A NÉPTÁNCKUTATÓ
A NÉPTÁNCKUTATÓ
„A néptánc gyűjtése ma még csak ott van, ahol az 1900-as években a népzene volt.”
(1934)
(1934)
Néptánc iránti érdeklődése korábbi, mint e tárgykörben közzétett publikációi voltak. Már a húszas évek során tett gyűjtőútjain foglalkoztatta a néptánc gyűjtése, tudományos feltárása. 1921-ben Gerjenben, Koppányszántón (Tolna megye), később Zemplén és Somogy megyékben próbálkozott feljegyzéseket készíteni a látott táncokról. Gyűjtői, lejegyzői próbálkozásaihoz is valószínűleg Bartók példája nyomán kapott ösztönzést.
A húszas évek során, miután Lajtha jól ismerte Bartók és Kodály egyidejű kutatói terveit, úgy vélte, hogy e még kezdeti stádiumban levő kutatási ágazat terén a gyűjtőmunka halaszthatatlanul sürgős feladat. Ekkortól személyes tervének tekintette a néptánc ismereteinek megalapozását, a módszeres kutatás elindítását.
Érdeklődése már 1928 táján nyilvánvaló volt. Amikor az ez év őszére tervezett prágai népművészeti kongresszus magyar képviselőit kijelölték, Bartókot a magyar népzenekutatás, Lajthát pedig a néptánccal foglalkozó referátum megírásával bízták meg.
Népies játékok és táncok Magyarországon címen tartotta meg előadását 1928. október 8-án a kongresszus ötödik – tánc, drámai előadás tárgykörű – szakosztályában. Több éves gyűjtői-kutatói tapasztalatait összegezve, a tánctörténeti irodalom ismeretében a magyar néptánc típusairól, jellegzetes nemzeti vonásairól beszélt. Hangsúlyozta a néptáncok és népszokások elválaszthatatlan összefüggését és a felismerés érvényesítését a gyűjtés során. Előadása summájaként négy pontban foglalta össze a néptánckutatás tudományos kívánalmait: a gyűjtésben a hangosfilm alkalmazását; a táncfelvételek nemzetközi áttekinthetősége szempontjából egy szakközlöny létrehozását; a tánchoz kapcsolódó népszokások gyűjtését; és végül a gyűjtések haladéktalan megkezdését. Előadása komoly visszhangot váltott ki a nemzetközi és a hazai tudományos körökben. Kutatástörténeti érdeme, hogy elsőként vetette fel a hangosfilm bevezetésének szükségességét.
Az 1930-as években megjelent nagyszabású zenetörténeti, néprajz-népzene tárgyú kiadványokban, mint e tárgykör legalaposabb ismerőjét, többnyire Lajthát kérték fel a magyar néptáncról szóló fejezetek megírására. (A vonatkozó kiadványokban a népzenei fejezeteket Kodály írta.)
A magyarság néprajza című több kötetes tudományos kiadvány néptánc-fejezetét Gönyey Sándorral közösen írták. Tanulmányuk őszintén feltárta a hazai néptánckutatás megindulásának küzdelmeit, s leszögezte, hogy a mostoha kutatási lehetőségek között folyó munka még nem nyújthat teljes képet a magyar néptáncról. A kutatás – mint írták – „még csak az elvégzendő feladatok legelején van. Folyvást bukkannak fel eddig nem ismert táncok. A gyűjtőmunkában nemcsak új részletek, hanem egészen új típusok is kerülnek napfényre … A hézagos anyagismeret miatt következtetéseink korlátozottak”, hiszen még a „rokon népek táncait sem ismerjük kellőképpen, ami nagy akadálya az összehasonlító munkának”.
A kutatás előzménynélküliségéről szólva a következőket írták: „A magyar néptánc alakulásának menete ismeretlen, kutatásának alig van múltja. Néptáncaink leíró rendszeres gyűjtésével eddig senki sem foglalkozott. Alig egy-két tudományos részletességgel lejegyzett paraszttáncot ismert a szakirodalom, amíg néhány évvel ezelőtt e fejezet írói a munkába nem fogtak, s pontos táncrajzi lejegyzéseken kívül, álló és mozgó fényképre vették a paraszttáncokat.” (A magyarság néprajza. IV. 1934–1937.)
Ismereteik birtokában hat néptánccsoportot különböztettek meg: az ősi körtáncot, a férfiak egyes táncát, a botostáncot, a katonatáncokat és verbunkosokat, a vegyes párostáncokat és végül az ide nem sorolható különféle táncokat.
A magyarság néprajza rendeltetésénél fogva nem szólt a táncleírás kialakításának nehézségeiről. Az egyidejűleg megjelent Magyar muzsika könyve (1936) vonatkozó fejezetében Lajtha ezekről a módszertani gondokról is írt: „…a gyűjtőnek a zenei lejegyzésen kívül a részletekre kiterjedő modern táncírással kell feljegyezni minden mozzanatot. Minthogy a táncban még a legegyszerűbb lépésben és ugrásban is részt vesz a kar, a törzs, kéz, tehát harmonikusan az egész test, elképzelhető, hogy milyen szövevényes akár a legegyszerűbb tánc leírása.”
