IGNOTUS: A MEGVÁLTÁS FELÉ
IGNOTUS: A MEGVÁLTÁS FELÉ
Garami Ernő egyik vezére a magyarországi szociáldemokrata pártnak s régebb ideje szerkesztője a Népszavának. Fiatal ember, csupa tehetség és erő, okos és óvatos, de hajthatatlan – ami, természetesen még nem biztosítéka annak, hogy költő s tud színdarabot írni. Mindazonáltal mulatságos, hogy A megváltás felé című darabjával mint bánt a Vígszínház s hogy bánt el vele a sajtó. Én két éve tudom, hogy a darab a színháznál van, tehát ennyi időbe került, míg ez a szigorú szemöldökű kultúrintézet számot vetett magával, hogy az ő tudvalévő, mennyire irodalmi színpadjára ráeresztheti-e a, mondjuk, dilettáns darabot, s rászánta magát, hogy drága estéiből, hogy ne mondjam éjszakáiból egyet, szezonvégit, rááldozzon, menten utána átselejtezvén a kelletlen portékát a vasárnap délutáni színlapra, csakis a jó népnek való elő- vagy beadatásra. A sajtó pedig sietett megállapítani, hogy a darab rossz, nem igazságtalanul, mert a darabnak tagadhatatlanul sok a fogyatkozása, nem is a szociáldemokrácia ellen való indulatból, mert lelke mélyén a legtöbb újságíró szocialista, de mert végre valahára se szűkebb kolléga, se jó barát, se miniszteri tisztviselő darabjáról nem volt szó, sem olyanról, amely a színháznak szívbeli vagy zsebbeli ügye, tehát meg lehetett róla az igazat írni. Meg kell azonban mondani, hogy ez az ad hoc Catóság, ha mulatságosan illik is újságkritikánkhoz s éppen alkalmi voltánál fogva cinikusan igazságtalan, a világmegváltó és igazságkivágó szocialistának darabjával szemben stílusos és tulajdonképpen tisztességtevés volt. E téren is áll az osztályharc; a munkásság az irodalomban is csak maga válthatja meg magát, nem bízhatik másban, mint magában, s pálmája nő a kövek alatt, melyekkel a bugris esztétika akarja lecsüggeszteni.
Ezt nem gúnyolódva mondom, bár magam is hajlok az erősen polgári art pour art-os esztétizálásra, s viszont keserűen sem, mert bár szeretem Garamit s a darabját, csak relatív s nem abszolút juszticmordnak ítélhetem, ami vele történt. Ám a legdogmatikusabb artista felfogással sem megférhetetlen az az antiartista törekvés, hogy valaki politikai célra valamely politikai osztály új helyzetének, válságainak s áramlatainak kihalászatlan mélységeiből hozzon fel művészi szépségeket. S ha Garami gyengébb darabírónak mutatkozott is, legalább egyelőre, mint tématalálónak, a témája költői értékű, s példával való ujjmutatásai, hogy a szocialista és proletárköltők merre kereskedjenek téma után, művészi jelentőségűek. E darabbal, mint bármelyik egyéb darabbal szemben is nem törődni egyébbel, mint esztétikával: bizonyára nem jogtalanság. Csakhogy azzal, ha megállapítjuk e darabról, hogy rossz, még esztétice sem készültünk el vele.
Mert ennek a darabnak témája új – annyira új, mint a Minna von Barnhelmé vagy az Emilia Galottié, vagy a Kabale und Liebeé volt, a maga idején, az addig volt vitézi, lovagi, udvari költészetéhez képest. A dráma, minthogy általában emberi összeütközéseket tárgyal, tárgyul örökbe veszi egy ivadékról a másikra a szerelem, az éhség, a féltékenység, a becsület, a kötelesség motívumait, mint szép összeütközések okozóit, nem az éhség, a kötelesség vagy bármely e motívum belső tartalma kedvéért, nem is hogy az összeütközésekben igazságot tegyen, hanem mert ezek az összeütközések szépek. Csakhogy – s itt mond csődöt az art pour art s itt érintkezik az esztétaság a politikával s a gazdasággal: éhségről, szerelemről, féltékenységről, becsületről s egyéb effélékről való fogalmaink korszakról korszakra módosulnak, mégpedig úgy a dolgok belső valóságáról, mint bonyolító képességéről való nézeteink, változni pedig éppen a gazdasági és politikai változások rendjén változnak; az alul levő osztályok vergődéseiben s kavargásaiban kezdődik megmódosulásuk, s a felkerült osztály hatalmának egyetemessége útján végképp megmódosult formájukban élnek lassanként minden lélekben. Hogy az éhségnél maradjak: valaha epikus, sőt drámai téma volt az Ugolino gróf éhezése, két fiával, az éhező toronyban és pedig nem pusztán az eset, melyet ez a kivégző mód bekoronázott, tudniillik a hazáját és pártját kijátszott főember póruljárása, de