IGNOTUS: A SZÍNHÁZ ESTÉJE
IGNOTUS: A SZÍNHÁZ ESTÉJE
A színház estéjéről egy kicsit korán volna beszélni; ehhez, hogy úgy mondjam, még délután van, de afféle fülledt nyári délután, mikor az ember nem találja helyét, igaz gyönyörűsége nem telik semmiben s üres és unott kezd lenni, ami körülveszi. Azt értem ezen, hogy Európa-szerte, sőt az amerikai piac felől is jő a beszámoló panaszkodás, hogy az idei színházi esztendő nem ütött be; nem ütött be a különösen színházi nagyvárosokban, Párizsban, Bécsben, Berlinben, de nem ütött be egyebütt sem, s a színház nemcsak mint pénzbeli vállalkozás pangott, de mint lelki is. Jó írók is egyre-másra elbuktak a kegyetlen közönség színe előtt, s a színházak, akárhányféle ízléssel, igyekvéssel, felfogással és iskolával próbálkoztak, rendre felsültek vagy legalábbis megcsalódtak a múltak tapasztalatára okkal ráépített várakozásaikban. Egyik oka (hogy a fő gúnymosolyt megelőzzem, mellyel a történelmi materializmusnál adja le névjegyét a modern műveltségű olvasó), egyik oka nyilván a nagy világkrízis volt, a magas kamatláb, a drága pénz, mely miatt az emberek nemcsak nem igen voltak mulató kedvükben, de a lelki nadrágszíjukat is több likra kellett húzniuk. Csakhogy ez a magyarázat csak a kispénzűeknél talál, akiknél a színházjegy ára, sőt a kapupénz is számot tesz. Marad az a nem vékony felső réteg, melynek számára a pénz az ezresnél kezdődik, s alacsony vagy magas gabonaárak s hossz vagy bessz idején egyformán végigásítja estéit a különböző színházakban. Hogy van ez, teszem, hogy a rokon piacok közül a zenei nem érezte meg ennyire a pangást? Hogy Bécsben és Berlinben évek óta nem volt olyan zenei kínálat, mint az idén, de a habzsoló, szinte szakmányba való fogyasztásnak még ennyi is kevés volt? (A képvásárról nem is szólok; ez ma a legjobb üzlet s válságos időkben is biztos befektetés; tőke, amely néhány év alatt megtízszereződik – nem csoda, hogy akiknek a lelkük atavista mélye régi nadrágokhoz húzna, mind többet vásárolna új képeket, amiket bútornak is lehet használni s az ember még mecénás is érte.) Nyilvánvaló, hogy a pénztelenség csak egy ok, melyet lebírt volna a közérzés, ha egyébként a színháznak kedvezne, elégetett volna a levegő, a színház a levegőben volna. De nincs. Inkább: unalom van a levegőben, unalom és csömör a színház iránt, mely, mint valamely gonosz sirokkó, idegessé, igazságtalanná, ímmel-ámmal fitymálóvá teszi a közönséget, s elbágyasztja a friss és egyenes leleményt a színházakban. Az erőltetett újságon s ötletességen, melyben a színházi emberek gyötrődnek, megérzik a keserves elkényszeredettség. Nem lehet elhatározni, hogy ezentúl friss leszek, eredeti, új és leleményes. A művészi hatásnak nincs gyilkosabb ellensége az eltökéltségnél (amit nem szabad összetéveszteni a tudatossággal), mert éppen azt az indulásában impulzív, hatásában szuggesztív nemtudommit nem adja meg, ami az egyetlen igazi különbség közönséges ember és művész ember, a közönségbeli ember értelmes gondolata, okos mondanivalója, helyes írása, ügyes festése, hibátlan kőfaragása, csinos muzsikálása, épkézláb beszéde, s a született író, festő, zenész írása, képe, muzsikája között. A görcsös erőlködés egyformán megérzik Bernard Shaw-nak mind veszekedettebb eredetieskedésén, s Reinhardnak Arisztofanészen kedve Shakespeare-n és Schilleren át Nestroyig s az öreg L’Arronge-ig mindenkivel megpróbálkozó (különben, amire menten rátérek, megokolt és zseniális) galvanizáló próbálkozásain. A lelki források ilyen általános kiapadása nem lehet véletlenség; ennek is valami geológus újságban vagy új elrendezkedésében kell okának találtatnia.
