Szilágyi Géza: Tudomány és Kegyelet.
Szilágyi Géza: Tudomány és Kegyelet.
Magyar földön megszületett tudományos könyvnek rendszerint nem nagyon bonyodalmas az életrajza. Az izgató regényességnek nyoma sem akad benne. A könyv megjelenik. Egy csomó tiszteletpéldány elsétál a szerző barátaihoz, ismerőseihez, kollégáihoz, a napilapok és a szakfolyóiratok szerkesztőségeibe „szíves ismertetés végett”, az eladásra szánt példányokat pedig az úgynevezett kiadó, aki a leggyakrabban csak főbizományos, eljuttatja a könyvkereskedőkhöz, hadd próbálkozzanak meg ezek azzal a nehéz feladattal, hogy magyar tudományos könyv számára vevőket toborozzanak. Eddig mindez igen közönséges dolog, és ami ezután következik, abból sem árad a rendkívüliségnek a megejtő sugárzása. A barátok, ismerősök, kollégák a legtöbbször azzal a fáradtsággal sem terhelik meg magukat, hogy fölvágják a könyvet, hanem, ha még elég a hely a könyvespolcukon, többnyire olvasatlanul félreteszik, ha pedig a könyvesház már túlzsúfolt, a dedikáció gondos kivakarása után antikváriushoz viszik a munkát, nem – isten ments! – azért a néhány fillérért, hanem már azért is, hogy akár puszta létével is szemrehányóan ne emlékeztethesse őket az elolvasás kötelességére. A lapok felséges színe elé került példányoknak is tipikus a sorsuk. A szaklapok rövidebb-hosszabb idő múlva sorát kerítik a hol csak referáló, hol meg bírálgató ismertetésnek, amelynek terjedelme néha a munka jelentőségétől, olykor azonban a szerző baráti összeköttetésétől is függ. A napilapok pedig – arra hivatkozva, hogy a tudományos munkák szakszerű megbírálására sem idejük, sem helyük, sem módjuk nincsen – vagy az előkelő hallgatásnak mindenesetre a legkényelmesebb szerepére szorítkoznak, vagy pedig a szerző közbenjárásával megszövegezett és a kiadó által mellékelt ismertetésnek hol szó szerint való, hol megrövidített lenyomatásával nyugtatják meg lelkiismeretüket.
A magyar tudományos könyvnek ez alól a hétköznapi sorsa alól háromfajta kivétel lehetséges.
Megeshetik, hogy a könyv a tudományos szenzáció viharát veri föl, olyan kincsesház, amelynek gyémántjai a maguk ünnepi fényességével még a rég megvakult szemet is látásra támasztják föl. Az ilyen könyvek zsarnoki erővel még a legmelankolikusabb közönyt is ujjongó lelkesedéssé tudják átnemzeni. Ezeknek a könyveknek minden hírlap mámoros heroldjává hangosodik. De az ilyen hódító és mindenkit meghódoltató könyvek a legnagyobb ritkaságok legelőkelőbb arisztokráciájához tartoznak.
Megtörténhetik az is, hogy a könyv plágium, a szerzője a mások agyvelejének a megdézsmálója, és a maga céljaira gyümölcsöztetője. Ebben az esetben nem baj, ha a könyv tárgya a tudomány legmélyebb vagy legjobban eltemetett bányáiból való, ha a munkát laikus hozzáféréstől a nehezen megérthetőségnek akár a végtelensége tiltja el. Mindez nem baj, mert a könyvet, amelyről egyébként legfeljebb a legezoterikusabb szaksajtó vett volna tudomást, még a legkönnyedebb lapok is a legbehatóbban és a legkimerítőbben fogják boncolgatni. A tudományos ügyet ugyanis a plagizáló szerző tolvajlása bűnüggyé szenzációsította, a bűnügyektől pedig nem sajnálják a telenyomatott hasábok sokaságát.
Végül van eset arra is, hogy a tudományos könyv politikai okokból jut az általános és hangos, sőt lármás megemlegettetés karrierjéhez. Ez akkor következik be, amikor a könyv vagy szándékosan, vagy a leggyakrabban szándéktalanul valamely társadalmi, felekezeti vagy szorosan vett politikai irányzatnak, programnak, érzékenységnek akár igazolást, hízelgést és előnyösséget, akár megingatást, visszatetszést, vagy hátrányosságot jelent. Az előnyösséget, a munka tudományos értékét és jelentőségét nem tekintve, a politikai előnyösség élvezői és hasznosítói hozsannával jutalmazzák, a hátrányosságot, a munka tudományos tulajdonságaival nem törődve, a politikai hátrányosság sújtottjai és kárvallottjai megfeszítéssel büntetik. Az ilyen munkákat a tudományosság csöndes laboratóriumaiból kihurcolják a politika vásárcsarnokaiba, ahol, akár a tisztelők szeretete, akár az ellenségek gyűlölete volt a kivonszolás erőműve, egyformán lármás kofálkodással ajánlják vagy ócsárolgatják.
