Nagy Endre: Rasud pasa heramlikja
Nagy Endre: Rasud pasa heramlikja
Az üszkübi várhegy tövében kanyarodott el az automobil. A várhegy voltaképpen alacsony domb, tetején a karszárnyával; nagy sárga épület, az ifjú törökök jellegzetes reneszánsz építkezése. A raktárak még most is telve lőszerrel, konzervvel, takarmánnyal, de a kaszárnya tetején már a szerb lobogó.
A kaszárnya körül még a régi várfalak omladoznak. Felerészben a rómaiak építették, felerészben pedig a törökök és pontosan látni lehet, hogy a két nemzet közül melyiknek mennyi része volt benne. Amit a rómaiak építettek, az cementből és faragatlan kövekből összeolvasztott rusztika. Amit a törökök építettek, az nagy kőtömbökből halmozódott egymásra. A törökök építkezése már kő hátán kő, de a rómaiaké ma is olyan erős, hogy dinamit se bírná szétrobbantani. Az embernek az az érzése támad, hogy ha majd mindent simára fog nivellálni a földtekén az enyészet, akkor is ki fog meredni itt-ott egy-egy római kőfal, mint valami keshedt prémű állat bordája.
Elég termékeny földeken visz tovább az út. Szakértő kísérőm azt mondja, hogy nagyon is termékeny, akár a Bánáttal is vetekedhetnék. Csakhogy a faeke éppen csak a fölszínt vakarja meg egy kicsit és trágyázásról, céltudatos váltógazdaságról itt szó sem lehet. Ennek folytán itt-ott egy kevés búza, egy kevés kukorica és a többi mind legelő volna, ha kerülne rá jószág, amely legelje az ugar gyöpét.
Szerbia egy kicsit túl sokat talált hódítani; több az országa, mint az embere, úgyhogy eszeveszettség volna tőle, ha most a határain túl kandikálna. Inkább az a törekvése, hogy ami szerbség idegen országokban van, azt mind ez ugarokra csábítgassa. Kivéve a bánáti szerbet. Annak nem szívesen ád földet Macedóniában, mert az a véleménye, hogy azt a gazdag és gazdagságában kulturális fölényű rokonságot nem árt ott tartani a Bánátban, Szerbia északi határán. Bánáti szerbek, akik földéhségükben tehetetlenek, özönével járják Macedóniát, de többnyire vásár nélkül térnek vissza. Ami földre a szerb kormány rátette a kezét, abból ők nem kapnak. Azt az ószerbiaiaknak és a Boszniából hazahívogatott szerbeknek tartogatják. Ami egyéb föld pedig volna, annak adásvételét egy kivételes rendelettel tette lehetetlenné a szerb kormány.
Ha majd egyszer nekünk, magyaroknak megjön az eszünk, így fogjuk hazahívni Amerikából a mi magyarjainkat a mi ugaros Macedóniánkba.
*
Amerre csak az automobil elhalad, az mind Rasud pasa birtoka. Ő maga már régóta nem jár erre a birtokára. Amióta az ifjú törökök lettek az urak a birodalom perifériáin is, azóta visszavonult Konstantinápolyba. De itt van a faluja földmívelő jobbágyai számára és itt van a kastélya, amely még mindig őt várja vissza.
Izgalmasan érdekes és tanulságos látvány! Mert ha a régi jobbágyrendszer lényegében megvan a mi nagybirtokainkon is, itt olyan ősi változatlan formájában van meg, hogy egyszerű és áttekinthető, mint egy iskolai példa.
Mindenekelőtt is a falu. Mivel itt még házközösségben élnek az emberek, néhány kunyhóból áll az egész falu. Bemegyünk az egyik kunyhóba. Fallal el nem különített, padmalytalan közös terem belül, amelyet feketére festett a szabadon szállongó füst. Az egyik sarokban kőből lerakva a tűzhely, körülötte emeltebb földhányás, ez a háznép fekvőhelye. A másik sarok pedig az istálló a kecskék és öszvérek számára. A kunyhónak csak egy ajtaja van, amint a bíró megmagyarázta, azért, hogy a jószágot ki ne vihessék a gazda ellenőrzése nélkül. Joanovits Pál, az albán élet világhírű festője, aki velünk volt, elragadtatva kiáltott föl:
– Nézze, milyen festői ez!
