Tóth Árpád: A pálya végén • (Endrődi Sándor és Köpeczi Boóz-Deák Albert versei)
Tóth Árpád: A pálya végén •
(Endrődi Sándor és Köpeczi Boóz-Deák Albert versei)
(Endrődi Sándor és Köpeczi Boóz-Deák Albert versei)
A két verskötetre, melyekről e néhány sorban szó lesz, egyaránt ráillik az a cím, melyet cikkecskénk élére írtunk s mely az egyik kötetnek fedelén is olvasható. Két oly költő munkásságát foglalják egybe ezek a kötetek, akik közül a fiatalabbik is legalább 35 évvel ezelőtt írta le első rímeit. Meghatva lapozgatjuk e csendes verseket, melyekből nemcsak két nagyon szeretetreméltó lélek szelíd költői pályafutása rajzolódik elénk, hanem a magyar lírai költészet egyik immár lezárult korszakának jámbor és szerény kanyargású ösvényeire is kedves fény esik.
Az a körülbelül 30 év, melynek lírai terméséből Endrődi Sándor és Köpeczi Boóz-Deák Albert költeményei javarészt valók, lírai költésünknek nagy szélcsöndű időszaka volt. Rendkívüli szenvedélyek viharai nemigen zúgtak át a költői lelkek aeolhárfáin s Vajda Jánost, meg Komjáthy Jenőt leszámítva, akik magukba tört lélekkel, a rosszul való megértetés, vagy a teljes meg nem értés komor izoláltságában, kortársaikra való hatás nélkül írtak, a magyar líra alig mutathatott fel nevezetesebb költői egyéniségeket. Úgy szokás ezekről az évtizedekről megemlékezni, hogy a költők egytől-egyik Petőfi- meg Arany-epigonok voltak. E rideg megállapításban, véleményünk szerint, sok a méltánytalanság. Az igazság körülbelül az, hogy a Petőfi-típus és az Arany-típus a mi lírai költészetünknek és egyáltalán minden lírai költészeteknek ez a két nagy jelentkezési formája, (– gondoljunk csak Adyra és Babitsra, akik korunkban testesítik meg e két típust –) ezeken az évtizedeken át is természetszerűleg jelentkezett, csak éppen szelídebb, korlátozottabb mértékben. Ezt az igazságot illusztrálja az előttünk fekvő két verskötet is.
Endrődi Sándor a Petőfi-típus kifejezője. A nyers élményeket keresetlen őszinteséggel veszi be költeményeibe, úgy, hogy aki kötetét végiglapozza, életrajzi adataival is megismerkedik. Az ifjúság küzdelmei, a férfikor munkái, örömei és gyászos élményei, az öregedés éveinek bölcselkedő eredményei sorra elénk vonulnak. A költői elv Petőfi-típusú, de a temperamentum és a tehetség, mely a költői elvet alkalmazza, sokkal szelídebb s mindvégig nagyon derűs. Még a gyászos élmények megírásán át is optimizmus érződik, s egyik legszebb sora az, ahol a reményt említi, “mely csőrével kimeri az óceánt.” E temperamentumnak vannak kilengései, nekibúsulások és hetyke dac, mély érzések és futó hangulatok váltják egymást, de a színek mindig valamely enyhe napsütés aranyával kevervék. Tetőpontját e költészet a Kuruc-dalok kedves, magyaros szimbolizmusában s az Anakreón-versek zamatos, öreguras pattogásában éri el. Endrődi a legutóbb letűnt lírai korszak egyik legvonzóbb jelensége, még ott is, ahol a modern költészet ellen pattog, holott Petőfiről szóló versében nagyon közel jár már Ady Endréhez, nemcsak gondolatban, hanem kifejezésben is, mikor így ír: “A sivatag, messze ugaron magyar közöny fakó unalom”!
Köpeczi Boóz-Deák Albert, akinek “Én és a nagyvilág” című kötetén a vadul elrajzolt “modern” címlapot bizonyára maga az öreg úr nézheti a leghevesebb fejcsóválásokkal, szintén a letűnt korszak nagyon szeretetreméltó képviselője. Az ő versei az Arany-típust mutatják. Szemérmes költő, közvetlen lírai megnyilvánulásai alig vannak, inkább a formáknak, a műgondnak a szerelmese. Hírnévre, szélesebb körű elismertetésre nemigen jutott, s ennek alighanem az a magyarázata, hogy a régebbi, sekélyes érdeklődésű magyar közönség, mely az Endrődi-féle közvetlen és pongyolább kötésű líraiságot még figyelemmel tudta kísérni, mert az élmény érdekessége s a mozgékony üdeség még fel-fel tudta fricskázni aluszékony közönyéből, a művészibb és komplikáltabb forma-problémákat már inkább csak fárasztóknak találta. Pedig formailag igen gondos veretűek ezek a versek, kitűnő ritmusuk és rímeik vannak s a Nyugat versvívmányait dicséretes szorgalommal próbálják átplántálni a hazai talajba. Képzeletében is van valami a parnassien-költők exotikus szárnyalásából, fantáziáját vándorló madárnak mondja, mely “szárnyain Hindosztán dél-egét, Cashmer ligetjét összejárta”. Nem egy régi keletű verse van, melyben már némely mai költőnk “dekadens” finomságaira emlékeztet, a szemérmes érzés a bizarr szövésű hasonlatok nehéz díszében roskadozik. Ami viszont kedvesen régies zamatot ád e költészetnek, az a poétának a verses regény iránt való nagy előszeretete. Puskin volt egyik ideálja e kornak s nyilván az öreg úrnak is, kötetében egy igen bájos versesregény-részlet egy kis cipőről szól, mely formában, gyöngéd szellemességben, s csaknem fetisista andalgásában Anyegin egyik drága részletét idézi emlékünkbe. Valóban kár, hogy a szegény Rudnyánszky Gyula versesregényeinek kissé talmi ragyogása mellett Köpeczi-Boóz Albert halkabb hangja elismerés nélkül maradt.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
