Nagy Zoltán: Záróének | Nyugat 1908-1941

Nagy Zoltán: Záróének

Ó Lemondás, ó mélységes szemű,
Gyermekkori szomorú játszótársam,
Kezemben halkul már a hegedű.

Szemem hunyom, hogy arcodat ne lássam,
De szivem érzi hűs tekinteted:
Valamim várja, hogy mély sírba ássam.

Mi hiuságon kaptad lelkemet?
Mi itt fénylik, emlékek ó aranyja,
A vágyak rég elhagytak engemet.

Ha volna még, lelkem engedve hagyja,
Vedd le róla, miként a kapott éket
Sápadt lányról puritán édesanyja.

Töretlen földek várnak, s uj vidékek,
Delejtű nélkül uj tengerre szállok,
S viharban jó a hajón tudni téged.

Szeress. Im jönnek, asszonyok, leányok,
Kiknek kezét kezedbe tettem régen,
Hogy klastromod kapuját zárd reájok.

S érzek virágot rég felszántott réten…
Egy percre csak, aztán csak barna szántás,
S a kapu zárul mindörökre nékem.

Ó Istennő! Ó egyetlenegy áldás!
Alázattal meghajtom íme mélyen
A szivemet, melyet ért annyi bántás.

Mim még maradt, tiéd legyen ez éjen,
Maradjon lelkem fekete kristálya
Csupaszon, ámde fénylőn és keményen.

A hegedűmnek némuljon meg fája,
Kosárba szedd és dobd a rímeket
A feledés fekete folyamába,

A partról, hol sok gyászfa integet,
Hogy úgy legyen, ahogy te akarod.
Aztán jőjj, szívem vágyva int neked,

Ó fond reá két nyugtató karod.

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!