TÓTH ÁRPÁD: TAVASZI ELÉGIA
Közénk terült a távol… és míg az esti csendben
Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt újja
Didergőn összesímúlt nyűtt, lim-lomos zsebemben.
S reád gondoltam akkor s szájon csókolt a szél,
Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
S szelid, mint női vállhoz simúlt bús férfi arc-él.
S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl
És aki elmenőben kecses melledre láthat,
Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből
S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal…
Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
Apád szelid, holt arcát s alázatos fejem?…
E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsu testü nőkre
S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?
S vén útcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
Fáradt, reszkető számat fáradt szegény szivem…
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me