Talán nem eltökélt s nem erőltetett az a hitem, hogy, mint a legtöbb jelenség, mely hanyatlás jelének tetszik, ez is haladásnak, mert fejlődésbeli folyamatnak kiütközése; egyik részletfolyamata egyrészt annak az általánosnak, mellyel az irodalmi elvegyülésű művészetek lassanként elkülönböződnek az irodalomtól, hagyván azt magában a maga medrében, s különszakadván mindegyik a magáéba – másrészt annak az ezzel egyaránt folyónak, melynek rendjén minden művészet a maga saját matériájából s a maga saját készségeivel igyekszik teljeset teremteni, s tolakodásnak, túlkapásnak, pleonazmusnak s tautológiának érzi, ha valamely szomszéd művészet ráerőlteti segítségül, a hatás kiteljesítésére, az ő háziszereit. Így rázta le nyakáról a képírás a novellát, s nem látta kárát sem a kép, sem a novella. Így ágaskodik viszont minden épkézláb könyv, vers, költői munka az ellen, hogy megillusztrálják vagy megzenésítsék, mert nemcsak hogy nem szorul rá erre a kiegészítésre, de az a túltengés úgy lóg rajta, betegesen, formáját és hatását zavaróan, mint a golyva. A költői munka, legyen bár dialogizált és drámai, mind kevésbé, s mentül fogékonyabb a közönsége, annál kevésbé szorul rá a szóval és mozdulattal való tolmácsoltatásra, sőt ez a köz kezd durva, fölösleges és zavaró lenni a szemmel való olvasás meghitt, egyenes és teljes kielégüléséhez képest. Mint ahogy lassanként idejét és divatját múlja a szavalás és a recitálás, s nevetséges kezd lenni, hogy Goethe vagy Dante vagy Arany János bár a világ legremekebb beszélőjének ajkával szóljon hozzá, s szemével, szájával, teljesen fölösleges testi jelenvalóságával s a költő hangjának néma teliségéhez képest szegény, idegen és hangos voltában zavaró baritonjával elterelje figyelmemet a szók értelmétől és tartalmától: azonmód a teljes költészetű drámában a színpad, a színielőadás és a színész – a legtökéletesebb is – kezd olyan fölösleges, sőt zavaró lenni, mint a Szentírásban vagy a Don Quijote-ben a jó Gustave Doré. S viszont az irodalom, a semmi egyéb, mint irodalom, kezd kölönc lenni a színház nyakán. Elvégre a színpadra látnivalók valók, mozgalmak, ágálások; a színpadra, egyszóval komédia való, komédia kell, komédia kívánkozik, komédia és spektákulum, ami nem jelent egyet az alacsonyrendűséggel, mint ahogy Manet nem alacsonyrendű Corneliushoz vagy Kaulbach-hoz képest. A színpadon elsősorban színpadiság kell, minden egyéb csak ezután következik. A színpad ennélfogva inkább rokon a cirkusszal, mint az irodalommal, s amin egyre jajgatnak: a cirkusz betörése a színpadra, a diszkrét francia operett helyébe a lábikrákon épülő angol operett betolakodása, a színpadi tánc gyönyörű újjászületése, a dekoráció elhatalmasodása, a tömeghatástól színhatásig mindenfélével, csak irodalmi hatással nem dolgozó újfajta rendezés: mindez nem hanyatlás, hanem fejlődés, helyes fejlődés, egy pórázon tartott művészet bátor felszabadulása és magamegtalálása. Az öreg Sardou üres színpadisága azért bizonyára nem a netovább, de nem mert színpadiság, hanem mert üres, a legcinikusabb tákolmányainak ordító alacsonyrendűsége is még mindig művészibb hatású a színpadról, mint, amelyet pedig a berlini Kammerspiele gyönyörű előadásában s néhány kitűnő színészétől láttam s hallottam