Július 15.
Július 15.
Az emberre rászakad a baj s az ember alázattal meghajtja fejét: ..................! Milyen szép, nemes, isteni s mégis mily henye, nyegle mozdulat. Ne hagyd magad! Ó, hogy értem most a törvény előtt faggatott bűnösöket, akik tagadnak, tagadják a nyilvánvalót, száz tanú esküs vallomását semmire vélik – s jól teszik. Az élőnek joga van az élethez, a napon tenyészőnek még több naphoz, az árnyékban sínylődőnek sugárhoz, joga van, hogy megmaradjon magában és fajában egyaránt.
Nézd a fenyőt! A szálló mögött százados vén törzsek állnak lent az árnyékos mélyben kopaszon, de fönt, ahol az Isten illatos fuvallata neszez, ahol az orkán csapkod, ahol a nap forró híg aranya ömlik alá kéken, ott lengő bóbitával. Ha egyedül áll rétszélen, erdőhatáron s nem csavarja ki karjait a szél, szinte földig zöld ruhába öltözik s himbál, remeg, mint lenge kúp. Ha óvatlan vagy gonosz balta kap derekához, bő gyógyító gyantás könnyel sírja be a sebet. A gyönge hajtás öreg törzshöz simul, magasra nyilall, ki a nap felé s hogy ne roppanjon derékban ketté, gyámjával bölcsen összenő. Újra elválik talán, meg egybeforrad kétszer-háromszor is. A letörött sudár gyökérről bocsát új hajtást s a bóbitája szakadt törzsön végig apró tűleveles ujjacskák nyúlnak ki szerte földtől a törésig, mintegy segítséget kérve. Gyönyörű, szálas, büszke, egyenes törzsek, amilyen az ember lehetne, ha nem volna ember. Ha a szél megcsavarja kicsiny korában, vár, míg erőre kap, aztán nyílegyenesen tör fölfelé részt kérni a sugaras életből. De az öreg fenyők összefognak, haragosan kocogtatják össze a magasban száraz, de ruganyos ágaikat, suhogtatják egybe áthatlan ernyővé a zölden lombosakat, a fiatal sudár nem hagyja magát, vízszintre hajlik s úgy keres magának odább nyílást fölfelé. Errefelé nagyon sok a kőomlás befutotta hegyoldal, a szárnyas fenyőmag odaröpül, megbújik a kövek közt, gyökeret ver s ahova ember és barom lába nem taposhat, suhogó reménynek kis csemetéi kelnek, nőnek a távolabb erdőnek őrsudaraivá.
A legteljesebb életerő, amit valaha láttam, ezekben a fenyőkben tűnt elém.
Ó, én hajladozó lelkem, légy erős sudár, érzés-ágaid legyenek kemények, ruganyosak, mint a fenyőéi, a szent élet-öröm zöldje sose rohadjon le rólad, ha jön a bánat ősze, tudj gyökeret verni a kövek között is s ha vércse-sikítás suhan, varjú-károgás lebben zsenge bóbitád körül, himbálózz meg komolyan és sose feledd, hogy zord magasságok nemes fenyője vagy!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
