I.
I.
Csak igen kevés francia foglalkozott olyan odaadóan a német irodalommal és irodalomtörténettel, mint Bossert Adolf, a kinek főmunkái: Goethe, előfutárjai és kortársai, – Goethe és Schiller, – A német irodalom a középkorban. Ez a Bossert Adolf 1832-ben született, sokáig az idegen irodalmak tanára volt, aztán nagyobb állást kapott a francia közoktatásügyi minisztériumban. Azóta a Bossert Adolf név két nagyobb munka címlapján szerepelt; az egyik: A német irodalom története, a másik: két kötet tanulmány a németek legkiválóbbjairól (Kant, Goethe, Schiller, Beethoven, Humboldt, Jean Paul, Curtius Ernő, Strauss Dávid, Nietzsche, Fontane stb.) A legújabb lexikonok sem említik, hogy volna még egy másik, fiatalabb Bossert Adolf is, a ki ugyancsak a német irodalomtörténettel foglalkoznék; így csak erre a nyolcvanöt éves öregúrra gondolhatunk, mikor azokat a sorokat olvassuk, melyekben a Hamburger Fremdenblatt Bossert Adolfot megleckézteti.
Bossert Adolf ugyanis a háború harmadik évében könyvet adott ki Herder életéről és munkásságáról s e könyv bevezetésében és végszavában a szerző mintha mentegetőznék honfitársai előtt. Így szól hozzájuk, német bírálója szerint:
– Herder a német humanizmus nagy képviselője; egész munkásságát a humanizmus szóval kell jellemezni. Ez pedig egyet jelent a kultúrával, az elme és erkölcs kultúrájával. A humanizmus célja: azt fejleszteni ki az emberben ami örök sajátsága s a mi független az egyes személyek vagy a népek különös vonásaitól. A humanizmus a szó legfennköltebb értelmében átfogja az egész világot; a humanizmus a nemzeti önzés megtagadása; a humanizmus az a közös munka, melyben minden népnek és minden kiválasztott léleknek, tartozzék bármely néphez, részt kell vennie. Ebből nyilvánvaló, hogy Herdert a mai porosz militarizmustól örvény választja el. A szerző tehát nem tudja elhinni, hogy – akármilyen válságok közt élünk – ma nem volna időszerű az olyan munka kiadása, mely Herdert francia nyelven dicsőíti; úgy véli, a történelemnek – bármilyen múló események közepett – meg kell maradnia hozzáférhetetlen fenségében.
A Hamburger Fremdenblatt megjegyzi, hogy a háború kitörése óta Bossert nem egyszer tiltakozott olyan alkalmakkor, mikor egyik-másik honfitársa vad dolgokat tulajdonított a német klasszikusoknak vagy eltorzítva idézte ezek tanítását. Azt is megemlíti, hogy Herderről német biográfusai se szólnak nagyobb elismeréssel, mint ez a francia. De csak annál inkább megütközik azon, hogy még az olyan, tárgyilagosságra született, tudós francia is, mint amilyen Bossert, szükségesnek találja, irodalomtörténeti munkájának előszavában, kikelni a porosz militarizmus ellen, noha annak, amit az entente ezen a címen szokott hangoztatni, semmi köze a tudományossághoz. És kitanítja Herder francia élet íróját, hogy a tudósnak soha sem szabad megalázkodnia a sovinizmus előtt, akkor se, mikor ez a legnagyobb terrort fejti ki. Udvariasan mondja meg a véleményét, de nem fojthatja el a felsőbbség inkább szánakozó, mint gúnyos mosolyát. És sorai közül ki-kibujkál az a hivalkodás, hogy német tudóssal nem eshetnék meg ilyesmi. Emez nem volna arra kapható, hogy mentegetőzzék, csak azért, mert olyan nagyságot dicsér, a ki valamelyik ellenséges ország büszkesége. Igaz, hogy nem is kénytelen vele, mert nem olyan közönségnek szól, mely erre kényszerítené, hanem olyannak, mely józan, tárgyilagos, érdeklődő, tudományosan gondolkodó marad a háború legnagyobb viharai közt is. Mindezt a Hamburger Fremdenblatt nem prédikálja, csak érezteti, néhány mondattal s az ezek közt meghúzódó iróniával, mely olyan finom, hogy szinte franciás.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