maga a lassú éhenhalás is. Ma már csak úgynevezett történelmi darabban, csak rekonstruáló elmével érezzük át ennek tragikumát; disznóságokkal bőven kiérdemelt éhenhalás ma éppoly kevéssé tragikus tárgy, mint a rablógyilkosra rámért akasztófahalál; ha valakit elért igazságos sorsa, azzal sem meg nem ráz, sem nem érdekel ma már bennünket. De fellázít bennünket az éhezés és ezzel kínálkozik drámatárgynak olyan vonatkozásban, hogy nem éhező toronyban, de beomlott bányaaknában vesznek éhen lentszorult munkások, a vállalkozók gazsága miatt, akiknek még mindig olcsóbb póruljárt munkások után kárpótlást vagy özvegyi díjat fizetni, mint gondosan fúratni s minden óvakodással fölszerelni a bányát. Vagy föllázít bennünket a nagyvárosok mindennapi néhány százalék éhenhalója, olyan társadalom közepette, melyben dől a köszvény s egyéb vesebaj, a megzabáltság következtében. S ezek közt nemcsak a betegeké vagy élhetetleneké, hanem olyan öregeké, akik negyven esztendőn át napi tizenkét vagy tizennégy órát dolgoztak piszokban s fuldoklásban pusztán a száraz darab kenyerükért, s most már gyengék, hogy ezt is meg tudják keresni, s ezért kell éhen pusztulniuk. Ilyesmin, teszem azon, ha jobbágy döglött volna éhen akár hat fiával, nem tudott volna érdekeset s ezért szépet sem találni az az idő, melyet még megrázott az Ugolino gróf tragikuma. Viszont ma mind többeket megráz az éhen vesző munkás sorsa, s érdeklődésünk mind több szépséget lát tragédiájában, ugyanakkor, mikor Ugolino gróf iránt végtelen közömbösökké kezdünk válni. Ugyanúgy megy ez végbe, mint ahogy a XVIII. század már fogékonnyá lett annak helytelensége iránt, ami Emilia Galottival megesett, holott csak másfél századdal elébb is az emberek érzése szerint aligha történhetett volna vele vagy apjával nagyobb tisztesség. Egyszóval: a költői s a drámai szépségeket szállító mozgatók korszakonként s ivadékonként új vonatkozásokkal formuláztatnak; a régi formulázás iránt kezd eltompulni, az új iránt kezd megnyílni a szemünk, mind kevesebb szépséget látunk a régi, mind többet az új formulázásban. Vagyis az, hogy valamely időben, függetlenül ez időtől, ennek tartalmától, politikai s gazdasági állapotaitól, art pour art mit érzünk szépnek, az mégiscsak ettől az időtől, ennek tartalmától, politikai és gazdasági állapotaitól függ.
A régi szobrászat a tétlenség, a viaskodás, az áhítat vagy a testgyakorlat mozdulataiban találta meg a szépséget, az újabb szobrászat kezd szépséget észrevenni a megfeszített munka mozdulataiban is. Bizonyos, hogy mentül kevesebb lesz a világon a tétlenség, az imádkozás, a háború s a meddő testgyakorlat, annál inkább csak rekonstruáló magunk kényszerítésével fogjuk mozdulataikat szépeknek érezni, viszont minél általánosabb, mindannyiunkra kötelesebb s mindannyiunk előtt ismeretes lesz a megfeszült munka, annál több szépséget fedezünk majd fel mozdulataiban, s annál inkább úgy esik majd végre, hogy a szobrászi szépséget csakis ebben a formulázásban képzeljük el, alkotjuk meg és követeljük is meg: nem politikai meggyőződésből s hogy a kollektivizmust szolgáljuk vele, hanem mert valóban csakis ezt érezzük majd szépnek, szépnek a szépség kedvéért, art pour art. Már ma is mások a becsületproblémák, mint a Calderon idejében, sőt már annak sem adok sok időt, hogy a párbajban való elesés megszűnik drámai motívum lenni, mert lassanként a fegyveres elégtételvevés is megszűnik becsület dolga lenni. A becsület formulázásából észrevétlen ki kezdenek maradni a nemi vonatkozások, s kezd kialakulni az új formulázás, hogy a szolidaritás a becsület. A szervezett munkás ma már ott tart, hogy becstelen előtte, aki nem gondol egyébre, mint az úgy mondott becsületes munkára – de becsület dolga ne vállalni munkát, ha sztrájk van; becsület dolga alárendelkezni a közösségnek, becstelenség kivonni magunkat ellenállásából s kockáztatásból. Ma a körülmények, melyek közt e fajta lelki vívódások felbukkannak, speciálisan munkáskörülmények s a formulázás is speciálisan munkási. Lesz idő, hogy általános lesz, s az újonnan formulázott becsület körül való vergődések lesznek általában és talán csakis az érdekesek, a megragadóak, a szépek s a művésziek.