Én nem tudtam olyan érdekesnek találni, mert láttam én már ilyet Erdélyben. Sőt talán még különbet is. A mi erdélyi oláhjaink kunyhója egyetlen kultúrfokkal se érdektelenebb.
Bárha most volna a mezei munka java ideje, a kis falu népe itthon van, ott heverészik a kunyhókban, vagy pedig az udvaron álló cölöpös kalyibákban, amelyek olyanok, mint egy-egy nagyobb fajtájú galambdúc. Valami nagyon nem is iparkodnak a mezei munkával. Ősi szerződésük szerint a termés egyharmada az övék, kétharmadát pedig a földesúr kapja. Ami nekik kell, az egy kevés kenyér és kecsketúró. A földesúr pedig nincs itt, hogy ösztökélje őket.
Kastélya ott áll a mező közepén elhagyatva, mint valami elátkozott vár. Valóban vár; négyszögletű hatalmas falépítmény a tizenhetedik századból, bástyatornyokkal, lőrésekkel, egyetlen nehezen megvasalt tölgyfaajtóval. Fölemelünk egy nagy követ, azzal döngetjük a kaput, amely lassan kinyílik. Rongyokba burkolt, mezítlábas, szomorú arcú török ember nyitotta ki. Rasud pasának ez egyetlen híve maradt itt. Talán csak úgy itt felejtődött. A kert, amelyben valamikor a háremhölgyek heverésztek, terem neki eleséget, egynéhány elvadult gyümölcsfa ellátja gyümölccsel, lakásul pedig ott van az egész kastély óriási termeivel.
Amint kiérünk a kapufülkéből, megdöbbenve állunk meg. A négyszögű térség egyik sarkában a katonák kaszárnyája, a hombárok, pékműhelyek, búzamalmok, istállók kőépületei – egy egész város. A gizgazos térség közepén pedig a legszebb kastély, amit csak az ezeregyéj meséi inspirálhattak. Vakítóan fehér, majdnem egyforma két épületből áll, amelyet lent széles várfal választ el, a várfal fölött pedig lezárt fafolyosó köt össze. Oszlopai fehér márványból, ereszei, vidám erkélye sötét diófából, a falsíkokon és fülkékben pedig fantasztikus freskók naivan kiáltó színekkel föstve. Az egyik épület a szelamlik, a másik a haremlik.
Elfogult kíváncsisággal járjuk be mind a kettőt. A mezítlábas török vezet bennünket. Bátorít, ha recseg a falépcső a lábunk alatt és figyelmeztet, hogy hol kell nagyot lépnünk, ha nem akarunk lezuhanni a korhadt deszkával.
A termekben nem maradtak meg már, csak a falak, de ezek is valami mosolygósan népies fényűzéssel vannak földíszítve. Például a pasa nagy fogadó szalonja Lous XV. stílusú, de ez aztán hallatlanul dús aranyozásával olyan, mint ahogy a népmese képzelné el a francia királyok palotáját. A haremlikben egyetlen közös nagy terem teszi ki majdnem az egész épületet. A terem közepén tágas szökőkút, amelyet emeltebb márvány platform vesz körül. Itt hancúroztak, itt ásítoztak és unatkoztak rettentően a hárem odaliszkjai és rabszolganői. Egyéb mulatságok úgyse lehetett, mert amíg a szem ellát, kietlen tájék, se fa, se virág. Nincs itt más derítő tarkaság, mint azok a rikító színek, amiket a naiv piktor mázolt a falakra. Az emeleten eunuchok őrszobácskái és csupa apró hálószobácskák, lihegő szerelmi csaták megannyi lebuja. Most mind telve kukoricacsutkával, kecskék szemetével, omladozó falak törmelékével.
Elmenőben a töröknek egy dínárt adtunk. Török ájtatossággal fogadta el. Jobb kezét előbb a szívére, aztán ajkára, végül homlokára illesztette és lehajtotta a fejét. Azt jelenti ez, hogy:
– Szívemmel szeretlek, ajkammal dicsérlek, homlokommal hódolok.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
