Lányi Viktor: Új zeneesztétika
Lányi Viktor: Új zeneesztétika
Ha valahol, a zeneesztétikában jogosult a szkepszis a fennálló, általánosan ismert és elismert tételekkel szemben. Feruccio Busoni, a jelenkor egyik legnagyobb zenésze, nemrég megjelent érdekes aforizmagyűjteményében* kimondja a döntő szót: a műzene, a nyugati ember zenéje a maga alig négyszázéves múltjával túl fiatal ahhoz, hogy szentesített tradíciói legyenek. És ha vannak, nem vonatkozhatnak a zene ősi princípiumaira, nem köthetik meg lendületében, nem zárhatják le fejlődését.
Entwurf einer neuen Aesthetik der Tonkunst (Insel Bücherei 202.).
Amit ma formának nevezünk: a zeneművek architektónikus, szimmetrikus elrendezése, ismétlésen, utánzáson, ellentéten, fokozáson alapuló tagozása egyes nagy zeneszerzők egyéni megnyilatkozásaiban a természeti erők spontánságával alakult ki, de az epigonok kezén sémává merevedett és hittétellé csontosodott. «Nem sajátságos», kérdi Busoni, «hogy a komponistától mindenek előtt eredetiséget követelnek, de megtiltják neki, hogy a formában eredeti legyen?»
Busoni szkepszise nem áll meg a forma problémájánál. Éles és elfogulatlan kritikával sorra veszi a zeneesztétika gyakran és gondolattalanul ismételt közhelyeit. Rámutat a modernség fogalmának tarthatatlanságára. Kimutatja, hogy az «abszolút zene» és a «programzene» állítólagos, lényegbeli ellentéte üres jelszó. A szokott iskolás értelemben felfogva mind a kettő egyformán egyoldalú és korlátozott. Az egyiket a mesterség szabályai kötik meg, a másik a költői vagy filozófiai idea Prokrustes-ágyában szenved.
Érdekes, amit a hanggal való ábrázolás lehetőségeiről mond, s tovább ezzel kapcsolatban a színpad és a zene viszonyáról. Az opera jövőjét az őszinte játékszerűségben, a természetfölöttinek, a szabad fantasztikumnak uralmában látja derengeni.
A muzsika szabadságának ihletett hirdetője Busoni. Egyforma nyomatékkal követeli a szabadságot az előadó és az alkotó művésznek.
Küzd a hangjegyek zsarnoksága, a betű szerinti visszaadás kicsinyes kötelezettsége, a konvencionalizmus ellen. Hangsúlyozza az egyéni értelmezés, a pillanattól inspirált előadás jogát. A muzikalitásról, az érzésről, a stílusról, a zenei «mélység»-ről, a rutinról szóló szellemes és kifejezésben jólesően tömör megjegyzéseket csak a közös alapgondolat tartja össze. Mindegyikben fölcsillan valami az új zenei esztétika és etika épületének körvonalaiból.
De Busoni a mai zenei gondolkodás legbiztosabbnak, legszilárdabbnak hitt alapjait is megbolygatja. Ezen a ponton forradalmi jelentőséget kap a kis könyv. Érezni, hogy a szerzőben sugallatszerűen ébredt a dolog velejének fölismerése. «Egy nap hirtelen tisztán állott előttem: a zeneművészet kibontakozása a mi hangszereinken törik meg. A zeneszerzők kibontakozása pedig a partitúrák tanulmányozásán… A hangszerek terjedelmük, hangzásuk, játszási lehetőségeik béklyóit viselik magukon, s ezek a béklyók az alkotni akarót is lenyűgözik.» Nem csupán a zenekari hangszerek tökéletlen mechanizmusa, sajátos színe és hangolása korlátozza a zeneköltő fantáziájának szárnyalását, hanem még a hangszeren játszók örökletes, kiirthatatlan manérossága is. (A vibráló csellók, a késlekedő rézfúvók, a szerénykedő oboa, a parádézó klarinét stb.)
A muzsika szabad, éteri lebegésének, metafizikai hivatásának, legfőbb megölő betűjét zenei logikánk gyökerében, a tonális hangrendszerben, a temperált skálában látja Busoni. A dúr és moll, a konszonancia és disszonancia ellentétét hamis autoszuggesztióra vezeti vissza. A duális hangrendszer huszonnégy különböző (voltaképpen csak kettőről mintázott) skálájával szemben rámutat 113 tényleg más-más hangsor fölállításának lehetőségére és ezek tetszés szerinti kombinációira. A temperált hangszer tizenkét félhangja helyett harmad- sőt hatodhangok szerint osztja föl az oktávot. Az egységes hangnemről, az örök harmóniáról álmodik s a végtelen lehetőségekkel kecsegteti a jövő zeneszerzőjét, aki képes lesz lerázni magáról a matéria bilincseit.
Busoni könyve elejétől végig érdekes és vonzó olvasmány. Méltó a figyelemre és rokonszenvre, mint minden reményt keltő hang, amely korunk csömörletessé fokozódott zenei kultuszának csődjét, az áhítat forradalmát, a zene, a művészet, az emberiség új erkölcsét prófétálja.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