S itt térek rá a Garami darabjára. Ez a darab proletárdarab, nemcsak szándékosan, célzatosan is agitáló szándékkal, de mert mozgató és szépségbeli motívumai a mai proletárvívódásokból vannak véve. És, ez a fontos benne: ezek a szépségek szépségek a politikai izgatás mellékíze nélkül is, semmi egyéb szempontból nem nézve, mint a szépség kedvéért való szépség szempontjából. Új, mert új körülményekből és rétegekből vett formulázásai vannak benne a konzervatizmusnak, az éhségnek, a becsületnek s az idők haladásának; teljesen új, drámai konfliktust bonyolító motívumnak, a műhelyben való együttdolgozás szervező és felvilágosító hatalma, mely megfordítja a világot a pincéjében magánosan, megadással s minden jutalmát a másvilágtól várva dolgozó öreg munkás felett, kinek megadását, türelmét s egész életét ostobaságban marasztalja el az új evangélium, mely tagadja istent vagy legalábbis hogy az ő rendelése volna az, hogy egyik ember gazdag legyen, a másik szegény, az egyik munka nélkül bőven ellátott, a másik agyondolgoztatva agyonéheztetett. Kelemen, az öreg munkás, dühös erre a pincéjébe letolakodó új világra; ő maga már nem tud keresni, lánya meg nem állhat munkába, mert csinos lány s nemcsak munkát kívánnak tőle; a lány vőlegénye, Péter, pedig nem dolgozhat, mert sztrájk van a szakmájában s őt a becsület tiltja el attól, hogy sztrájktörő legyen. A fölzaklatott s minden megszokásából kiforgatott öreg az ágaskodó konzervatizmus makacsságával megköti magát, hogy addig nem lesz lakodalom, míg a fiatalok le nem tettek az újmódi bolondságokról s nem álltak munkába. Közben meghal az öregasszony is, aki egész életében mosóteknő előtt állt, temetésre még a bútorok is zálogba kerülnek; végre a lány elmegy eladni testét, a fiú pedig elmegy sztrájktörőnek – kenyérért, azért a nyomorult kenyérért. Akik előbb egyek voltak a becsületben, most újra találkoznak a becstelenségben, melyről megértik, hogy nem becstelenség, csak eltiportság, s becsületüket vetik a minden társukkal összefogódzó továbbharcolásra, mely után, ha győz, megváltatik a világ attól, hogy a becsület a gyomor és az alsó test körül forogjon… Ez a Garami darabja, drámája, cselekménye, s hibája csak egy van: az, hogy mintegy csakis a témát mondja el, s kellene valaki, aki megírja a darabot. De nem hiszem, hogy ő olyan valaki volna, aki ezt a darabot sohasem tudja majd megírni. Ő meglátta az új vonalakat és felületeket. Azt, legalább egyrészt, tanulni is lehet, hogy tudja agyagból kigyúrni. Engem megkap, megragad és megindít ez a komor férfi, akiben már semmi polgári nincs, az ízig-vérig munkás, s miközben megfeszíti elméjét a tudományos, leleményét és energiáját a politikai munkában, egyben költészetet keres a megváltandó szomorú világban, s művészi beszédbe illeszti szigorú ajakát. Ez a beszéd, egyelőre, akadozó. Garami nem költő, csak visszhangos lélek, nem született művész, csak fegyelmezett író. De abba aztán ne beszéljenek bele neki, hogy az embereit mint beszélteti, mert ehhez ő jobban ért, mint akik kívülről ütik bele orrukat a munkásvilágba. Ezt a világot nagy sokaságában ma ugyanolyan hitbeli lendület viszi a magasztosság felé, mint hajdan, mikor a katakombák népét vitte a kereszténység. Nemcsak át van fanatizálva, de át is van nemesedve, tele naiv s érzékenységre hajló önfeláldozással, mint volt szabadságküzdelmeinek idején a polgárság. A munkások ma, mondjuk: ma még – jobb és nemesebb emberek, mint mi vagyunk – persze: nem mivelünk szemben, akik még az irodalomban is megrövidítettük őket, mert mire ők megtanultak gondolkozni, észrevenni és írni, mi a témáikat egyrészt elírtuk előlük. De csak egyrészt, ott, ahol még szánakozni tudunk tompa nyomorúságukon. Ám ébredésük s erőbe kapásuk válságaival, problémáival s értékformulázásaival tudatlanul s értetlenül állunk szemben, s lassanként fogunk ezekbe beletanulni, egyaránt azzal, ahogy az ő hatalmuk lassanként valamennyiünknek fölénk magasodik, s az ő világuk lassanként magához alakítja a miénket. Ennek az eljövendő új világnak meglesz a maga új művészete, s motívumai, fogalmai, értékei és adalékai ma még csak munkáslelkekben, munkásrétegekben, munkásvesződésekben és kérdésekben, munkásválságokban és küzdelmekben, s a csekély számú munkásművészek munkáiban találtatnak. Ezeket életükben meglátni s a művészetbe belevinni csakis ők képesek; mint felszabadulását, a művészetbe való felemelkedését sem köszönheti majd a munkás nép másnak, mint önmagának – s mint ahogy felszabadulásával az emberiséget, művészetével a művészetet viszi majd a megváltás felé.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
