Ignotus: A politika mögül • Az új platform | Nyugat 1908-1941

Ignotus: A politika mögül •
Az új platform

Aki e rövid elmélkedéseket két hétről két hétre megtiszteli figyelmével, észrevehette, hogy a magyar belső helyzet súlypontjába nem a választójogi reformot tették, hanem a választást – azt, hogy mindennemű fenyegető válságainkat csak úgy kerülhetjük el, ha, nem törődve a háborús állapottal, a mai képviselőház helyébe újat választunk. A választójogi reform, amily komoly dolog különben, egy nagy rész fontosságától elesett, mikor az úgynevezett demokratikus s a reformban egyenesen érdekelt elemek a jogkiterjesztés mértéke felől úgynevezett történelmi elemekkel, magyarul: Andrássyval, Apponyival, Rakovszky Istvánnal, Károlyi Mihállyal és Vázsonyi Vilmossal megegyeztek, és, a mi országunkban iskolavégzettséget téve az új választójog cenzusává: felette konzervatív reformban egyeztek meg. Ilyen reformterv és igyekvés sem pro, sem contra nem izgathatja a lelkeket annyira, hogy körülötte, ha egyébről nincs szó, mint csakis magáról e reformról, válságok csapjanak fel. Kivált mikor már eleve biztos volt – Tiszának a választójogi királyi levélhez írt kommentárja, még inkább már bukásakor a munkapártban mondott kitűnő kortesbeszéde után – hogy a reakció is számol azzal, hogy a választójogot mindenesetre s legalább nagyjában meg kell adni azoknak, akik valóban s a maguk számára követelik s van is hatalmuk megszerezni: az ipari munkásoknak. Miután a demokratikus elemek – ezt nem gáncsul, hanem dicséretül mondom, mert azt mutatja, hogy józanul s illúzió nélkül nézik az ország valóságos adalékait – miután, mondom a demokratikus elemek ily reálpolitikusan fogták fel a választójog dolgát: nagyon nagy következésektől eleve nem kellett tartani, ha ezen ab ovo konzervatívnak tervelt reform a kivitelben még valamivel konzervatívabb talál lenni. Ahhoz képest, aminő választójogban a blokk megegyezett volt, nem szociális szerencsétlenség a Wekerle-Tisza választójogi reformja sem, ahogy, mialatt e sorok íródnak, a választójogi bizottság elől a képviselőház plénuma elé kerül. A mostani választójogi reformnak ez a története s hogy e történet eddig lehetséges volt, azt mutatja, hogy a mi országunk átlag meglehetős konzervatív hangulatú ország, s az még most is, közel négy évi háború után. S arra enged következtetni, hogy ami válságok mégis fenyegetik, ami problémákat a nagy Unwertung megérlelt, aránylag éppoly gyengén liberális, halkan szociális s valójában meglehetős konzervatív belpolitikával éppúgy el volnának intézhetők, legalább pillanatra, mint a választójog. S a helyzet azért válságos, mert – mint ugyancsak a választójogi reform története mutatja – a mai képviselőháztól még minimumát sem lehet remélni ennek a minimálisan és konzervatívan szociális belpolitikának. A munkapárt uralkodik benne, mely a választójog dolgában még valahogy fel tudott emelkedni annak átlátására, hogy ebben valaminek mindenesetre kell történnie, de semmi egyébre nem gondol, semmi egyéb iránt nincs érzéke, magától nem veszi észre, hogy a háború szociális és nemzeti hatásai teljesen új társadalmi és közjogi politikát követelnek, ahol pedig valami ilyes követelés nélküle vagy ellenére felbukkan: el van rá szánva, s azt hiszi, hogy megvan hozzá a hazai, osztrák-magyar monarchiabeli és középeurópai konjunkturális hatalma, hogy erőhatalommal leszorítsa. S amilyen e többség: alapjában s túlnyomó részében olyan – mint a könnyűség mutatta, amivel Wekerle a megegyezési komédiába belevihette – a kisebbség is. A rétegek, melyeket igazában képviselnek, a háborút eddig alig érezték meg egyébben, mint káprázatos kereseti alkalmakon, amikhez az édesítő csöpp mélabút s nemesítő zománcot megadja egy-egy atyafiságbeli hősi halottnak árnyéka. A legújabb hadihelyzet kegyelméből ez a válogatott kis társaság, a kormányhatalom révén, olyan fizikai erőt is képvisel, hogy fölényes rendületlenséggel hiheti az ő struccpolitikájáról, hogy nem struccpolitika, hanem valójában az a quieta non movere, melyről a politika nagymestere, Bismarck állította, hogy a legjobb politika. Quieta non movere: ez magyarul azt jelenti, hogy: ne fújd, ami nem éget, és: valahogy csak lesz, sehogy még sosem volt. Nyilvánvaló, hogy a mi mai réteg politikai világunknak ez a politikai hitvallása, sőt – mily bitang ez a név! dalolta Arany János – meggyőződése. Nyilvánvaló, hogy ettől a társaságtól, ha nem kell félnie új választástól, azt a minimális szociálpolitikát és közjogi reformpolitikát sem lehet elvárni, aminő nélkül még a mi konzervatív hazánkban is történhetnek, kivált ha a szomszéd s a környező világok sem maradnak eseménytelenek, előre nem látottságok. Nyilvánvaló, hogy viszont, félni csak olyan választástól félne, amely igazán el is következik, mikor tehát már késő félnie. S mindezeket egybevéve nyilvánvaló, hogy aki minálunk: nem vagy nemcsak választójog dolgában, hanem általában, bár konzervatív, de mégis más, haladottabb, komolyabb, tartalmasabb, többre gondoló, egyebet meglátó s előbbre néző politikát tart sürgősen szükségesnek, mint amilyen a munkapárttól telik, s aki egyben azt akarja, hogy a napról-napra óriásibb méretekben felvetődő monarchiabeli, középeurópai és világközi sorsdöntő problémákkal szemben a magyar érdeket erős, mert úgy az országban, mint a parlamentben saját táborától megtámogatott kormány képviselje: annak követelnie kell az új választást, akármily csonka választóközönség vinné is végbe, s akármily erkölcsi lehetetlenségnek vallja is az 1915-i képtelen törvény.

