A FŐ ÜTKÖZET
A FŐ ÜTKÖZET
„A Szabad Tanítás… Magyar Országos Kongresszusá”-nak, amelyet Pécsett 1907 októberében tartottak, nem a Társadalomtudományi Társaság, illetőleg nem Pikler Gyula volt a kezdeményezője, hanem a Szabad Liceum választmánya és az Erzsébet Népakadémia igazgatósága; e két intézmény – részben külföldi példákon is felbuzdulva – a felnőttek oktatásának jelentőségére és társadalmi támogatására kívánta felhívni a figyelmet egy olyan kongresszussal, amely a felnőttoktatás kérdéseit vitatná meg a legszélesebb alapon. A Kongresszus előkészítésére és lebonyolítására hivatott intézőbizottságba már bevonták Piklert mint a Társadalomtudományi Társaság elnökét, tekintettel arra is, hogy a Társaság volt a kezdeményezője a munkástanfolyamokat is tartó „Társadalomtudományok Szabad Iskolájának”. A „Szabad oktatás, szabad tanítás” gondolatának a Kongresszus elnevezésébe való felvétele, azaz a szabad, nem-állami oktatás hangsúlyozásának eszméje is tőle eredt, a „Magyar Népművelők… Kongresszusa” eredetileg javasolt, kevésbé pregnáns megjelölés helyett; ezzel bizonyára már valamilyen irányt is akart adni a népművelés felfogásának, s talán ellensúlyozni akarta a kongresszusnak olyan, különben várható lefolyását, amely mellett az – a kormány tagjainak néhány jóindulatú megnyilatkozásából ítélve – nagyon hivatalos ízű maradt volna. Rövidesen a Végrehajtó Bizottságnak s így magának a Kongresszusnak is társelnöke lett. Mindjárt az előkészítő tárgyalások elején leszögezte, hogy „mindenekelőtt meg kell nyerni a nép bizalmát, elhárítani a gyanút, mintha oly szellemmel akarnók őket telíteni, mely érdekük ellen van. Ez csak úgy érhető el, ha őket magukat is belevonjuk ebbe a mozgalomba, meg kell tudni tőlük maguktól, hogy mit akarnak és mit tartanak szükségesnek?…” Meg is mondotta, kikre gondol: „A munkásszervezetek, a munkásiskolák, a Szabad Iskola (ti. az előbb említett, a Társadalomtudományok Szabad Iskolája) is belevonandók a kezdeményező lépésekbe, ezeknek és a többi hasonló intézményeknek képviselői is fölhívandók a szervezés munkájában való részvételre” (A Kongresszus Naplója. Bp., 1908. 582.). Ez meg is történt, s bizonyos, hogy ez nemcsak befolyásolta, de egyenesen meghatározta a Kongresszus jellegét.
A Kongresszust már előzetesen, majdnem fél évvel összeülte előtt hevesen támadták. Ha Pikler azt mondotta, hogy „a támadások és a nyugtalanság oka talán ő benne és társaiban fekszik”, s igyekezett megnyugtatni a közhangulatot, hogy ő és társai is „ez országnak és nemzetnek emelkedését, fejlődését akarják előmozdítani”, – valószínűleg eltúlozta a dolgot, – illetőleg nincs kizárva, hogy az előzetes nyugtalanság tényleg a radikálisok részvételével volt összefüggésben. Magán a kongresszuson végül is kitűnt, hogy az uralkodó körök aggodalma nem volt alaptalan, minthogy annak profilja – ezt egyébként a szervezők és a meghívottak összetételéből előre lehetett látni – politikai irányban eltolódott: a kongresszus baloldalát a radikális értelmiségiek mellett elsősorban a felvonuló szociáldemokrata munkások alkották. Egyik résztvevő ezeket mondotta a kongresszuson, kifejezve mintegy ezt az alkalmi és eszmei, „egységfrontot” a radikálisok képviselőivel: „Szociáldemokrata vagyok, nem is kellene tehát itt hangsúlyoznom, hogy én Pikler tanár úr módszerét fogadom el, mert hisz ez természetes” (A Kongresszus Naplója. 198.). A Kongresszuson inkább az eszmeileg nem egészen tiszta, ugyan a történelmi materializmusra hivatkozó, de abba sok polgári radikális nézetet is belemagyarázó, mindenesetre azonban a nacionalizmust határozottan elítélő, harcosan antiklerikális szociáldemokrata felfogás ütközött meg a konzervatív, mélyen klerikális és hazafiaskodóan nemzeti állásponttal. A Kongresszuson olyan hangok is elhangzottak, amelyek nagy társadalmi változásokat illető várakozást fejeztek ki.
