Ignotus: A politika mögül • Parlament
Ignotus: A politika mögül •
Parlament
Parlament
Amit itt minap recipiált s nem recipiált politikáról mondtam: a most múlt napok iskolapéldákkal világították.
Egyik délután a képviselőház ülésterme annyira üres volt, még pedig úgy többségbeliektől, mint ellenzékiektől egyformán, hogy kölcsönösen szemére vetették egymásnak. De miért lett volna tele? A hősi halált haltak emlékét megörökítő javaslat volt tárgyaláson – s ez kit az ördögöt érdekel? Ezt nem gúnyosan mondom, hanem őszintén. Tudniillik: nem lehet ennek a Háznak, nem lehet ennek az országnak s nincs bizonyára a földtekének sem némiképp pallérozott embere, ki meg ne illetődnék, ha a hazájukért meghaltakra gondol, ki minden tisztességet meg ne adna nekik: belül érzésében, kifelé pedig ahogy szokás vagy ajánlják vagy elhatározzák. De: ehhez elég egy perc. Ezen nincs mit tárgyalni. Az ilyen javaslat odakerül az ülés elé, az ülés feláll és megszavazza s ezzel kész. Nem mivel s mintha üres formaság volna, hanem mert, inkább, teljes tartalmú ellenhatatlanság. Ha, mint ahogy nálunk történt, ilyen javaslatnak tárgyalása napokon át húzódik, az már mellékes vagy egyéb dolgoknak szól, melyeknek magához a javaslat tárgyához legfeljebb ha taktikai közük van. Azon, hogy a halott hősök drágák a szívünknek, túl vagyunk, mihelyt a javaslat előttünk fekszik. Ami azontúl még következik – ha következik, mert nem hiszem, hogy akár a porosz, akár a német, akár a francia, angol vagy olasz parlamentben ilyen javaslatot egy óránál tovább tárgyaltak volna – az egészen más dolog, s a körül már igenis terjeszkedhetik unalom ugyanakkor, mikor a taktika makacsul szőnyegen tartja. Nálunk a taktika (e szót nem megrovó értelemben írva – szívesen mondom, hogy a szükséges, a helyes, a kötelességszerű ellenzéki taktika) a hősök megörökítésének dolgába belefűzte az eleven hősökét: a rokkantak ellátásáét s a katonák választójogáét. Mind a kettő olyan, amit lehet becsületesen követelni s amiről nincs joga feltenni senkinek, hogy akik követelték, ne követelték volna becsületesen és meggyőződéssel. Nevezetesen a katonák választójogának követelése kapcsán feledhetetlen szavakat mondtak úgy Apponyi, mint Andrássy a konzervatizmus határairól s abbeli kényszerültségéről, hogy ne álljon útjába a teljesen megérett reformoknak, különben radikalizmusba szorítja e megért szükségeket s nincs ereje útját állani a még meg nem érett reformoknak sem. De: úgy a rokkantak ellátásának, mint a választójognak megvan a hübnere. A rokkantak ellátásához pénz kell, sok pénz kell, s ezt a pénzt valahonnan venni kellene – venni pedig csak onnan lehetne, ahonnan nem szívesen adnák ugyanazok, kik különben semmi elláttatást nem sajnálnának a rokkantaktól. Azt pedig, hogy valaha olyan képviselői gyülekezet üljön együtt e szép teremben, mely onnan is adna, sőt kikényszerítene pénzt, ahonnan a mai képviselő urak nem szívesen adnának: azt csakis újabb, a mostaninál, még a Tisza-félénél is sokkal, de sokkal tágabb választójog tudná biztosítani. Ez az, amitől a lelkük mélyén, talán már csak öntudatlanul, de ösztönös erővel félnek ugyanazok, kik semmi szavazójogot nem sajnálnak a küzdő hősöktől s nagyon érzik, hogy a konzervatizmusnak vannak határai, s nem ajánlatos, mert igen visszájára fordulhat, a legmegérettebb fejlődésnek is útjába állani. A helyzet tehát az, hogy igen derék, igen