek,
Útját állja a patak,
De hiába csak nem csügged,
Célja felé csak halad.
Az az ifjú ím én vagyok,
S a bérc, amely felém ragyog,
Egy leánynak a szíve,
Kinek neve …-e.

Zombor, 1907.

És a hét versszakos Kossuth c. ódából is idézek néhány szakaszt:

Atyja voltál vészben a nemzetednek,
Az pediglen hűn követé vezérét
És te széttörvén a gonosz bilincset
Fényt derítél rá!

Szép vakító csillag a szellemednek
Messze áldást hintve gyuló sugára,
És e fény, bátor te magad kimúltál
Él, örök évig.

Tested az meghalt, de te élsz örökké,
Egy egész nemzet helyezett a sírba,
Egy egész nemzetnek imája kísért
Mennyei fénybe.

Zombor, 1907.

Szeli professzor szerint Bárczi költői zsengéi nem haladják meg színvonal tekintetében az önképzőköri verselést, de mindenképpen bizonyítékai a nyelvi kifejezés, a nyelvi szépség iránti érdeklődésnek. (A verseket 1. Szeli idézett kötetében, 1. még: Szeli István: Bárczi Géza ifjúkori irodalmi munkássága. Magyar Szó 1994, november 26. 9.)

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Bárczi Géza sokoldalúsága, sok irányú érdeklődése már legifjabb korában Zomborban megmutatkozott.

3. A sokoldalúságát jelezte az is, hogy magyar–latin–görög szakos hallgatónak iratkozott be érettségi után 1911-ben a budapesti egyetemre. De felvételét kérvén az Eötvös-kollégiumba – mint Pais tanár úr megjegyezte (Életem, emlékeim. Valóság 1971. 6. sz. 34) – B. G. úrnak (vagyis a Kollégium legendás igazgatójának, Bartoniek Gézának) a jóvoltából a három szakot később még megtetézte a franciával. Az Eötvös-kollégium – amely a párizsi École Normale Supérieure mintájára létesült Budapesten, és amely olyan sok kiváló tudóst, tanárt, szakembert nevelt az országnak – még közelebb vitte a tudományhoz, benne a nyelvtudományhoz, és lakóit – egymást is tanítva és egymástól is tanulva – olyan szellemi és valóban az életre előkészítő élményekben részesítette, amelyek nem kis mértékben elősegítették Bárczi Géza példamutató egyéniségének a kialakulását is.

Maga Bárczi később, talán a hetvenes évek elején az Eötvös-kollégiumban tartott előadásában három tényezőt jelölt meg, mint amelyek elsősorban járultak hozzá ahhoz, hogy „ez a különösen szerencsés intézmény kiválóan oldotta meg azt az ember-, tudós- és tanárnevelő feladatot, amelyet életre keltői neki szántak”. „Az első a könyvtár a maga rendezett gazdagságában és szabad szerkezetében.” „A másik elhatározó tényező Bartoniek Géza volt, Bé Gé úr, aki oly csodálatosan tudta összhangba hozni a tökéletes szabadságot és a mintaszerű fegyelmet.” A harmadik tényező „az ifjúságnak a szelleme”. „A legközvetlenebb nevelője a kollégistának maga a kollégiumi ifjúság volt… Ez a belső nevelő szellem nem az egyéniségeket gyalulta egyformára, ellenkezőleg, tiszteletben tartotta a nem mindennapi, de értékes vonásokat, csupán a szellemi ürességgel szemben volt kérlelhetetlen.” (L. részletesebben: Eötvös Kollégiumi Emlékkönyv. 1970–1980. Bp., 1980. 29–33.) Nem csoda hát, hogy 1914-ben, amikor B. G. úr Bárczi Gézát – a francia nyelv elsajátításában tanúsított szorgalmának a megjutalmazásaként – ösztöndíjjal Franciaországba küldi, leveleiben mindig szóba kerül a Kollégium.

