1909–1914
1909–1914
Munkáját körlevelek szétküldésével kezdte. Ajánlották őt volt egyetemi professzorai (elsősorban Bánki Donát és Schimanek Emil), volt évfolyamtársai, barátai. Mérnöki irodájának berendezéséhez édesapja adott kölcsönt, amit fél év múlva már vissza tudott fizetni. Vagyis viszonylag gyorsan jutott megbízásokhoz.
Első nagyobb munkája a Korláti Bazaltbánya Vállalat pneumatikus fúróberendezésének a tervezése volt. Ezt követte a Budapestvidéki Kőszénbánya Rt. folyamatos megbízása (1910–1940), majd a vele közös érdekeltségű Egercsehi Kőszénbánya Rt. (1911–1939), továbbá a Bélapátfalvai Portlandcementgyár. De folytatható a sor a Grünwald Testvérek és Schiffer építkezési vállalkozó céggel, a vele együttműködő Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal, végül a Kőbányai Polgári Serfőző Rt.-vel, mint amely cégek természetesnek találták, hogy minden gépészeti feladattal Fonó Alberthez forduljanak, és az együttműködés mindegyikkel legkevesebb három évtizeden át tartott, és biztosított számára biztos mérnöki jövedelmet.
Első pillanattól kialakította a maga mérnöketikáját. Erre idős korában így emlékezett vissza (103.):
„Egy volt évfolyamtársam ebben az időben megkérdezett, hogy mi lesz a specialitásom, amelytől remélem, hogy boldogulni fogok? Van elég sok magánmérnök, és nehezen bodogulnak. Azt feleltem, hogy specialitásom a feltétlen megbízhatóság lesz. Nem fogok elfogadni mástól, mint ügyfelemtől pénzt vagy előnyt. Ezt szigorúan be is tartottam végig. A gyakorlatban szükségét éreztem annak, hogy szabatosan megállapítsam a magam számára, hogy mit szabad, és mit kell csinálni egy tanácsadó és tervező mérnöknek, mekkora díjazáshoz van joga.”
*
Első – már említett – munkáját illik részletesebben ismertetni. Vagyis sűrített levegővel történő kőfúrás bevezetéséhez kellett megfelelő fúrószerszámokat beszerezni, levegőt sűríteni és a sűrített levegőt a munkahelyre vezetni, majd ott szétosztani. A fúrási feladat alapján a beszerzett ajánlatok tartalmazták a sűrítettlevegő-adatokat. Erre tervezte Fonó Albert a gőzgéppel hajtott légsűrítőt, építette meg a csőhálózatot. Azután meghívta a pneumatikus fúrókat ajánló cégeket, hogy összehasonlító próbafúrással mutassák be termékük alkalmasságát. Megmérte személyesen a fúrási időt és a gőzfogyasztást (feltötött légüstből mérte a légszolgáltatás nyomásesését). Ezzel el tudta dönteni, hogy melyik fúrót kell megrendelni. Ez a szabatos módszer tetszett a cégeknek is, az ottani munkásoknak is.