…Amiket e sorok eddig összefoglaltak: annak összefoglalásai mik e folyóirat előző számokbeli elmélkedéseiben foglaltattak, s melyeknek rendjén a mi felvilágosult konzervatívjaink felé az a figyelmeztetés fordult, hogy nincs miért tagadniuk, sőt igenis vallják be, hivatkozzanak rá, mint jogcímre, s kössék magukat hozzá mint további politikához, hogy a választójogi reformmal igenis taktikáztak és taktikáznak, vagyis fel akarták és fel akarják használni arra, hogy segítségével kimesterkedjék a mai képviselőház feloszlatását s az új választást. Most megjelent az Andrássy nyílt levele, s mély elégtétellel látom ebben az egész belpolitikai helyzetet s az ő egész saját politikáját az új választás szüksége körül rendezve. Amit a munkapárt felől vád gyanánt vetnek Andrássy ellen, azt ő jogcím gyanánt kapja fel: igenis választatni akart és választatni akar, ez az ő politikája, azon az egyszerű okon, mert e nélkül egyáltalában nem lehet csak némiképp is igazi politikát csinálni ma Magyarországon. Azok után, amik e helyütt e tárgy körül többször mondattak, nem kell magyarázni, mily komoly, mily tartalmas, mily egyedül államférfiúi ez a logika. Csak arra akarok rámutatni, hogy, mint egy év előtt a választójogi reformban, most ebben: az új választás sürgős és ellenállhatatlan követelésében van meg a platform, amelyen úgy parlamenten belül, mint még inkább az országban mindazok találkozhatnak és összeállhatnak, akik más politikát tartanak a mai világban szükséges magyar nemzeti politikának, mint aminő Tisza Istvánnak negyven vagy talán ötven év előtt mindenkorra megállapodott átlátásától telik. S hogy, mint ahogy a választójog körül tudott volt egy év előtt találkozni a józan radikálszocializmus a felvilágosult konzervatizmussal, ebben a platformban is van olyan erős konzervatív érdek, amelynél fogva ér annyit a konzervatívoknak is, mint a radikálisoknak.