kitűnő, igen jóhiszemű, igen felvilágosodott politikusok úgy a rokkantak ellátását, mint a hősi, sőt akár az általános választójogot is a lehető legbecsületesebben s lehető legőszintébben kívánják, csak éppen – amiről nem tehetnek – igazán nem akarják. S ezért velük szemben, ha mégúgy meg akarják is nehezíteni, könnyű a helyzete a kormánynak, mely ezen szép dolgokat úgy őszintén, mint igazán nem kívánja s nem akarja, s ezzel, ha még úgy szeretnék is megbuktatni, tulajdonképp vezére az ő legbelsőbb, bár öntudatlan akaratuknak, s minden támadás inkább megbuktathatja, mint azoké s mindenki inkább megállhat velük szemben, mint azok, akiknek tulajdonképp szintén a sáfárja. Innen a kedvetlensége s részvétlen néptelensége ezeknek a különben becsületesen gondolt vitáknak, s innen a pictus masculusi szerepe a mi parlamentünknek a kormánnyal szemben még, akkor is, mikor, mint most, nyilvánvaló, hogy egy kis akarattal nem volna nehéz megbuktatni. A természet csodálatosan gazdaságos és nem ád erőt annak, ami felesleges. Minthogy a parlament nem akar egyebet, mert alapjában maga sem tud jobbat, mint amit a kormány tesz: nincsen ereje szavának, bármennyire igazán alkotmányos hazában élünk s bármennyire bármely pillanatban reális erő lehetne, amit az alkotmány a népképviseletnek biztosít. Kormányt buktatni – istenem, mi adna arra több alkalmat és lehetőséget, mint köz ellátásunk mostani állapota! De hogy tudna erről gyilkos és ezzel foganatos bírálatot mondani – olyat, hogy Tisza István az ő rettentő kíméletlenségével meg ne kérdje, hogy: ugyan milyen képet vágnátok, ha szavatokon találnálak benneteket fogni?! – hogy tudna, mondom, az a képviselőház, melyben Serényi Béla egy nappal a leggyönyörűbb választójogi indítványok után nyugodtan megállapíthatta, hogy a választójog kiterjesztésének vannak ellenzői úgy a jobb, mint a balmezőkön, s ahol, mikor Návay arról mert példálódzni, hogy talán mégsem illenék még tovább emelni a kenyérmagvak árát: kínos feszengés felelt rá úgy a jobb, mint a balmezőkön?!
Ez az, ami miatt elkerülhetetlen a választójog, sőt az általános választójog. Nem hogy jogot adjon a népnek, mert a szavazójog igen csekély jog s amely iránt – ebben sajnosan igaza van Tisza Istvánnak – fölötte kevés a mi népünk érzéke. Hanem hogy az általános szavazójog olyanokat, olyanokat is küldjön a Házba, kik jogokat kérnének a népnek, afajtákat, aminőket nagyon is kíván s nagyon is szeretne. Akik, mint felavatott s ezzel mint recipiáltatni köteles politikusok, képviseljék s követeljék azokat a reformokat, mik nélkül az ország tönkremegy, mert megakad fejlődésében s nem bírja a rája szakadandó terheket s miket ma a recipiáltak politikája vagy egyáltalában nem vesz tudomásul, vagy kávéházi s ifjúsági játékoknak tekint – olyasminek, mint, mondjuk, a modern irodalmat vagy a kubizmust s az expresszionizmust. Enélkül a legkomolyabban szükséges változtatásoknak ugyanúgy nincs igazi képviselete a törvényhozásban s a kormány konok (s annál konokabb, mert az egész Ház öntudatlan érzését képviselő s ezzel a kormánynak minden ostromoltatás és pártgyűlölet között vezéri jelentőségét s állandóságát szerző), – a kormány konok savanyú konszervatizmusa e legszükségesebbeknek is ugyanúgy útjában állhat, mint most a rokkantak ellátásának s a választójognak. Enélkül a szükségek felgyűlt áramlatai hajóbíró folyók helyett vadvizekben