I.
I.
Octave Mirbeau-t egész életén át üldözte s talán még holta után is üldözni fogja az a kérlelhetetlen ellensége, kit a lelkében hordott: a tulajdon véralkata. Fékezhetetlen indulatossága, a túlságokra könnyen elcsuszamodó természete, idegenkedése mindattól; ami mérséklet, megfontoltság, körültekintés, a messzebb esőt is figyelemben tartó óvatosság, az a sajátsága, hogy csak lelkesedni vagy gyűlölni tudott, az a fogyatékossága, hogy nem volt képes magán uralkodni. Ez az ellensége, akitől nem válhatott meg, mindig temérdek bajt szerzett neki, újra meg újra rossz hírbe keverte – rosszabb hírbe, mint amilyet megérdemelt – és sokat rontott a munkáin is.
Abban az időben, amikor már az ellenségei se tagadták, hogy Franciaország legtehetségesebb újságírói közé tartozik, hol az egyik szerkesztőségből tessékelték ki, hol a másikból, mert senkivel se tudott összeférni. Hivatalában nem volt maradása; politikai, művészeti és irodalmi kritikáinak minduntalan indulatos hangú polémia lett a következése és több esetben párbaj. Rodin főképpen az ő filippikáinak köszönheti, hogy kinevetett emberből egyszerre csodált szobrásszá változott át; Maeterlinck-nek, akit sokáig gúnyoltak, az ő bátor föllépése, harsány üdvkiáltása, egy csöppet se fösvénykedő dicséretei és emellett jobbra-balra vagdalkozó kirohanásai szerezték meg az első népszerűséget; de amikor nem lankadó buzgalommal gyűjtött ellenségei azzal támadtak rá, hogy csak a romboló düh dolgozik benne és semmi se szent előtte, mert nincsenek meggyőződései: támadói közepett egyedül maradt.
Mert a részletkérdésekről egyszer-másszor megváltozott a véleménye és új álláspontját ugyanolyan hevességgel védelmezte, mint a régit és mert – mikor az igazát vitatta – nem kímélt se kapitalistát, se szocialistát, sőt még az olyan «ideális anarchistá»-kat sem, aminőnek magát vallotta: gyakran kellett találkoznia azzal a váddal, hogy meggyőződés dolgában gyönge lábon áll, sőt azzal a gyanúsítással is, hogy heveskedését az érdek irányítja… pedig munkáiból – nemcsak könyveiből, hanem újságcikkeiből is – nyilvánvaló, hogy az élet fő dolgairól, a társadalmi és erkölcsi nagy kérdésekről mindig egyformán gondolkozott és írt.
A Le Journal d'une Femme de Chambre megjelenése után pornográfnak kiáltották ki, pedig ebből a maró szatírából hiányzik az érzéki hatásra való számítás, ami a pornográfia lényege; a regény minden lapján meglátszik, hogy írója nem akar kedveskedni az olvasónak, csak kellemetlenkedni azoknak a kortársainak, akiket úgy állít pellengérre, hogy rájok kell ismerni. Itt is, csak féktelenebb, szilajabb, illetlenebb, megvadultabb, mint más; zabolátlansága, mely szinte gyönyörködik magában, fittyet hány annak a ma még általánosan elfogadott konvenciónak, amely megszabja, hogy a szerelmi élet jelenségeiről mennyit lehet beszélni és hogyan; de ha sokat foglalkozik azokkal a témákkal, amelyek nem feszegetnivalók, nem meghatottan, érzelmesen s rajongással szól ezekről, hanem – mint durva szavú, de jóhiszemű prédikáló a bűnről paraszthallgatóinak – azzal a dühös szabadszájúsággal, melyen lehetetlen észre nem venni az őszinte felháborodást.
A Le Jardin des Supplices még olyanokat is megbotránkoztatott, akik előbb egészen elfogulatlanul olvasták munkáit. Majdnem közvélemény volt, hogy itt már olyan ember árulja el magát, akinek a kegyetlenség alaptermészete és akinek betegsége, hogy: csak a testi gyötrelem látásában találhat gyönyört. Pedig Mirbeaunak volt oka azt hinnie, hogy fantáziája és írói ereje talán egyik könyvében sem nyilatkozott meg akkora hatalommal, mint ebben a kínai históriában, amelyben bizonyára meg- és elriasztóan sok a vérgőz és a más efféle rémség.
De a szertelenségekre való hajlandóság és a brutalitás nemcsak ebben a két hirhedt könyvében teszi próbára az olvasó türelmét. Kevésbé ismert, régibb munkáiban is szemet szúró a szinte keresett nyerseség, az indulatosság megnyilatkozása, a gyönyörű mondások közé férkőző sok ízléstelenség, a mértéktartásnak és harmóniának az a hiánya, mely meg tudja rontani a legnagyobb hatásokat is, a művészi előadás nagy egyenetlensége. A L'Abbé Jules-t például mintha két különböző ember írta volna: egy tajtékzó szavú izgató meg egy bölcs, aki emellett költő is; vagy mintha emez, a tulajdon gondolataitól és érzéseitől néha megrészegednék s ebben a feldúlt lelkiállapotában egészen másképp szólna, nem olyan okosan és szépen, mint addig, amíg meg tudja őrizni a nyugalmát és a józanságát.
Micsoda élmények magyarázhatják meg azt az izzó gyűlöletet és azt az újra meg újra feltámadó bősz haragot, mely innen és Sébastien Roch lapjairól a forró lávának oly nagy tömbjeit veti ki magából és szórja szerte? – talán senki se tudná megmondani, talán csak az, akinek Mirbeau maga beszélte el gyermekkora és első ifjúsága regényét. Annyi bizonyos, hogy ennek a megbocsátani nem tudó, engesztelhetetlen és felejtést nem ismerő haragnak a kitörései sok helyütt eléktelenítik legjobb könyveinek egy részét is; és általában az, hogy gondolkozása nem óvakodott eléggé a túlságokba rohanástól – mert talán kicsinyességnek tartotta a megfontolást és a mértéktartást, amelyek pedig a bölcsesség és az igazságszeretet elsőszülöttjei – hanem minduntalan átengedte a gyeplőt annak a megbízhatatlan temperamentumnak, mellyel élnie-halnia kellett: gyakran ejtett foltot munkásságára, mely – talán egyetlenegy munkáját, legutolsó és a nagy többség véleménye szerint legszebb könyvét, a Dingo című kutya-regényt kivéve – sehol se tűnik fel egészen láztalannak.
Olyan hiba volt ez, mely még holta után is meg fogja bosszulni magát: mert mindig lesznek, akik csak ezt a hibát fogják észrevenni benne; mert, hogy véralkatának gyöngeségei munkáiban túlélik őt, ez mindig csökkenteni fogja ékesszólásának hatását és csorbítani fogja emlékezetét.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
