BRESZTOVSZKY ERNŐ: UJ HEDONIZMUS
BRESZTOVSZKY ERNŐ: UJ HEDONIZMUS
A proletárság nagy tömege, – bármily gyorsan változik is meg különben világnézete, – még messze van attól, hogy fogyasztója legyen a művészeti piacnak. Nem gondolok most a mezei munkások több milliónyi tömegére. Magyarországon vagy akár a nyugati kultúrállamokban: még a városi munkástömegek kilenctized része is alig jöhet számba. A téglahordó tót napszámos asszony, a csatornázáskor földet túró ember, a faluról városba szakadt műhelymunkás, a tengő-lengő kisipar igavonója – ma még ilyenekből kerül ki nálunk a városi munkásság nagyobb fele s ezeknek édes-kevés közük van a géphez, a gép esztétikájához meg általában esztétikához. Nincsenek még művészeti igényeik. Nagyjában ez a helyzet másutt is: Amerikában, ahová egyetlen évben milliónál több európai viszi analfabétizmusát, kis igényeit, jobbágyi világnézetét; Angliában, Németországban, ahol a junker-uralom keletről frissíti föl a falun gyérülő munkaerőt; Franciaországban, amelynek városaiba a faluról tóduló napszámossal szivárog be még mindig Vendée szelleme; Spanyolországról, Olaszországról, a cár birodalmáról szót ejteni is kár.
A jobbágykorszak örömtelen apátiája alól mindenütt csak egy kis rétegét szabadította föl a gép a proletariátusnak. Ez a réteg azonban csak realitve keskeny, abszolúte véve már számba vehető: Amerikában, Angliában milliók, másutt százezrek, még nálunk is tízezrek szerepelnek már a művészeti – főként irodalmi – piacon, ha nem állandó, legalább alkalmi vevőkként. A számot megcsökkenti egy-egy ipari krízis, megnöveli a kedvező konjunktúra, de ez a börze-árfolyamokkal együtt történő ingadozás csak epizodikus, az állandó irányzat: növekedése a proletár művészi igényeinek, a művészetre való befolyásának, a művészeti piac proletár-vevőinek.
A művészeti piac középpontja ezzel lassan eltolódik. Abba a körbe, amelynek a művészet dolgozik, új elemek nyomulnak be ellenállhatatlanul követelve új ízlésük, friss, szépségre éhes új világnézetük érvényesülését. És mert ennek az új ízlésnek szülőanyja a technika: nem is lesz olyan bolondság a futuristák programja, amely az autót meg az aeroplánt vers-témává avatja, mint amilyennek nekünk messziről látszik. A programosdi mulatságos lehet, az azonban tény, hogy a program máris megvalósult félig: a technika nemcsak művészeti értékek anyagi tökéletesbítőjeként és nemcsak öntudatlan ízlésformálóként, hanem tudatosan választott művészeti témaként is szerepel.
A művésznek alkalmazkodnia kell a piacához s nem csoda, ha a fiatalabb generáció éppen a még el nem foglalt, szűz területet keresi ki magának: a művészet számára nemrég fölfedezett proletárvilágrészen gyarmatosit.
És ez a gyarmatosítás nem mindig tetszik a bennszülötteknek. A gyarmatosítóktól meghonosodást, betelepülést kívánnak. Szerencsére nem megy nehezen ez a betelepülés. A proletár-világnézet gyorsan hódit azok között a művészek között, akik proletároknak akarnak dolgozni. Meg a többiek között is. Az uralmon levő osztályból kiszorult művész sokszor hirtelen azon veszi észre magát: nem is lakom olyan távol az új földrésztől vagy talán már rajta is születtem, odavalósi honpolgár vagyok?
Emellett a belföldi termelők is szaporodnak egyes spekuláns gyarmatosítóknak rémületére. Csak így, hamarjában, írás közben tizennyolc magyar színészt, írót – iparművészekről nem is beszélve – tudnék fölsoroni, aki műhelyből került színpadra és íróasztal mellé. Nagyobb-kisebb hírességek; nekik legkönnyebb az autodidaxis. Akad köztük színész, aki ma is fizeti a heti járulékot régi szakegyletének, amellyel már csak a világnézete kapcsolja össze s nem úgy, mint hajdan anyagi érdek is.