Kollégáinak emlékezete szerint komoly erőfeszítést tett a néptánc jelírásának egyértelmű kialakítására. A mozgásfolyamatot szavakkal, jelekkel, rajzzal próbálta rögzíteni. Ha egy tánc leírásával elkészült, „behívta a múzeumi szobába a titkárt, a hivatalsegédet és táncolniuk kellett, ahogy a leírás diktálta. Ha félreérthetetlen volt a leírás., akkor megnyugodott (Volly István, 1967.)
1940–41-ben további idegen nyelvű kiadványokban, folyóiratokban tett közzé írásokat a magyar néptáncról. (Der Bauerntanz. In: Ungarn …, 1940., Nouvelle Revue de Hongrie 1941.)
A háború előtti vonatkozó írásában a társadalmi támogatásban nem részesülő néptánckutatás helyzetének megváltoztatását sürgette. „A néptánckutatás megérdemelne minden támogatást. Amit most gyűjtenénk, még mindig csak az alapvetés volna. Ha arra gondolunk, hogy Vikár Béla már a 90-es években, Bartók és Kodály meg már 1904-ben fonográffal gyűjtött népzenét, akkor joggal mondhatjuk, nagyon is eljött már az ideje annak, hogy hangosfilmmel gyűjtsünk táncokat. Sokat tanulhatna az ilyen népitánc-filmből az egész magyar társadalom.” (A magyar néptánc. 1942.)
Ugyanezen írásában, bár nem nevezte néven, a „Gyöngyösbokréta” mozgalomra is kitért. Más alkalommal kifejtett nézeteivel egybehangzóan úgy látszik, hogy e széles körű társadalmi támogatással folyó néphagyományőrző akciót Lajtha némi fenntartással, kritikával nézte. A kezdeményezés propagatív szerepét elismerte, viszont a tudományos kutatás szempontjából a benne rejlő lehetőséget lebecsülte. Mint írta: „A helyszíni és tudományosan ellenőrzött felvételeket semmiféle akcióval nem lehet pótolni, amelyek során kiragadott, betanított vagy beállított különböző parasztcsoportok jelennek meg a fővárosi színpadokon. Mert amit keresünk, … nem színpadi attrakció, hanem az élet.”
Kiegészítésül megemlíthetjük Lajtha másik „Gyöngyösbokrétá”-t illető kifakadását. Egy fiatal gyűjtő tévedése robbantotta fel haragját, és ennek kapcsán ismételten „szidni kezdte a »Gyöngyösbokréta« disznóságait”. (Vargyas Lajos. 1968.)
Múzeumi feladatkörében is felmerültek néptánchoz kapcsolódó ügyek. Egyik ezek közül egy 1928. évben tett operaházi kezdeményezés volt, amely szerint Márkus László főrendező javaslatot tett a Néprajzi Múzeumnak a régi magyar néptáncok filmfelvételére. A Néprajzi Tár igazgatója kapva-kapott az anyagi támogatás lehetőségén, de egyúttal annak a nézetének adott kifejezést, hogy a filmfelvételi tervet az egész magyar folklórkutatásra kellene kiterjeszteni. Lajthának ekkor és még számos esetben tapasztalnia kellett, hogy az intézmény vezetősége – érthetően – nagyobb fontosságot tulajdonít az általános néprajzi kutatásoknak, mint a néptánc-népzene ügy előmozdításának. Ezek az események is hozzájárultak a múzeumon belüli elszigetelődéséhez. (Felterjesztés táncok filmezése ügyében. 1928.)
Tíz évvel később a magyar néptáncnak az 1938. évi párizsi Exposition des Danses Populaires d’Europe keretében történő kiállításával foglalkozott. A kiállítandó anyagot Lajtha és munkatársai választották ki, együttesen döntöttek a bemutatandó táncok, illetve az ezekről készítendő babafigurákról. „Így általános jellemzőül … 3 férfi- és csak 1 páros tánc” reprezentálta a magyar néptáncot, azok rövid leírásával és dallamukkal kiegészítve. (Múzeumi jelentés, 1938.)
Háborút követő munkássága sem különült el a néptánckutatástól. Bár nyilvánvalóan kevesebbet publikált e tárgykörben, munkásságának minden területe érintkezett vele. Lajtha erdélyi hangszeres gyűjteményeinek dallamanyaga és kutatási tapasztalatai e téren is alapvető jelentőségűek. Hasonló értelmű összefüggést képvisel a Dunántúli táncok és dallamok I. kötete, valamint a megjelenés előtt álló Egy szombathelyi prímás műsorából című gyűjtemény.
Érdeklődéssel követte a háború utáni néptánckiadványokat, előadásokat. Messzemenő igényessége nemegyszer elfogulttá tette még olyan jelentékeny kiadvány értékelésénél is, mint Molnár István Magyar tánchagyományok című könyve volt. (Ethnographia 1947.) Az 1950-es évek folyamán több ízben tartott néptánc tárgyú előadást a Népművelési Intézetben. Mindig a benne élő maximális elvárásoknak adott hangot, abban a reményben, hogy ezáltal ösztönözést adhat a jövő tudományos kibontakozásához. Sajnos, ezt már nem érhette meg.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