*
A Szobi Kőbányában azt a megbízást kapta, hogy egy légsűrítőt állítson be gőzgép- vagy robbanó motor hajtással. A helyszíni szemle után úgy határozott, hogy a lefejtett kövek siklóval történő alacsonyabb szintre szállításának fékezési munkáját hasznosítja, vagyis a fékmű tengelyéről hajtatta a kompresszort. Még egy centrifugálszabályozót épített a tengelyre, amely egy szabályozót működtető sűrítettlevegő-elosztó tolattyút mozgatott. Ez a tolattyú indításkor és kis haladási sebesség esetén a fékkart emelte, és a kompresszort kikapcsolta, míg elég nagy haladási sebesség elérésekor bekapcsolta a kompresszort, túl nagy sebességnél pedig fokozatosan beejtette a fékkarokat is. Ennek végrehajtásához a fékkarok emelésére sűrített levegővel működő hengert állított be, a féksúlyokat pedig rugókra akasztotta, hogy a féknyomás a fékkart emelő mozgatásával fokozatosan változzék. A kompresszor szívószelepeit légnyomással emeltette föl, hogy üresjárást állítson elő. A sikló alkocsi leérkezés előtt egy ütközővel kieresztette a levegőt a fékhengerből. Indításkor viszont kézi emelővel bebocsátott levegő emelte meg a fékkart. A működés automatikus volt, bár a siklópálya egyenlőtlensége miatt menet közben is működnie kellett a centrifugál regulátornak. A periodikus légszállítás kiegyenlítésére még légüstöket kellett méreteznie. A megépített berendezés jól működött. Az egészet Fonó Albert jóval később, 1928-ban ismertette a Zeitschrift des Vereines Deutscher Ingenieure-ben (27.) és a Bányászati és Kohászati Lapokban (28.), mivel előzőleg több külföldi és hazái megkeresés érkezett a berendezés részleteire.
Ez a munkája is mérnöketikai töprengésre késztette őt (108.):
„Amikor a munkát elvállaltam, akkor lokomobilról hajtott légsűrítő egyszerű tervezési feladatának megfelelő összegben állapodtam meg. Jobb megoldást találtam. Ezt a jobbat terveztem és építettem meg, hogy ügyfelemnek nagyobb anyagi előnyt biztosítsak. A tervezési munkám, amit végeztem, lényegesen nagyobb lett. Nem kértem több díjazást, bár ráfizettem a munkára, miután egy fix összeg díjazásában állapodtam meg. Általában az a helyzet, hogy mennél jobb tervet készít a mérnök, és evvel mennél több előnyt biztosít a megbízójának, annál rosszabbul jár, mert annál több tervezési munkát kell befektetnie változatlan díjazás mellett, ha egy fix összeg a díjazás. Ha a díjazás a vállalati összeg százaléka, akkor, ha több tervező munkával beruházást takarít meg, akkor kisebb a díjazása.”
*
A Láng Gépgyár első gőzturbináinak egyikét a Lábatlani Cemetgyár erőművébe építették be. Üzembe helyezve tengelybehajlás és tengelyrezgés következtében majdnem az összes lapát letört. Pedig a Láng Gépgyár licencterveket gyártott. A tengelyanyaggal volt a baj. Bebizonyosodott, hogy kellő tapasztalat kell a licencia honosításához. Jóval később ugyancsak tengelyhibát észleltek a Láng Gépgyár 500 kW-os gőzturbinájánál a győri Richards Textilgyárban. Habár hidegen dinamikusan tökéletesen kiegyensúlyozták, az üzembe helyezés után rövid idő múlva berezgett, akárhányszor ismételték is meg az indítást. Az a vélemény alakult ki, hogy a kovácsolást követően a forró tengelyt hideg lapra téve az esztergályozás előtt egyenlőtlenül lehűlve káros feszültségek keletkeztek. Ezeket azután az esztergapadon, forgás közben forrasztólámpákkal hevítve, ki tudták venni a tengelyből, és a hiba megszűnt.