Szekfü Gyulának A száműzött Rákóczi-ról szóló munkája is azért zajosodott kivétellé a magyar tudományos munkák csöndes pályacammogásával szemben, mert a politika nekiesett, összevagdalta, és irodalmi termékből botrány anyagává gyúrta át. Az irodalmi terméknek elhallgatás az éhbére, a botránynak ellenben harsonaszó a jutalma. Így esett, hogy Szekfü Gyulát egyszeriben a legtöbbet emlegetett magyar történetírók közé korbácsolták, munkáját pedig a hazaárulás Júdás-dokumentumává köpdösték. A folyamat körülbelül ez volt: Szekfü könyvét, amelynek kiadását a Magyar Tudományos Akadémia vállalta, legelőbb csak néhány szakmabeli tudós olvasta el. Bírálatukból a szerző vitézségi érdemrenddel földíszítve került ki: szigorú kollégák az elsőrendű történettudós és a hétköznapiságon túlnövő író elvitázhatatlan tüneteit diagnosztizálták rajta. Később, bizonyára véletlenül, szinte tévedésből – mert legtöbb politikusunk tévedésből olvas –, a könyv egy politikusnak a kezébe is került. A politikus felháborodott azon, hogy Szekfü nem félistennek, hanem gyarlóságoktól nem egészen mentes embernek, bár kivételes erényekkel is ékes nagy embernek festi a száműzött Rákóczit. Fölháborodásában a kegyeletlenség vádja lávázott ki belőle. Ez a felháborodás és a belőle nemződött vád aztán mód nélkül ragályosnak bizonyult előbb a politikusok, majd a politikusoktól inficiált lapok között, olyan politikusok között, akik csak hallomásból és olyan lapok között, amelyek csak a politikusok hallomásának visszhangjából ismerték az inkriminált munkát. A képviselőházban is vádak mennydörögtek körülötte, anélkül, hogy a Jupiter-tonánsok belenéztek volna a könyvbe. A kormányt korbácsoló, az Akadémiát tüzes vassal égető nyílt levelek íródnak, amelyeknek szerzői csak Szekfüről olvastak, de Szekfüt nem olvasták, és hogy a politikai tüntetések egyetlen momentuma el ne sikkadjon, gyűlésekre sorakoznak az egyetemi hallgatók és a vidéki polgárok is, oly gyűlésekre, amelynek leghangosabb szereplői talán azok, akik csak a vádat ismerik, de a vádlottal a legfelületesebb ismeretséget sem kötötték.
Nincs módomban, hogy megvédjem Szekfüt. Erre azért sem vállalkozhatom, mert a támadókkal közösségben vagyok azon a fontos ponton, hogy én sem ismerem Szekfü könyvét. De a száműzött Rákóczi értékétől egészen függetlenül foglalkozhatom azzal a kérdéssel, hogy a történetírónak kötelessége-e az a kegyeletesség, amely ellen – a vádak szerint – Szekfü annyira vétett volna a munkájával? Erre a kérdésre, ha megköveznek is érte, harsány nemmel kell válaszolnom. A tudomány egyetlen feladata az igazság kérlelhetetlen keresése és a megtalált vagy jóhiszeműen megtaláltnak vélt igazság hiánytalan feltárása, tekintet nélkül arra, hogy ez a valódi vagy akárcsak becsületesen vélt igazság hízeleg-e vagy kellemetlenkedik-e bármilyen, akár a legszentebb társadalmi, felekezeti, politikai érzékenységnek, tekintet nélkül arra is, hogy az igazság hirdetése haszonnal becézi vagy kárral fekélyesíti-e kivallóját. A tudománynak bármilyen másfajta utilitárius felfogása, a tudósnak opportunistává alacsonyítása és célszerűségek jármába hajtása nem méltó sem a tudományhoz, sem a tudóshoz.
A történetírás, ha meg akarja érdemelni a tudomány büszke nevét, tisztán csak az igazságnak elfogulatlan keresését és melléktekintetektől meg nem szeplőztetett hirdetését fogadhatja el kötelességének. Ezzel pedig már eldőlt a történetíró kegyeletességének a kérdése is. Ha kegyeletességen a megtalált, de bármilyen érzékenység fájós szemének kellemetlen igazság elhallgatását, sőt esetleg szépítő elhazudását értjük, akkor a történetírónak nem szabad kegyeletesnek lennie. Megértő és megértető legyen a történetíró, ez az ő kegyelete, de akár a hazugságot, akár, ami a tudományban felér a hazugsággal, az igazság szándékos elhallgatását hagyja másokra, akik nem az igazság keresésére tették fel lelküket. A politikusnak szabad hazudnia, olykor el sem lehet hazugság nélkül, nem egyszer kötelessége is a hazugság. A költőnek is lehet hazudnia, néha kell is, csak rajta ne érjék. Mindketten élnek is ezzel az ősi jogukkal, mihelyt a történelem kerül a kezük közé. Többnyire a politikusnak fejőstehén a történelem, amelynek tejét pártcélokra hamisítja meg, a költőnek meg meztelen bábuknak a sorozatai, amelyeket esztétikai célokra a maga fantáziájának színes kosztümjeivel füllent tele.
A történetírónak azonban sem politikusnak, sem költőnek, nemcsak hogy nem kell, de nem is szabad lennie. Ha csak azon az áron maradhat meg kegyeletesnek, hogy akár a politikusnak a nyersebb, akár a költőnek a finomabb hazugságait vállalja, akkor inkább hadd vállalja bátran és önérzetesen a kegyeletlenség ódiumát. Mert csak így őrizheti meg a kegyeletet az iránt, ami legnagyobb szentsége a tudósnak: az igazság iránt.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