Mindez együtt olyan jelleget adott a Kongresszusnak, amely inkább a politikai frontok ütközetére, noha tompított erejű megütközésére mutatott, semmint a szabad tanítás kérdésére. Az előadások többé-kevésbé igyekeztek megőrizni az előre megállapított fő vonalat, megmaradtak tehát a felnőttoktatás mezején, bár a kifejezetten világnézeti kérdést érintő előadásokban az elvi-elméleti felfogások ellentéte nyilvánvalóan kiütközött; a hozzászólásokban azután már szinte nyílt politikai csatározások zajlottak. Ezért egyenesen azt lehet mondani, hogy a Kongresszusnak két párhuzamos, de nem pontosan egybeeső vonala volt; a tudományos-eszmei és a kifejezetten politikai. Nem tudni, hogy a Társadalomtudományi Társaság tagjai mit szóltak a nyíltan politikai felszólalásokhoz, meddig követték azokat, s hol okozott bennük is bizonyos aggodalmat, hogy nem csúszik-e ki a lábuk alól a radikalizmus talaja? Tény, hogy a Huszadik Század a Kongresszust követően már nem is tett említést arról.
Mi volt a mondanivalója Piklernek a Kongresszuson? Két nagyobb előadása volt, de a napirenden szereplő tárgyak jelentős részéhez hozzászólt. Egyik előadása, a társadalmi tudomány szabad tanításáról, A Kongresszus Naplójában csak nagyon rövid formában jelent meg; itt különösen a közgazdaságtan oktatásának jelentőségét hangsúlyozta. A nagy vihart a Kongresszus együttes ülésén A szabad tanítás tárgyairól és módjairól tartott előadása váltotta ki. Ebben Pikler saját elméletét bizonyos értelemben szinte „világnézetté” szélesítette; az emberiség végső célja nem más, mint az emberek boldogsága, ehhez az egész hatalmas társadalmi együttműködés valójában csak eszköz; nem szabad azt tanítanunk, hogy az emberek kötelessége „egy boldogságuktól független cél szolgálatában állani”; elveti azt a felfogást, amely szerint az ember kötelessége, hogy egy természetfeletti lénynek szolgáljon; az ilyen felfogás „egy uras, földi javak után vágyó és szinte hiú természetfeletti lényt koncipiál, akivel szemben az embereknek kötelességük alázatosaknak, hódolatteljeseknek, önmegtagadóknak és áldozatkészeknek lenniök”; az ilyen nézetet el kell utasítani. Megtámadja azt a tételt is, amely szerint az erkölcsi magatartás alapvető normája, hogy „szeresd felebarátodat mint tenmagadat”; ez – mondotta – lehetetlen. Van ugyan az altruizmusnak egy foka, amely az emberben benne él; de ennek aránya nem több, mint amennyit jövedelmünkből „titokban, hivalkodás és hiúságunkra gyakorolt presszió nélkül a szegényeknek adunk”, – vagyis az altruizmus magatartásunknak szerény összetevője. Ne higgyünk – fejtette ki – feltétlenül az ideáloknak, „amelyek csak eszköz jellegével bírnak”; „a boldogság követelése örök,… az ideálok változnak”. Ehhez a fő mondanivalóhoz képest szinte jelentéktelenné vált mindaz, amit magáról a szabad tanításról, annak módszeréről, közvetlen alapelveiről mondott, a magas igényről, amelyet vele szemben támasztani kell, a tanítás anyagának a mindennapi élethez való viszonyításáról, a tudásnak hatalomként való bemutatásáról.
Vajon túl messzire ment-e itt Pikler? Nem hinnők; hiszen mindez, más alakban, tulajdonképpen benne volt előző műveiben, s a Kongresszus során hivatkozott is egyik-másik könyvére; legfeljebb a megfogalmazás élessége s a hely, a környezet, ahol mindezt mondotta, és egyben az a mód is, ahogyan mondotta, robbanásszerű hatást váltott ki. Magán a Kongresszuson tulajdonképpen nem is talált megfelelő magas szintű válaszra; a keresztény szocializmus híve, Giesswein Sándor Comte-ra hivatkozott vele szemben, aki minden poxitivizmusa ellenére szintén posztulált egy „Ętre suprčme”-t; a „szeresd felebarátodat…” benne van már Mózes törvénykönyvében, s így az nem krisztusi eredetű elv; a felebaráti szeretet maga is az emberek boldogságának szociális tényezője. Prohászka Ottokár hangsúlyozta, hogy „a szociáldemokráciának sem szabad a vallási és etikai életet ezeknek gyermekvilági kiadásában fölfogni…”; a felebaráti szeretetet illető tételében az „úgy mint” viszonyítás nem aritmetrikus mértékre utal; ez csak olyan elv, amelynek irányába törekedni kell. „Pikler – mondotta Prohászka – e kérdésekben mindent össze-vissza zavar s nem ismeri a keresztény felfogást”. Pikler válaszában „örömmel konstatálta” Székesfehérvár püspökének azt a kijelentését, amely szerint „az az erkölcsi tanítás, hogy az embernek rendeltetése egy természetfölötti lénynek szolgálni, annak dicsőségére élni és annak áldozni, gyermekes és kezdetleges felfogás”. Arra, hogy a szocialisták (s itt Pikler nyilván annak tekintette magát) ne legyenek kozmopoliták, azt válaszolta, hogy a katolicizmus szó tökéletesen ugyanazt jelenti, mint a kozmopolitizmus; feltette a kérdést, hogy az egyház képviselői újabban miért olyan nagy nacionalisták, és a nemzeti kultúra szükségét vajon miért hangoztatják annyira?