*
A Lábatlani Cementgyár után Fonó Albert az azonos érdekeltséghez tartozó Tordai Cementgyár létesítésével foglalkozott, éspedig a cementgyárat tüzelőanyaggal ellátó sármás-torda-marosújvári földgáztávvezetékkel. Az erdélyi földgázt Böckh Hugó geológus kutatásai alapján találták meg. Így napirendre kerülhetett a nagyértékű sármási földgáz hasznosítása. Ez országos problémává vált. Még a képviselőház is tárgyalt egy külföldi javaslatot a gázmezők bérbevételére. Ezt a Magyar Mérnök- és Építész-Egyletben is megvitatták. Fonó Albert is elmondta elgondolását, amely szerint külföldi cégnek bérbe adni csak akkor érdemes, ha az a nemzetgazdaságnak is hasznot hoz, vagyis ha a szerződés érvényesítésének időtartama alatt az elkészülő létesítmények értéke lényegesen nagyobb, mint az az összeg, amelyet a bérlő az országból várhatóan kivisz. Fonó Albert számításba vette egyrészt a beruházás összegét, a külföldi alkalmazottak hazánkban elköltendő pénzének egy részét, amely haszon és adók révén mint felesleg itthon marad; másrészt a vállalat be nem ruházott jövedelmének az adók levonása után kivihető részét. Mindezek után egy Ungarische Erdgas Gesellschaft (röviden: UEG) alapítása kedvezőnek látszott, és a vállalat később, 1915-ben meg is alakult. Ennek első nagyobb alkotása volt a dicsőszentmártoni Nitrogén Gyár ellátása. Mindez több éven át tartott, és az UEG megalakulása előtt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank megalapította az Első Erdélyi Földgázvezeték Rt.-t és a tordai Cementgyár Rt.-t.
Fonó Albert visszaemlékezésében leírta, hogy az új vállalatnak mindenekelőtt szerződést kellett kötnie a kormánnyal a sármási gáz átvételére. A földgáz ugyanis hosszú időn át a levegőbe fújt ki, míg sikerült elzárni. Az volt a következő műszaki feladat, hogy ezt a gázt a saját nyomásával elvigyék Sármásról Tordára egy 60 km-es távvezetéken. A távvezeték méretezéséhez az USA-földgázvezetékekkel szerzett tapasztalatokat (Handbook of Natural Gas by H. P. Westcott) használta föl. 250 mm belső átmérőjű vízgázhegesztésű csövet választott Gibault-kötéssel. Ez a kötés egy karmantyú, amely a két kapcsolódó cső mindegyikére ékszelvényű gumigyűrűvel tömören tömített. A karmantyú átmérője akkora volt, hogy kisebb csőiránytöréseket is megengedett. A csöveket egyébként a zólyombrezói Vasműben gyártották. A csővezetékeket a kiásott árok mellett szerelték össze, és fokozatosan engedték le az árokba a kötés megengedte hajlékonyságot kihasználva. A hegesztés ekkor még ismeretlen volt a szerelésben. Az irányeltérítési pontokba zárótolattyúkat iktatott. A szokásos szigetelés után történt a kifúvatás, majd a tömítésvizsgálat. 24 óra alatt nem észleltek nyomásesést. Szóval a 6o km-es távvezeték terve is, kivitele is kitűnően sikerült.
A tordai Cementgyárat a koppenhágai F. L. Smidth cége építette. A cég szállította a teljes technológiai berendezést, és az ehhez tartozó építészeti terveket, míg a többit (tehát az energiaellátás, felszerelés és technológiai részeken kívüli feladatokat) Fonó Albertnek kellett megterveznie. Földgáztüzelésű gőzturbinás erőművet és villamos erőátvitelt választott. A földgáztüzelés akkor hazánkban újnak számított. A Kazángyár nem is vállalta a megtervezést. Fonó Albert tehát Szőcs Jenőt bízta meg, aki USA-beli tapasztalatai alapján megtervezte a földgázégőket. Ezek jók voltak, de szúrólángot adtak, amely a kazán falát kiégette volna. Ezt úgy hidalták át, hogy a tűztérben máglyaszerűen összerakott samottkúpokat helyeztek el, és erre irányították az égőket. Így a szúróláng nem érte el a kazán felületét. Még egy érdekesség, hogy végül is – mivel az építészek nem vállalták – a gépházat is Fonó Albertnek kellett megterveznie.
A földgázvezetéket aztán meghosszabbították Tordán túl Marosújvárig, ahol a Solvay Szódagyárat szolgálták ki földgázzal.