4. Bárczi Géza 1914 nyarán Párizsban és Boulogne-sur-Merben a rá jellemző tudásszomjjal vetette bele magát a tanulásba: „… pár napja érkeztünk meg, az egyetemre már beiratkoztunk, az előadásokat buzgón és boldog mohósággal hallgatjuk” – írja levelében a Kollégium igazgatójának, és hallgatótársa – a francia irodalom későbbi kiváló professzora, Gyergyai Albert – még ezt is hozzáteszi: „Bárczival az egyetemre járunk naponta, s ő a nyelveket és a nyelvészetet bújja” (az idézeteket 1. NytudDolg. 14. sz. 196). 1914 vége felé azonban tanulmányait megszakítja az első világháború. Az internálás nehéz évei következtek számára (három internálótáborban: Les Sables d’Olonne, Noirmoutier, Ile d’Yeu). Hogy viszont ez alatt a megpróbáltatásokkal teli csaknem két és fél év alatt is megőrizte az élet teljessége és az emberek iránti szeretetét, a tanulásnak, a mindig többet tudni akarásnak a vágyát, azt utolsó, már a halála után napvilágot látott, a rá jellemző vonzó stílusban megírt dolgozata is igazolja. Ebben (It. 1976. 88–100) megjegyzéseket fűzve Lőrinczi Lászlónak Utazás a Fekete Kolostorhoz (Bukarest, 1975) című munkájához – valójában a noirmoutier-i internálótáborban eltöltött időkre emlékezik. A „tétlenség unalmában”, a „bizonytalanság szorongásában”, a „nyugtalan, ideges hangulatban” (i. h. 89) hol a könyvekhez, hol a nyelvtanuláshoz (itt spanyolul és olaszul tanult), hol a zenéhez vagy játékhoz menekül, hol pedig vállalja a vízhordást is a faluból, csak hogy közvetlen kapcsolatba kerülhessen a világgal, az emberekkel, az élettel… És abban az „embertelenség”-ben milyen elfogulatlan, reális képet tudott kialakítani fogvatartóiról: a francia táborparancsnokról, a három káplárról, francia férfiakról és nőkről, akikkel a sors összehozta. A zenére, Kuncz Aladár csellózására így emlékezik vissza: „Kuncz Dadi, aki kitűnően csellózott, csináltatott magának Varga asztalossal egy csellószerű furcsa jószágot, egy háromszögű alapon épült ferde gúla formájú valamit; ennek a nyaka csinos női aktban végződött, Max von Bergen német szobrász műve… a csellónak halk, zümmögő, de egyáltalán nem kellemetlen hangja volt. Gyönyörű nyári estéken Kuncz felhozta a csellót, és a magasabb csonka torony teraszán játszott, miközben Luger kávét főzött, és mi éjjel kettőig, háromig hallgattuk a zenét. Ilyenkor már nem kellett félni a tilalom áthágásának fölfedezésétől, a cselló halk hangja nem hallatszott el messze, a faluban aligha vették észre… A langyos éjszakában a csodálatos holdfény fodrozva tükröződött az enyhén, szelíden ringó tengeren. A mesebeli óra bűvölete szinte önkívületben, irreális, nem földi valóságba siklatott át…” (i. h. 93–94). – A vízhordás meg így jelenik meg Bárczi emlékezetében: „A tespedő unalomtól, a bezártság reménytelenségétől való menekülés volt a vízhordás is. Állt az udvar közepén egy óriási hordó, s ezt napjában feltöltötték egy lajtból ivóvízzel. A fuvarozás költségeit akarva megtakarítani, Chapellier beszerzett egy kis, kétkerekű lajtot, amelyet emberi erővel el lehetett húzni vagy tolni, s aztán az internáltak között keresett vállalkozókat, akik hajlandók lettek volna a kútra kijárni… Kuncz könnyen rábeszélt bennünket, hogy vállalkozzunk e munkára, hiszen ez annyit jelentett, hogy naponta többször ki lehetett járni a táborból, embereket látni, szabadabb levegőt szívni… Jelentkeztünk… mi pedig napjában többször is elhúztuk a könnyű lajtot a falu végén lévő kúthoz, ott vagy egy félórára leheveredtünk a fűbe, a kísérő katona kapott egy szivart, s a kirándulás neki is kellemes volt. A kúthoz nők is jöttek vízért, beszédbe lehetett elegyedni velük, és rövid időre az az illúziónk támadt, hogy újra kapcsolatba kerültünk a világgal…” (I. h. 94.)

1915 karácsonyától Bárczi Géza egyre betegebb lett, legyengült, lesoványodott, amit a szabadulás reményében maga is elősegített. Ez utóbbit így írja le Kuncz Aladár „mélybe markoló személyes élményeken alapuló regényében” (egyébként körülbelül tízszer említi Bárczi Gézát): „Bárczi semmit sem evett. Már hónapok óta koplalt, vagy csak lehetetlen dolgokat fogyasztott úgy, hogy arca fehérebb lett a krétánál, amellyel ecetben feloldva szintén táplálkozni szokott. Készült az orvosi vizsgálatra. Tudta, hogyha a vizsgálat késik, életével fizet rá. De vállalta a nagy kockázatot: kiszabadulás vagy halál.” (Kuncz Aladár: Fekete kolostor. Athenaeum. Bp., é. n. 9. kiadás 267.)

A Nemzetközi Vöröskereszt közbenjárására 1917 januárjában átkerült Svájcba (először Hertensteinbe, a Vierwaldstätti-tó mellé, aztán Lausanne-ba), az internálás lényegesen enyhébb körülményei közé. Majd tanulmányait is folytathatta: négy félévet hallgatott a lausanne-i egyetemen. Az egyetemen főszakja volt a francia, mellékszakjai az olasz és a spanyol. De mindenekelőtt latinnal, francia nyelvtörténettel, általában a romanisztikával foglalkozott.

A francia nyelvterületen és egyetemeken eltöltött idő, a romanisztikával való foglalkozás és nem utolsósorban az a tény, hogy Lausanne-ból hozott magának feleséget, Bárczi Gézát egy életre a francia nyelvhez és irodalomhoz a francia kultúrához kötötte. 1919 áprilisában térhetett haza Magyarországra.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me