Nagy Endre: Rasud pasa heramlikja

Full text search

Nagy Endre: Rasud pasa heramlikja
Az üszkübi várhegy tövében kanyarodott el az automobil. A várhegy voltaképpen alacsony domb, tetején a karszárnyával; nagy sárga épület, az ifjú törökök jellegzetes reneszánsz építkezése. A raktárak még most is telve lőszerrel, konzervvel, takarmánnyal, de a kaszárnya tetején már a szerb lobogó.
A kaszárnya körül még a régi várfalak omladoznak. Felerészben a rómaiak építették, felerészben pedig a törökök és pontosan látni lehet, hogy a két nemzet közül melyiknek mennyi része volt benne. Amit a rómaiak építettek, az cementből és faragatlan kövekből összeolvasztott rusztika. Amit a törökök építettek, az nagy kőtömbökből halmozódott egymásra. A törökök építkezése már kő hátán kő, de a rómaiaké ma is olyan erős, hogy dinamit se bírná szétrobbantani. Az embernek az az érzése támad, hogy ha majd mindent simára fog nivellálni a földtekén az enyészet, akkor is ki fog meredni itt-ott egy-egy római kőfal, mint valami keshedt prémű állat bordája.
Elég termékeny földeken visz tovább az út. Szakértő kísérőm azt mondja, hogy nagyon is termékeny, akár a Bánáttal is vetekedhetnék. Csakhogy a faeke éppen csak a fölszínt vakarja meg egy kicsit és trágyázásról, céltudatos váltógazdaságról itt szó sem lehet. Ennek folytán itt-ott egy kevés búza, egy kevés kukorica és a többi mind legelő volna, ha kerülne rá jószág, amely legelje az ugar gyöpét.
Szerbia egy kicsit túl sokat talált hódítani; több az országa, mint az embere, úgyhogy eszeveszettség volna tőle, ha most a határain túl kandikálna. Inkább az a törekvése, hogy ami szerbség idegen országokban van, azt mind ez ugarokra csábítgassa. Kivéve a bánáti szerbet. Annak nem szívesen ád földet Macedóniában, mert az a véleménye, hogy azt a gazdag és gazdagságában kulturális fölényű rokonságot nem árt ott tartani a Bánátban, Szerbia északi határán. Bánáti szerbek, akik földéhségükben tehetetlenek, özönével járják Macedóniát, de többnyire vásár nélkül térnek vissza. Ami földre a szerb kormány rátette a kezét, abból ők nem kapnak. Azt az ószerbiaiaknak és a Boszniából hazahívogatott szerbeknek tartogatják. Ami egyéb föld pedig volna, annak adásvételét egy kivételes rendelettel tette lehetetlenné a szerb kormány.
Ha majd egyszer nekünk, magyaroknak megjön az eszünk, így fogjuk hazahívni Amerikából a mi magyarjainkat a mi ugaros Macedóniánkba.
*
Amerre csak az automobil elhalad, az mind Rasud pasa birtoka. Ő maga már régóta nem jár erre a birtokára. Amióta az ifjú törökök lettek az urak a birodalom perifériáin is, azóta visszavonult Konstantinápolyba. De itt van a faluja földmívelő jobbágyai számára és itt van a kastélya, amely még mindig őt várja vissza.
Izgalmasan érdekes és tanulságos látvány! Mert ha a régi jobbágyrendszer lényegében megvan a mi nagybirtokainkon is, itt olyan ősi változatlan formájában van meg, hogy egyszerű és áttekinthető, mint egy iskolai példa.
Mindenekelőtt is a falu. Mivel itt még házközösségben élnek az emberek, néhány kunyhóból áll az egész falu. Bemegyünk az egyik kunyhóba. Fallal el nem különített, padmalytalan közös terem belül, amelyet feketére festett a szabadon szállongó füst. Az egyik sarokban kőből lerakva a tűzhely, körülötte emeltebb földhányás, ez a háznép fekvőhelye. A másik sarok pedig az istálló a kecskék és öszvérek számára. A kunyhónak csak egy ajtaja van, amint a bíró megmagyarázta, azért, hogy a jószágot ki ne vihessék a gazda ellenőrzése nélkül. Joanovits Pál, az albán élet világhírű festője, aki velünk volt, elragadtatva kiáltott föl:
– Nézze, milyen festői ez!