*
A bélapátfalvai Cementgyárban a villamosenergia-termelést és -átvitelt kellett megoldania. (Ez a gyár – amint már szó volt róla – a Budapestvidéki Kőszénbánya Rt. érdekeltségéhez tartozott, amelynek Fonó Albert folyamatosan tanácsadója volt.) Gőzturbinás erőművet tervezett úgy, hogy a forgókemencéből távozó füstgázok hőtartalmát hasznosító kazánokban termeltette a gőzt. Ezt kiegészítették a régi tüzelésű kazánok. Villamos energiát kaptak még az egercsehi bányatelep erőművétől is. A füstgázok gazdaságos hasznosításával kapcsolatban érdemes idézni Fonó Albert gondolatmenetét (108.):
„A bélapátfalvai forgókemencéktől a füstgázok kb. 500 °C hőmérséklettel távoztak, indokolt volt tehát hőértékesítő kazánt felállítani. Ebben az időben épült a tatabányai Cementgyár is sokkal hosszabb kemencével, ahol ennek megfelelően kisebb hőmérséklettel távoztak a füstgázok, és nem volt gazdaságos füstgázkazánt utána kapcsolni. Mérlegeltük, hogy melyik megoldás gazdaságosabb, hosszabb forgókemence vagy hőértékesítő kazán? Úgy látszott, hogy mind a két megoldás az adott viszonyok között helyes volt. A hő tökéletesebb kihasználása hosszabb kemencével elvileg gazdaságosabb, azonos távozó füstgáz-hőmérsékletnél, mint a hőnek gőztermelésre való felhasználása, mert minden energiaátalakítás veszteséggel jár. A forgókemence-tüzelésnél tehát több szén takarítható meg, mint az utána kapcsolt kazánnal. Ezzel szemben, ha a termelt gőzre szükség van, és azt különben széntüzelésű kazánban kellene előállítani, akkor a kazánhőfoknak megfelelő veszteség ott jelentkezne. Döntő az a körülmény volt, hogy Bélapátfalván közel volt az erőmű a füstgázkazánhoz, míg Tatabányán távol volt az erőmű, hogy a gőzt nem lett volna gazdaságos elvezetni.”
Beszámolt még Fonó Albert arról is, hogy a csőmalmot hajtó kb. 350 kW-os motor golyóscsapágya egyszer tönkrement. Szétszedés után az látszott, hogy a golyóscsapágy tengelyre felerősített belső gyűrűje a tengellyel teljesen összehegedt. A golyók összetörtek és a részek kiszóródtak. A motort a maximáláram-automata nem kapcsolta le. Hasonló eset elkerülésére Fonó Albert egy, a tengely rezgésére érzékeny relét tervezett, amelyet „vibrorelais”-nek nevezett el, és az Engel Károly cég gyártott. Az érzékelő úgy működött, hogy rugók között egy kis tömeg mozoghatott. A gép (pl. gőzturbina) tengelyének rendellenes rezgésekor a rugók közti nyugvó tömeg kilengett, és egy segédáramkör periodikus megszakítását keltette, ami felhasználható volt akár jelzésre, akár kikapcsolásra. Csak arra kellett vigyázni, hogy a rugók közti tömegből alkotott rendszer saját lengésszáma lényegesen eltérjen a védendő gép tengelyének fordulatszámától. A Fonó-féle vibrorelais jól bevált, de mégsem terjedt el. Fonó Albert erre így emlékezett vissza (108.):
„Elsősorban gőzturbinák védelmére akartam alkalmazni. Érdeklődés volt, de üzleti értékesítés megfelelő szervezet hiányában nem sikerült. Azóta ismételten felmerült a szükségessége egy ilyen védőberendezésnek. Ha egy nagyobb turbina berázott, az üzemvezető mérnök keresett ilyen berendezést. Mire a gép újra rendes üzembe került, elfelejtették a védőberendezést. Azóta sok év eltelt. 1956-ban a bécsi Simmering-erőmű gőzturbináinál láttam ilyen védőberendezést beépítve. Azt a tapasztalatot kellett levonnom, hogy újszerű, bármennyire egyszerű és kézenfekvő megoldás üzleti bevezetéséhez üzleti szervezet, idő és pénz kell. Anélkül a megoldás csak a feltalálót vagy a szerkesztőt megnyugtató eredmény, hogy amit átgondolt, az helyes volt, és ez a megnyugvás talán megérte a rászánt munkát és pénzáldozatot.”