A remélt gyarmatot nem hódította meg az anyaország, sőt a gyarmat költözteti át, honosítja meg az anyaország legjobbjait s az küldi ki a maga szülötteit is hódítani. Az anyaország urai – nem csoda – félnek. Veszítik a teret, bár nem könnyen adják föl a hadállásukat. Az áttelepült új nemzedékre kimondják az anatémát: hazaárulók, renegátok lesznek, akiknek új művészete értéktelen, érthetetlen népbolondítás. A proletárból lett művész pedig, ha szorosabb kapcsolatban marad szülőföldjével: betolakodó idegen. Ha azt írja, ami világfölfogásából fakad, kész az ítélet látatlanban: ez csak megverselt dogma, semmi több. (NB. Ez az ítélet sokszor helyes, többször nem: mindkét esetben az a baj, hogy látatlanban mondják ki.)
Bármint védekeznek is ellene: az átalakulás folyik. A „capillarité sociale” törvényein nem fog ki a művészetbe tolakodó politikai reakció, bármennyire hosszú mecénási álszakállat ragaszt is föl. És amint eltünedezik az individualizmus a politikában az újjáéledt klerikális-agrárius protekcionizmus, meg a kapitalista szolidarizmus előtt, amelyeket a munkás-szolidarizmus provokált, – úgy pusztul ki az egyéniségféltés a művészekből, akik még nem is olyan régen ösztönös rémülettel úgy gondoltak a proletárság-tervezte nagy társadalmi átalakulásra, mint valami egyetemes, világraszóló, örökre tartó képromboló barbarizmusra.
Emlékszem egy kis vitára „A Hét”-ben. Mikor a nap háromötödrészén át dolgozó kereskedősegédek este egy órával hamarább akarták az üzleteket lezáratni, valaki följajdult: íme, az érzéketlen proletárság meg akarja fosztani Budapest estéit a ragyogó kirakatok szépségeitől! Ignótus vágott neki vissza: „Bájosabb szádizmus kevés van, mint azoké a szépségen csüggő lelkeké, akik a szociális igazság eljövetelétől a világ elszürkülését várván, azt kívánják, hogy inkább dögöljön meg a szegény ember, de a vasárnapi munkaszünet s az esteli boltzárás ne szakítsa meg a nagyvárosi élet betegesen gyönyörű lüktetését… és így tovább. Fehérruhás lyánkák szúrják így ki a macska szemét, mert azt az aranyos kis kanári madarat féltik tőle.” Azóta korábban zárják a boltokat s a segédeknek van egy órájuk olvasni – talán ugyanezen író cikkeit „A Hét-ben, a kirakatok pedig sok helyen egész éjjel redőny nélkül, villanyfényben állnak. S vajon mi a nagyobb érték az emberiségre: az, hogy a kereskedősegédnek akad egy órája irodalmi élvezetre vagy az, hogy Kohn és Weisz urak bőr- és festékkereskedése egy órával tovább büdösíti nyitott ajtaján át a kerepesi-utat? Et si licet parva componere magnis: a jelenlegi állapot, amelyben az emberiség egy tizedrészének sincs alkalma műélvezőnek lenni vagy estleges műalkotó tehetségét hasznosítani, különb-e egy olyan társadalomnál, amelynek célja mindenkinek, a mainál tizszerte több embernek anyagi lehetőséget nyújtani minden igényének – a művészetieknek is – betöltésére és képességeinek neki tetsző megfelelő irányban való fejlesztésére? Egyszerű szorzással el lehet dönteni a kérdést.
De fordítsuk meg a dolgot: nemcsak a művészetnek van szüksége ilyen társadalmi átalakulásra, hanem az új társadalmi alakulatnak nagyobb szüksége lesz a művészetre, mint a mainak. Ma a művészet egyéni szükséglet. A műélvezet hiánya egyéni nyomorúság. Ha az egyén el lehet művészet nélkül, el lehetne a társadalom szervezete is. De olyan társadalmi szervezet, amelynek nem lesznek munkára kényszerítő eszközei, nem lehet meg anélkül, hogy ne tegye művészeti segédeszközökkel is élvezetté a munkát.
