VIII. (Az elfelejtett isten) | Nyugat 1908-1941

VIII. (Az elfelejtett isten)

Sötétedett. Az oszlopok tövén
Nehéz füstként gomolygott már az árnyék
S megült a templom sok kopott kövén.

S csak ültem, mintha még valamit várnék…
Igen, jó hírt! Ó jobb már nem lehet…
– De aki hozza, olyan messze jár még!

Vagy tán itt volt már rég… Ó meglehet
Hogy nem talált s leírta itt e kőre…
Csak én nem értem a rovott jelet!…

Vagy elmúlt már, amire vársz, te dőre
S szíved már részeg rég leszűrött bortul,
Míg egyre vársz a szőllőültetőre?…

– Ó jaj, szemem bús mustja forrva csordul:
Igen, tudtam, tudtam, de elfeledtem
A hírt, mitől még minden jóra fordul!

– Emlékezés! Im útra kél kietlen
Pusztádon már a szívós akarat
S tévedt lovasként meg-megáll ijedten.

Mit nézzen? Fát? Keringő madarat?
A drága hír nyomát ó hol keresse?
Fusson? Vagy jobb ha egy helyben marad?

S fáradt lovasként kémlelőn néz messze
S rémlik, távol, lapos szélhordta dombon
Valami mozdul… Vajjon arra lesz-e?

S a nyelvemen van, szinte már kimondom…
Rebben, fordúl valami ott a légben
És eltűnik a mélylő horizonton…

…S ülvén az egyre sűrüdő sötétben,
Lelkem vivé hömpölygő álmok sodra
S már nem tudom, álmomban-é vagy ébren,

Holdassá lett az árny habkönnyű fodra
S felrémlett: itt, hátam megett áll épen
Az elfelejtett isten régi szobra!

Áll nesztelen a kékes árny mezében
S nem sejti senki… Csend ragyog felette…
Áll meztelen az éj titkos neszében.

Nevét is már mindenki elfeledte,
Szentségtörőn csak én eszméltem rá ma,
Hogy volt, hogy van s a zsolozsmát szerette…

Ó régi isten, elmult népek álma,
Elmult álom, könnyekkel öntözött,
Ó halld imám! Kiről ki sem tud már ma,

Boldog vagy te az istenek között!

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!