fakadnak fel, melyek egyformán elöntik úgy a recipiáltak, mint a recipiálatlanok termését. Példa erre, például, a többtermelés dolga, melyet a recipiálatlanok addig rágtak a recipiáltak fülébe mint egyetlen segítséget növekvő államterheink bírására, hogy a recipiáltak is kezdik érezni, hogy valamit csakugyan kéne e felé tenni. De minthogy azoknak, akik igazán akarják, nincs helyük a parlamentben s mivel akik a parlamentet monopolizálják, nem akarhatják igazán, mert beleütközik abba a birtokállományi érdekbe, mely a mi recipiáltjainknak legfőbb szentsége: mi lett ebből a gondolatból? Semmi? Ó nem – az lett belőle, hogy többtermelés címén a bankok vetik magukat a földre s a földbirtokra, s ugyanakkor, mikor a parlament tele van panasszal a bankuralom rettenetességei miatt: a pénz s az ipar s a ház- és telektulajdon után most már a föld is bankkézre kerül. S én velem, talán és például, lehetne beszélgetni arról, hogy ez valóban veszedelem-e, – jobban mondva: nem lehetne-e úgy megcsinálni, úgy korlátozni vagy rendezni vagy szabályozni vagy valamely paraszt- vagy középbirtokosi szociális rendszerbe beilleszteni, hogy a bank is jóllakjék s a többtermelés s a szociálpolitika is megmaradjon. De mit szólnak ehhez azok, kik a parlamentet egyszerre izgatják a bankuralom ellen és zárják el a kávéházi reformerek elől?!
Így függ össze az általános szavazójog s e réven a nem recipiált politika recipiáltatásának dolga a parlament tekintélyével, számba vettségével, munkájának komoly s belsőséges voltával, hatalmával, s e hatalmának, ha kell, kormánybuktató terjedelmével is. Tudniillik: betegségekkel szemben a puszta nem nem orvosság. Az olyan orvost, aki nem tud egyebet, mint vállát vonogatni, nem híják s nem veszik számba. A parlamentnek joga van azt mondania, hogy ezt vagy azt a reformot nem akarom, mert több a veszedelme, mint a haszna. De ekkor kötelessége más orvosságot ajánlani, ami gyógyít veszedelem nélkül. Ma azonban úgy állunk, hogy semmi, amit égető sebeinkre a parlamentkívüliek politikája írnak ajánl, nem számíthat arra, hogy a parlamentet megnyerje – viszont a parlament semmit sem tud e horrendumok helyett javasolni. A múlt század húszas, negyvenes és hatvanas éveiben annyiban szerencsésebb volt az ország, hogy a legszükségesebb reformgondolatoknak, a legvakmerőbbeknek is, voltak képviselői a recipiáltabb társadalmi rendekben, s a Széchenyiek, a Deákok, a Kossuthok főnemes és nemes létükre mertek és tudtak olyasmiket követelni és igazán akarni, amik egyenesen s közvetetlen bizony kára, sőt veszedelme voltak rendjük akkori birtokállományának. Most, a mostani reformszükségekkel szemben a recipiáltaknak: sokuknak megvan az ő tiszteletreméltó bátorságuk s kötelességtudásuk is, csak, amit nem lehet magukra parancsolni, mert a legbelső dolga s igazi akaratuk mintha nem volna meg. Ezt az akaratot, s ezzel a parlamentnek súlyt, a parlamentbe életet, csak azok hozhatják a parlamentbe, akikben ilyen igazi akarat gyanánt valóban és eleve megvan – a szabad portyázók, kiket mint politikusokat a politikai monopolistái ma nem méltóztatnak komolyan venni. Azzal, hogy ezek belekerülnek-e vagy sem, áll vagy bukik a magyar parlamentarizmus, ennek révén a magyar alkotmányosság, ennek révén – amit éppen ő tőlük féltenek – a magyar nemzeti élet, önállóság, államiság.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
