KEMÉNY SIMON: NAPOS FEBRUÁRI DÉL A DUNAPARTON
KEMÉNY SIMON: NAPOS FEBRUÁRI DÉL A DUNAPARTON
Egy nagy kék nevetés az ég.
A fájdalmas, hegyes távol opálos,
Fehér és színes házakkal a város
Hideg napfényben: ez a messzeség.
Oly messze látni, oly jó messze nézni;
A befagyott folyón csillog a jég,
S fáj, hogy elvágy s itthagyna ha lehetne,
A szívem, ez a hű özvegy cseléd.
Túl a hegyen most vonatok sietnek,
Fehér mezőkön, fényes sineken,
A kerekek dalolnak és nevetnek
És csábitón izengetnek nekem.
Csak ne volna a levegő oly tiszta,
Csak ne égne minden szin oly nagyon,
A kocsinyom oly különös ne volna
A mint barnán fut a fehér havon.
S a miket máskor még csak megse látok,
Ne rikoltoznának úgy a plakátok,
Mily szép sárgák a villamos kocsik,
Mily kékek, barnák, szürkék a szemek!
Egy tábornok agg lábán a vörös stráf
Ifjan, szépen a világba nevet.
Jó volna most egy pejlovon ügetni,
Távol pusztákon vígan, egy magam;
A déli napban a lovam ragyogna
S ha nevetnék villogna a fogam.
Ó szép volna a korai sötétben
Nézni a kék füstöt a házam felett,
És hallgatni a hosszú néma éjben,
Hogy ugatnak a nagy, bundás ebek.
Gyertya égne fehér meszelt szobámban,
Nagy árnyékom feküdne a falon,
Mint a hogy egy agyon zaklatott élet,
Némán fekszik a lágy ravatalon.
Sokat lennék egyedül a sötétben,
És végtelen szép téli éjeken
Félve emlékeznék; lustán tünődnék
A messzi, messzi, messzi életen.
A fájdalmas, hegyes távol opálos,
Fehér és színes házakkal a város
Hideg napfényben: ez a messzeség.
Oly messze látni, oly jó messze nézni;
A befagyott folyón csillog a jég,
S fáj, hogy elvágy s itthagyna ha lehetne,
A szívem, ez a hű özvegy cseléd.
Túl a hegyen most vonatok sietnek,
Fehér mezőkön, fényes sineken,
A kerekek dalolnak és nevetnek
És csábitón izengetnek nekem.
Csak ne volna a levegő oly tiszta,
Csak ne égne minden szin oly nagyon,
A kocsinyom oly különös ne volna
A mint barnán fut a fehér havon.
S a miket máskor még csak megse látok,
Ne rikoltoznának úgy a plakátok,
Mily szép sárgák a villamos kocsik,
Mily kékek, barnák, szürkék a szemek!
Egy tábornok agg lábán a vörös stráf
Ifjan, szépen a világba nevet.
Jó volna most egy pejlovon ügetni,
Távol pusztákon vígan, egy magam;
A déli napban a lovam ragyogna
S ha nevetnék villogna a fogam.
Ó szép volna a korai sötétben
Nézni a kék füstöt a házam felett,
És hallgatni a hosszú néma éjben,
Hogy ugatnak a nagy, bundás ebek.
Gyertya égne fehér meszelt szobámban,
Nagy árnyékom feküdne a falon,
Mint a hogy egy agyon zaklatott élet,
Némán fekszik a lágy ravatalon.
Sokat lennék egyedül a sötétben,
És végtelen szép téli éjeken
Félve emlékeznék; lustán tünődnék
A messzi, messzi, messzi életen.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