A primitív népek azért dolgoztak, mert a munka igényeiknek megfelelő műélvezetet is adott riturikusságával, amely a művészeteket magából formálta ki. K. Bucher, akinek nem sok köze van a proletár világnézethez, „Arbeit u. Rythmus” című könyvét ezzel fejezi be: A technika és a művészet differenciálódás és munkamegosztás révén sohasem sejtet termőképessségűvé fejlődtek; a munka produktívabb, gazdasági javakkal jobban berendezkedtünk és nem szabad föladnunk a reményt, hogy sikerülni fog valaha magasabb ritmikus egységbe foglalni össze a technikát és a művészetet, ami újra megadja a szellemnek boldog vidámságát és a testnek harmonikus fejlődését, a legkiválóbb természeti népeknek ezt a két jellemzőjét.”
A műélvezet és a termelő munka csak a művészeknél találkozik ma; nekik kell legjobban érezniük a kettő összekapcsolásának szükségességét nemcsak az egyének, nemcsak a művészet, hanem az új társadalmi szervezet szempontjából is.
Ha pedig valaki azt hiszi, hogy én most állami pályázatokra gondolok, amelyeknek révén Marx-szobrokkal, vörös pántlikákkal fogják a rizshántoló vagy a bőripari gyárak munkatermeit kicifrítani a munka kellemessé tétele végett, az tévedni méltóztatik. A munkafolyamat és a műélvezet belső, ösztönös kapcsolatáról van itt szó. Olyan kapcsolatról, amelyet ősjogaiba csak az őskommunizmusnak kollerektivizmus formájában való fölélesztése tud visszahelyezni. Általánosításáról a munka olyan élvezetének, amelyet ma csak a saját igényeinek megfelelő műízlésű környezetben és nem pénzért dolgozó művészember érezhet. A munkaeszközök fáradtságtalan kezeléséről, a gépen úrrá lett ember alkotó-lázáról, szabad fantáziájáról, a hasznosság önzetlen örömérzetéről, amely előtt a mások érdeke összeolvad a magunkéval – mindegyikünk hasznára…
Abban pedig megint csak tévedni méltóztatik, hogy álmodozom s egyéb híján jövendő szépségek elképzelésével bolondítom magamat, szeretnék bolondítani másokat összetévesztve azt, ami lesz, azzal, amit szeretnék, hogy legyen. Nem, ez az álom: logikus jóslat; következtetés abból, ami volt és van, arra, ami lesz. S ha én álomkórban szenvedek, akkor is ragadós betegség a bajom. Nemcsak Marxok meg fogházba csukott „demagógok” szenvednek benne, hanem a nem hivatásos politikusok, a Gorkik, Zolák, France-ok, Walter Crane-ek, Upton Sinclair-ek s egy kicsit a Rodin-ek és Meunier-k is. Ennek az álomnak valósulása ma az egyedüli lehetőség a kultúrának, az emberiség kollektív lelkének megmaradására s ennek a kollektív léleknek örökkévalóságában vagy pár millió esztendős hosszú életben ma mindannyian azzal a fanatizmussal hiszünk, amivel a középkor az emberi lélek halhatatlanságában. Ebből a folyton terjedő álomkórból csak a megvalósulásra fog ébredni az emberiség: az új hedonizmus korára, amelyet Dorian Gray Henry barátja emleget.
…Különben legyünk praktikusak és ne citáljunk annyit. Akármi is lesz századok múlva, ma ez a helyzet: a művészetek és a proletár-világnézet közelednek egymáshoz, mert életszükséglete az egyiknek a fölfrissülés, a másiknak a kiegészülés esztétikai elemekkel; a művészeknek ezzel kapcsolatban a proletársághoz kell közeledniük gondolkozás és ízlés tekintetében, a proletárrá lett és a proletárból lett művészeknek ki kell elégíteniük az új fogyasztó közönség igényeit és hogy maguk is, irányuk is megéljenek, el kell foglalniuk a ponyvának nevezett és annak nem nevezett, de hasonló értékű irodalom s egyéb művészet művelői elől a piacot; közvetítők, boltosok, kiadók, kapitalista profitkeresők nélkül kell keresniük szellemi és üzleti kapcsolatot a munkás-fogyasztókkal. A művészetek válságának más megoldása nincs.
Éppen ezért szomorú, hogy sirató-nótával kell végeznem: kár azért az irodalmi egyesületért, amelyik nem régen terveződött, de csak terveződött. Abból lehetett volna csinálni valamit, valami ilyesmit. Talán akadnak még krisztusai ennek a korán elpusztult Jairus leányának.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