A bélapátfalvai Cementgyárban is adódott egy érdekes rezgésprobléma (108.):
„Egy pofástörőt hajtó motor üzembe helyezés után mindenkor lekapcsolt, anélkül, hogy túlterhelés lett volna. A Ganz-gyár, mint a motor szállítója, Kaiser József mérnökét küldte ki a hiba megszüntetésére. Kaiser felismerte, hogy a motort védő relé kikapcsolókarjának a saját rezgésszáma pontos többszöröse volt a vasbetonfödém saját rezgésszámának, amelyre a berendezés fel volt építve. A relé kapcsolókarjára ráolvasztva egy forrasztó ónt, megnövelte a relékar lengő tömegét, és evvel elhangolta a rendszert, és a baj megszűnt.”
*
Vagyis előfordul, hogy ilyen egyszerű megoldás szüntet meg üzemi rendellenségeket. Már nehezebb feladat volt a Budapest környéki és tatabányai szénbányák vízmentesítése. A szénbányászat előrehaladásával ugyanis a termelés egyre mélyebb területekre helyeződött át. Az aknák, vágatok föld alatti vízfolyásokba, vízmedencékbe lyukadtak bele. Ez a vízmennyiség esetenként nagyon nagy volt, és az egész bánya elárasztásával fenyegetett. 1900-ban pl. a tokodi szénbányába – Fonó Albert emlékezete szerint – annyi víz tört be, hogy nemcsak a bányát töltötte meg, hanem az akna száján is kifolyt, és utat tört magának a Dunáig. Hasonló katasztrófák elkerülésére a vízveszélyes bányákba nagy teljesítményű szivattyútelepeket szereltek föl. Ezekkel a bányaszivattyúkkal kapcsolatban sorozatos üzemi problémák jelentkeztek. Ezeket célszerű volt előre felismerni és megelőzni.
A szivattyúk ún. zsompból szívtak, amely zsompokba a vágatok csurgóin át folyt be a víz. A víz természetesen a szénfalakon, a betelepült homokos meddő rétegeken keresztül nyomult a fejtésekbe és a vágatokba, vagyis homokos iszapot hozott magával. Az iszap a zsompban részben lerakódott, de az elszállítandó víz iszapos is, homokos is maradt. A szivattyúk egyébként villamos motorral hajtott többlépcsős centrifugálszivattyúk voltak, amelyek a zsompban elhelyezett lábszelepes szívókosáron át szívtak, és visszacsapó szelepen át nyomták föl a bányavizet a néhány száz méterrel magasabban lévő kifolyónyílásig. Ezeknek a szivattyúknak az üzeme Fonó Albert szerint sok gondot okozott.
Előfordult, hogy a szivattyútelep tartaléka nem volt még felszerelve, amikor a nagy vízbetörés miatt a szivattyút menteni kellett. Ez emberfeletti erőfeszítést kívánt.
A szennyezett víz koptató hatása miatt a megnagyobbodott résen át a szivattyúban visszafolyás állt be, és a szivattyú járókereke nem adta a számított nyomáskülönbséget. Sok baj volt a szívókosár eltömődése miatt is. Hozzá kellett fogni tehát a víztisztításhoz, amelynek olyan zsomprendszer kiépítése volt a célja, hogy az egyik oldalon belépő piszkos víz biztosan leülepedjék, és a szivattyú a másik oldalról már tiszta vizet szívjon. Vagyis kellően nagy zsomp szükséges, és kettő, hogy az egyiket mindig tisztítani lehessen.