Tudniillik, mint éppen konzervatív oldalról figyelmeztetnek rá s aminek helytálló voltát átlátom: az új választás nem lehetetlen a mandátum megnyújtó 1915-i szerencsétlen törvény miatt, hanem éppen ezért szükséges és sürgős. Mert ez a meggondolatlan alkotás nem nyújtja meg, mint a külföldi ilyen törvények, bizonyos időre a mai képviselőház életét, hanem azt mondja s egyben parancsolja, hogy a békekötés után hat hónapra mindenesetre választatni kell. Nyilvánvaló, hogy ha a békekötésig csakugyan nem választatunk, akkor ez a hat hónappal a békekötés után való választás elkerülhetetlen, – azok a rétegek, melyek a háború során a háborúhoz nem szólhattak hozzá, abba semmi esetre – még az 1915-i törvény megváltoztatása esetén sem – fognának belenyugodni, hogy ne szólhassanak hozzá a békéhez sem. Az is bizonyos és ugyanilyen okból, hogy akkor majd nem lehet valami régi, akár 1913-i, akár még régebbi törvény alapján választani, hanem a mostani, 1918-i reform, törvény szerint kell, amely ha mégoly konzervatívan fog is most sikerülni mindenképp hatalmas számban juttat az urnák elé új elemeket, melyekből, mint a Münchhausen trombitájából, ömleni fog a bennük rekedt akarat, s éppen olyan napokban, hat hónappal a háború vége után, mikor a háború számlája kezd majd végre prezentálódni, s izgatja a lelkeket csak a jó isten tudhatja, mely fokig. Ha valami az a bizonyos sötétbe való ugrás volna, amitől a konzervatív lelkek úgy félnek, úgy ez a választás – kivált ha addig, amint nem lehet másképp, továbbra is és mindvégig a munkapárt állambölcsessége vinné a háború s a béke dolgait. Ilyen eshetőségtől méltán fél az okos konzervatizmus, de méltán félhet a józan radikalizmus is, melynek a mi hazánk állapotai közt egyáltalában nem érdeke, hogy az új rétegek s az új érdekek kiszámíthatatlanul s kormányozhatatlanul kérjenek szót a politikában. Ezt a veszedelmet – mert az – lehetne elkerülni, ha most választatnánk, kivált mikor ma még az 1913-i törvény alapján választathatunk, mely ha a mai (sőt már a tegnapi) viszonyokhoz képest túlságos szűk terjedelmű is, viszont, kivált haladó törekvésű kormánynak vezetésével, modernebb s az ország mai szükségeivel együtt érzőbb képviselőházat küldene fel az országgyűlésre, mint aminő a nyolc év előtt választott mostani. S hasonlóképp: ha most meglesz az 1918-i reform s óhatatlan lesz, hogy ha van új választó nemzet, akkor a parlamentben is már ez üljön: akkor is ugyanaz fent említett okokból ajánlatosabb, ha ez a választás is még a háború vége előtt megy végbe, vagyis, nem rossz vagy komisz értelemben értve, kormányozhatóbban s kiszámíthatóbban, mint háború után. Ez, mondom, konzervatív érdek, de nem reakciós, hanem érdeke a reálpolitikus radikalizmusnak, érdeke főképp a háború alatt teljesen ebek harmincadjára jutott polgárságnak, és nem kára annak az ipari munkásságnak sem, mely a parlamentben végre szóhoz akar jutni, de alapjában nem forradalmi érzésű vagy számítású. Azok után, amiket a mai parlamentben tapasztaltunk, Magyarország minden haladó érzésű hazafiságának találkoznia kell az új választás követelésének platformján.

U. i. Annál inkább, mert azzal a vulkánon táncoló gondolattalansággal, mely a mai parlamentből kiirthatatlan, s olyan befelé őrmesteri, kifelé tekintélytelen kormányhatalommal, aminőt ez a parlament fenntartani képes, a most hazánkra zúduló világtörténelmi problémákkal meg nem birkózhatunk. Csak egy példát: ezzel a mai animussal nem vághatunk neki a nemzetiségi problémának, melyet most egyszerre vetnek fel az entente mesterkedései, a német szövetség kimélyítésének velejárói s kivált Ausztriának belső állapotai. Hogy az a Mitteleurópa, mely a mostani hadihelyzet konjunktúrái szerint alakíttatik, ugyanaz-e, aminőt mi a háború elején magunk diktálhattunk s a magunk érdekei szerint magunk alakíthattunk volna, ha lett volna – mint akkor néhány lemosolygottak hirdettük és követeltük – hozzávaló nagystílű tervünk s kezdeményező lendületünk, arról e mai konjunktúrák közt ne beszéljünk s nem is beszélhetünk. De kábaság azt hinni, hogy akármiféle, mégoly szoros Mitteleurópa is kívülről való szorítással mesterségesen fenn tudná tartani, ha a belső valóságos erőviszonyok nem biztosítják, például Ausztriában az osztrák-németség uralmát, sőt a mi országunkban is azt a fajta értelmezését a minden magyarországi lakos számára életszükséges magyar államnak, magyar nemzetnek és területi épségnek s megbonthatatlanságnak, mely úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy ebben az országban más fajok is élnek, mint törzsökös magyarok, s hogy a magyar haza nekik is kell, hogy az ő hazájuk is, ez a magyar nemzet nekik is, hogy az ő nemzetük is legyen. Tegyük fel azt a legvégsőbb s bizonyára még az alldeutsch vérmesség előtt sem kívánatos esetet, hogy a mai osztrák-magyar monarchia nem is szövetségese, hanem része volna a német birodalomnak: vajon az osztrák nemzeti s a magyar nemzetiségi probléma nem ugyanúgy legelső elintézni való belső feladat gyanánt állana-e e hatalmas imperium előtt, mint áll Oroszország előtt a határmenti népek, az angol imperium előtt az írek s a dominionok problémája? Magyarország történelme eddig, minden véres válságai közepett is általában szerencsés volt, s ha nem is volt, mint boldogabb hazáké, folyamatos élet, de volt újjászületéseknek sorozata. A legutóbbi újjászületés, az 1867-i, melynek bábáitól a nagytervűséget elvitatni nem lehet, azzal kezdődött, hogy Deák Ferenc fehér lapot adott a horvátoknak s Eötvös József megírta a nemzetiségi törvényt. Szent hite e haza minden jóérzésű fiának – amely hit nélkül e háború rémítő próbáit nem állhattuk volna meg – hogy e próba után is ujjá fog születni Magyarország. S ez az új, és hinnünk kell benne: ragyogóbb, teljesebb és igazabb élete nem biztosított, ha ugyanoly nagylelkű okossággal nem kezdi, mint kezdte volt az 1867-it.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me