TURCSÁNYI ELEK: HALOTT VALDEMÁR LELKE
TURCSÁNYI ELEK: HALOTT VALDEMÁR LELKE
A sugarak ugató kacagással vetették rá magukat izmos karjaira és beleharaptak éles fogaikkal. Valdemár, aki az élettelen tárgyak sajátos mozdulatlanságával hevert a ravatalon, mit tehetett mást, tűrte. De egy élesebb harapásra nagyot szisszenve felébredt.
…Egyedül volt és a nyitott ablakon keresztül kajánul vigyorgó pofával bámult reá a Hajnal. Ez a vörhenyes arcú, pohos legény tele volt duzzadó életerővel és lenézte Valdemárt, a halottat. Valdemár tudta, hogy ő meghalt, ennélfogva nem csodálkozott azon, hogy fölébredt. Mohón habzsolta föl az impressziókat és elsőnek értette meg a Hajnal tekintetét. „Beszédes ez a tekintet és ékesen szóló!” – mondotta volna Valdemár, ha egyáltalán szólt volna valamit. De nyelve nehéz volt, mint az ólom és Valdemár halott nem tudta megbillenteni. Úgy érezte a szájában, mit valami fölösleges, idegen dolgot, amit legjobban szeretne kiköpni.
A szobát nehéz hullaszag töltötte be és gomolyogva hömpölygő ködök öblös lilasága. Az ég peremén a felhők is lila sávokban rendezkedtek el és Valdemár, aki világéletében bolondja volt a lila színnek, gyönyörködött. Eszébe jutottak a lila nyakkendők szeszélyes árnyalatai és elvonultak előtte katonás tisztelettel. Mert halott Valdemár úgy nézett rájuk, mint katonáira, kiket harcba küld, a búcsúzó király.
Valdemár, amint említettem, tudta, hogy halott és ezzel megtette az első lépést a Lényeg felé. A második lépést akkor követte el, mikor kilépett önmagából. Ez nagy lépés volt és ezzel halott Valdemár behatolt a Lényegbe. Nem ismerte ugyan még a Lényeg misztériumait, de érezte őket, mert így szólt:
„Valdemár nagy sejtések rombolják a te földi palotádat! Megjelent nekem a Lényeg és kívánatosabb volt, mint férfikoromban a legszebb asszony. Valdemár, ne haragudj rám, de én érzem, hogy ebből baj lesz! Valdemár én megjósolom neked, hogy te… bele fogsz olvadni a Lényegbe!”
Szólt pedig az ő hangtalan hangján.
Valdemár tehát megtette a második lépést is és kilépett önmagából.
Történt ugyanis, hogy amíg Valdemár a lila katonák lépéseiben gyönyörködött, megérezte az ő testének szagát, amely hasonlatos volt az emberi hulla szagához; és föleszmélt.
„Meg kell tagadnom minden közösséget a hullával!”
Ekkor nagy változások mentek végbe Valdemáron. Arcára komolyságot erőltetett és életet holt a lottyadt szemekbe. Az életnek eme két vitorlája kiduzzadt, Valdemár pedig összegyűlt a két golyóban és nézett! És belenézett a Hajnalba babonás, tudatos vágyakozással az Élet után. A hulla meg, ez a kifosztott ereklyetartó, beleakaszkodott, mert meg akarta tartani magának. De a Hajnal erős volt, a hulla gyönge: Valdemár a nyitott ablakon keresztül kiröppent a szabadba. Az anyagtalanság őrült sebességével törtetett föl, föl, föl ismeretlen magasságok felé. Fürdött a fényben, a ragyogásban, a tisztaságban, a levegőben, önmagában, mindenben. Boldog volt, mert megszabadult a földtől.
Valdemár dalolt. Aranyszegélyű felleghajóban ült és énekelt a szárnyas evezők ritmusára. Énekelt valami sohasem hallott, illatterhes, színfoltos zenét és szobrokat gyúrt, palotákat emelt magának harmóniából. Valdemár nevetett az embereken, akik verejtékeznek az anyagon és abból akarják kiformálni a Szépet. Nevetett az embereken, mert úgy érezte, hogy ő lényeg. Tudta ugyan, hogy nem részese még a chaotikus Egynek, de egy beolvadni kész Lényeg-parány volt: a Valdemár lényege. Valdemáré, aki meghalt.…
…A hajó oldalába vert apró jégszögecskék megcsillantak a fényben, mert Valdemár, a lényeg, búsult és siratta Valdemárt, a halottat. Búsas tekintetétől romba dőltek a fantasztikus zene-paloták és a szeszélyes hajladozású hangulat arabeszkek. A levegőben egy egyszerű kis szoba bukdácsolt, lila ködökkel, ravatallal. Valdemár pedig nagy szeretettel apró, szomorú szobrokat csinált. Viaszsárga, beesett arcú, hanyattfekvő, kicsike – valdemárokat. Egyet, kettőt, hármat, tizet, százat.
És sírt és sírt és sírt egyre.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