Én nem tudtam olyan érdekesnek találni, mert láttam én már ilyet Erdélyben. Sőt talán még különbet is. A mi erdélyi oláhjaink kunyhója egyetlen kultúrfokkal se érdektelenebb.
Bárha most volna a mezei munka java ideje, a kis falu népe itthon van, ott heverészik a kunyhókban, vagy pedig az udvaron álló cölöpös kalyibákban, amelyek olyanok, mint egy-egy nagyobb fajtájú galambdúc. Valami nagyon nem is iparkodnak a mezei munkával. Ősi szerződésük szerint a termés egyharmada az övék, kétharmadát pedig a földesúr kapja. Ami nekik kell, az egy kevés kenyér és kecsketúró. A földesúr pedig nincs itt, hogy ösztökélje őket.
Kastélya ott áll a mező közepén elhagyatva, mint valami elátkozott vár. Valóban vár; négyszögletű hatalmas falépítmény a tizenhetedik századból, bástyatornyokkal, lőrésekkel, egyetlen nehezen megvasalt tölgyfaajtóval. Fölemelünk egy nagy követ, azzal döngetjük a kaput, amely lassan kinyílik. Rongyokba burkolt, mezítlábas, szomorú arcú török ember nyitotta ki. Rasud pasának ez egyetlen híve maradt itt. Talán csak úgy itt felejtődött. A kert, amelyben valamikor a háremhölgyek heverésztek, terem neki eleséget, egynéhány elvadult gyümölcsfa ellátja gyümölccsel, lakásul pedig ott van az egész kastély óriási termeivel.
Amint kiérünk a kapufülkéből, megdöbbenve állunk meg. A négyszögű térség egyik sarkában a katonák kaszárnyája, a hombárok, pékműhelyek, búzamalmok, istállók kőépületei – egy egész város. A gizgazos térség közepén pedig a legszebb kastély, amit csak az ezeregyéj meséi inspirálhattak. Vakítóan fehér, majdnem egyforma két épületből áll, amelyet lent széles várfal választ el, a várfal fölött pedig lezárt fafolyosó köt össze. Oszlopai fehér márványból, ereszei, vidám erkélye sötét diófából, a falsíkokon és fülkékben pedig fantasztikus freskók naivan kiáltó színekkel föstve. Az egyik épület a szelamlik, a másik a haremlik.
Elfogult kíváncsisággal járjuk be mind a kettőt. A mezítlábas török vezet bennünket. Bátorít, ha recseg a falépcső a lábunk alatt és figyelmeztet, hogy hol kell nagyot lépnünk, ha nem akarunk lezuhanni a korhadt deszkával.
A termekben nem maradtak meg már, csak a falak, de ezek is valami mosolygósan népies fényűzéssel vannak földíszítve. Például a pasa nagy fogadó szalonja Lous XV. stílusú, de ez aztán hallatlanul dús aranyozásával olyan, mint ahogy a népmese képzelné el a francia királyok palotáját. A haremlikben egyetlen közös nagy terem teszi ki majdnem az egész épületet. A terem közepén tágas szökőkút, amelyet emeltebb márvány platform vesz körül. Itt hancúroztak, itt ásítoztak és unatkoztak rettentően a hárem odaliszkjai és rabszolganői. Egyéb mulatságok úgyse lehetett, mert amíg a szem ellát, kietlen tájék, se fa, se virág. Nincs itt más derítő tarkaság, mint azok a rikító színek, amiket a naiv piktor mázolt a falakra. Az emeleten eunuchok őrszobácskái és csupa apró hálószobácskák, lihegő szerelmi csaták megannyi lebuja. Most mind telve kukoricacsutkával, kecskék szemetével, omladozó falak törmelékével.
Elmenőben a töröknek egy dínárt adtunk. Török ájtatossággal fogadta el. Jobb kezét előbb a szívére, aztán ajkára, végül homlokára illesztette és lehajtotta a fejét. Azt jelenti ez, hogy:
– Szívemmel szeretlek, ajkammal dicsérlek, homlokommal hódolok.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me