Babits Mihály: Keserű órán • (1906)
(1906)
s halok, mint sok magyar, korán:
a földi jókat meg nem értem,
miket igér az Alkorán.
amint nem hittem az eget,
talán mivel nem kértem itten
és nem reméltem eleget.
lelkemnek öröksége volt,
azt sem fogom már kérni számon
tetőled, sors, nagy lutribolt,
ó menny, üreslő boltozat,
és együtt ölöm meg magammal
bus halhatatlanságomat.
a fény, mely szememben ragyog,
és érzem, hogy talán utolsó
láng a nagy lángból én vagyok.
kifáradt nemzetemben ég
és lángol, önmagát el-éve
amíg a Párka szól: Elég!
amely csak szenvedő parázs,
de a nap a napot egyre tolja
s majd véget ér a kínmarás.
és népesül a puszta domb:
elásott kincs és néma költő,
kihúnyt lidérc és puszta csont.
ahol már senkisem zavar,
és nem fog vélem dicsekedni
az álszent, hencegő magyar.
nem sóhajt véghelyem kövén:
Ah, mily tehetség omla sírba!
mely őstehetség! ősi fény!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me