nemrég: a Hoffmansthal szépen kigondolt és preciózusan kimódolt intellektuális drámája, a Der Tor und der Tod. De ez is így, a Reinhardt bátor rendezésével, mely kicsiholja a darabból, ami színpadiság csak kiszedhető belőle, és hozzátesz színpadiságot, amit csak egyenes hamisítás és tolakodás nélkül hozzá lehet tenni – látatlanban merem mondani: ezerszer jobban hatott, mint hatott volna a szomszédban, a Lessing-Theaterban, ahol Brahm teszi tönkre a legelső német színpadot s a legelső német színészeket azzal, hogy a zsidó s a keresztény kritikai bóherok irodalmiságát, az íróasztaluk előtt ülőkéző papíremberek színpadiatlan elképzelésű könyvszínészetét kényszeríti rájuk. Ez a természetellenesség, mert a színpad természetével való hadbaszállás, megbosszulódik még olyan nagy színészen is, mint Bassermann; ez az irodalmi színjátszás kvadrálhat (akinek darabjai körül kifejlett) Ibsennel, kinek legremekebb színpadisága is tintaszagú s legelevenebb emberei is az absztrakcióig vértelenek, de ez a vértelenség kiszárítja a színészt, megfosztja, amit csak a dús és gyors vérkeringés adhat, az impulzitástól és egybeömléstől; külön kitöprengett részekre szikkad és repedezik szét az alakítása, mint szétesik még a Bassermanné is, még a Társadalom Támaszai Berwick konzuljában is, mely pedig e nagy színésznek, mint mondják, legjobb szerepe, a Lessing-Theaternak legnagyobb produkciója. Hogy aztán az ilyen kanaszter-szagú és nehéz nekifekvésű felfogásban és előadásban afféle nagyvilági intellektualitású és színpadi filozófiájú darab, aminő a Molnár Ferenc Ördög-e, úgy szétlapul, mint a szitakötő, akit háló helyett jéger-inggel fogtak meg: az épp oly természetes, mint amily stílustalan a Bassermann ördögének sötét démonisága és rosszasága ebben a darabban, ahol végre is csak egy piktort kell egy kis bankárnéhoz hozzásegítenie, nem pedig, isten ments, Szent Imre királyfit közlekedtetnie meg nem engedetten a saját édes anyjával. Ezek a képtelenségek szaporodni fognak, az unalom s a színpadtól való csömör növekedni fog, amíg mindenek előtt világossá nem válik, hogy a színpad nem katedra s a színész nem irodalomtanár, akinek a darab tartalmát kell elmondania.
S ezért van igaza Reinhardtnak, aki talán síppal, dobbal és trombitával, nem mindenben irodalmi eszközökkel, nem mindig tartózkodó festőiséggel sőt hozzáadással, de élénken, gazdagon, a közönséget lélegzethez s így unalomhoz sem juttatva adja Arisztofanészt és Shakespeare-t, Nestroyt és L’Arronge-ot, s míg a régieket modernizálni meri, jobban mondva: meg meri fosztani az irodalomtörténeti hamis patinától s meri Arisztofanészt annak a rossznyelvű imposztornak s lelkében nem is a legfinomabb újságírónak, Shakespeare-t pedig színpad számára író színésznek felfogni, aki volt, viszont úgy Schiller, mint Nestroy és L’Arronge számára okos kegyelettel rekonstruálja azt a heroikusságban vagy kedves komázásban copfos és biedermeieres színjátszó módot, amely nélkül ezek a darabok kivetkeznek természetükből. A színház megújulásának útja erre tart; a színház estéjére akkor következik el majd a színház új hajnala, mikor a színháznak lesz bátorsága azt cselekedni, amire rendeltetett: komédiázni.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