Sok baj volt még a szivattyú indításával, mert az akkori megoldásokkal az álló szivattyú szívócsövéből elszivárgott a víz. Részben a nyomóvezetékből vett vízzel működtetett vízsugár-légszivattyúval, részben a villamos hajtású „Sihi” légszivattyúval lehetett a centrifugálszivattyúkat biztosan indítani.
*
1910-ben meghívták a Sopronvidéki Brennbergi Bányatelepre, hogy a kazántelep teljesítménycsökkenésének okát megállapítsa. A kazán tüzelőberendezésében kevés volt a huzat. Sikerült a hibát egy nap alatt megtalálni és megszüntetni. Lyukakat fúratott a füst útja mentén a kazán és a kémény között. Két oldalról közelítve azt a helyet, ahol a szükséges depresszió eltűnt, egy régi bányavágatot talált, amelybe beomlott a füstcsatorna, és így hamis levegő áramolhatott be.
*
1912-ben az Egyesült Tégla- és Cementgyár Rt. óbudai telepén mesterséges téglaszárító berendezést építettek. A teljesítmény kisebb volt a szavatoltnál. Fonó Albertnek kellett ezt bizonyítania. Tanulságos, hogyan oldotta meg ezt a feladatát „Megfelelő műszerek hiányában a levegő nedvességtartalmát egészen durván úgy mértem, hogy a szárítótól távozó nedves meleg levegőt egy nagy üvegpalackba zártam, amelynek gumidugójában egy higanytöltésű U-cső és egy hőmérő volt beiktatva, és megmértem a környezet hőmérsékletére való lehűlés és a vízgőz lecsapódása után a lecsapott vízgőz parciális nyomásának megfelelő depressziót a palackban. Ez az akkor mért környező levegő hőmérsékletének megfelelő telítési vízmennyiség fölötti nedvességtartalmat adta, tehát kb. a levegővel eltávolított nedvességnek felelt meg. A levegőmennyiséget Pitot-csővel mértem a ventilátor kinyomó szelvényében. Itt tapasztaltam először, hogy egy ilyen kúpos kifúvónyíláson keresztül kiáramló levegő sebessége a szelvényben mennyire egyenlőtlen és az idő folyamán is mennyire változó minden látszólagos ok nélkül. Az átlagos kilépési sebesség megállapítására sok ponton és hosszú ideig kellett mérni.
A ventilátor felvett munkája méréséhez a fordulatszámon kívül a munkát átvivő tengelyen a forgatónyomatékot mértem a hosszú tengelynek torziónyomaték hatására való elcsavarodását mérve, és a SM-acéltengelynek átlagos torziómodulusával és az anyag rugalmasságával számítva. Az elcsavarodást sztroboszkopikus úton úgy mértem, hogy a hosszú tengely hajtó és hajtott végére egy-egy teljesen hasonló tárcsát szereltettem, amelyben a kerület mentén egyenlő távolságra furatok voltak azonos sugár mentén. A két tárcsa úgy volt felékelve nyugvó tengelynél, hogy a hajtó végén lévő tárcsa mögött lehelyezett és egyik furattal szemben beállított fényt a másik végén látni lehetett. A ventilátort hajtva, a tengely elcsavarodott. A fénypont – annak a kerület mentén az elcsavarodásnak megfelelő szöggel elmozdulva – adta meg a fajlagos elcsavarodást, és a tengely méreteinek figyelembevételével az átvitt forgatónyomatékot.”
*
Fonó Albert alaposan elemezte az üzemi baleseteket is. Elsősorban a villamosság okozta baleseteket írta le, de kitért egy váratlan, de szerencsés kimenetelű légüstrobbanás okainak vizsgálatára, eljutva arra a következtetésre, hogy a „légüstöt a légsűrítő mögött, a gépházon kívül kell elhelyezni”.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