Mindezt azért írtuk le talán a kelleténél kissé részletesebben – s nagyon sok részlettel még így is adósak maradunk –, hogy érzékeltessük mind a vita hangnemét, mind szintjét. Bizonyos, hogy az előadók és a vitákban résztvevők számoltak a jelenlevők között a nem-tudományos közönséggel, de a fő indok valószínűleg nem ez volt: a reakciónak azzal a megerősödésével szemben, amelyben az egyház s társadalmi kérdésekben a keresztényszocialista irányzat hangadó szerepet játszott, fel kivánták venni a küzdelmet. „Számos teológus… azt követeli, – írta Pikler a Népművelésben utólag, válaszként a fellépésével szemben a Kongresszust követően tett kifogásokra –, hogy a filozófia köttesse magát az ő egyházának a tanítása által. De világos, hogy ez minden filozófia és minden továbbfejlődés halála lenne.” A pécsi Kongresszust végeredményben úgy lehet felfogni, mint olyan csatát, amely et a haladó erők nyertek meg. Ebben minden bizonnyal kiemelkedő szerepe volt Piklernek.
A reakció és különösen az egyház nemcsak a Kongresszuson reagált élénken Pikler szavaira; azt követően valóságos Pikler-ellenes kampány indult, – igaz, hogy nem sokáig tartott. Még a Kongresszus évében jelent meg egy, a klerikálisok által sugalmazott röpirat: Tudomány-e Pikler Gyula tanítása vagy egyszerűen csak demagógia? címmel, amelyben zavarosnak, lázítónak nevezik Pikler tanait, filozofálását dilettánsnak és laikusnak, elméletét szemfényvesztő csalásnak. Szinte egyidőben egy papképviselő interpellált a képviselőházban „Pikler Gyula egyetemi tanár tudományos elfajulásai” ellen, és szintén a pécsi kongresszuson történteket tette szóvá; kifogásolta Pikler fellépésének az „általános keresztény műveltség” ellen irányuló jellegét; Apponyi kultusz miniszter egyébként 1908-ban tulajdonképpen magáévá tette az interpelláló álláspontját. Ugyanebben az évben jelent meg Jehlicska Ferenc paptanár terjedelmesebb és „elméletibb” könyve Pikler jogbölcseletének és világnézetének kritikai vizsgálatáról; ebben Pikler tanárt destruktívnak nevezi a családra, az államra, a vallásra nézve; e tan – olvasható itt – anarchiához vezet, szerzője hedonista, a vágyaknak élő ember, és így tovább.
Pikler további tevékenységét vizsgálva az embernek az a benyomása támad, mintha Pikler – ha nem is félemlítette meg az a visszhang, amelyet fellépésével kiváltott – arra a következtetésre jutott volna, hogy nem ez az ő útja, vagy nem egészen ez az ő harci területe; valamelyest visszavonult, nemcsak általában tartózkodóbb lett, hanem talán jobban el is határolta magát a politikai baloldaltól. Feladta-e a harcot? Nem valószínű; vagy inkább úgy tűnik, hogy elvesztette szenvedélyes érdeklődését a társadalmi problémákhoz közvetlenebbül kapcsolódó belátásos elmélet iránt; pontosabban annak továbbgörgetése őt a társadalomtól az egyénben zajló pszichológiai mechanizmus vizsgálata irányába vitte. 1909-ben A lélektan alapelvei című, említett könyvének bevezetőjében még azt írja, hogy itt azokat a tételeket foglalja egybe, amelyeket korábbi jogbölcseleti műveiben kifejtett – igaz, hogy ezt új formában, lélektani megfogalmazásban teszi; de mindjárt hozzáfűz a bevezető tanulmányhoz két további tanulmányt, amelyeket ő ugyan az előbbi folytatásának vagy részének tekintett, azonban azok valójában már eltávolodtak attól és nyilvánvaló jelei a lélektan felé fordulásnak. E szemléletbeli fordulat eredményeire nyilvánvalóan utal a Huszadik Század 1912–1913. évfolyamaiban megjelent tanulmánya Az éberségi erő képződése és székhelye címmel, s ugyanezekben az években a Nyugatban az érzékelésről megjelent tanulmányai, majd 1917-ben a Sinnesphysiologische Untersuchungen című munkája. A Schriften zur Anpassungstheorie des Empfindungsvorganges gyűjtőcímmel ellátott, említett füzetei 1917-től kezdve jelentek meg; ezekben az érzékszervek fiziológiájának kérdéseit tanulmányozta; e közben anatómiai és fiziológiai tanulmányokat végzett. De mindez már életének további, immár végső fejezetéhez tartozik.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
