Július 17.
Július 17.
Ahogy ma bokrom alá értem, sötét felhő borult a hegyre. Rojtos széle a hegy lába fölött lebegett koszorúsan s túl rajta a zöld-sárga kockás lankánk, odébb a hegyek és a távoli sík gyönyörű napfényben fürödtek. Balról a völgykanyarulatból hosszú, lógó lábbal nyargaltak elő a sötétszürke felhők. A rojtok széle megnyúlt, megtömörödött, majd egybefolytak, megritkultak s híg függönnyé ereszkedetten húztak elé, hogy a hegytövi fenyőkön túl mindent eltakarjanak. Az eső megeredt s én bokrom alá bújva néztem lágy, sűrű, szürke barázdáit a fehéres-szürke felhő-függöny előtt. A mogyoróbokor levelei pattogva táncoltak az esőcseppek alatt egy ideig, aztán lekonyultak, félrebillentek, úgy hogy biztos menedékembe lassan már becsöpörgött. A füzet ki se került zsebemből, álmatag, lassú, indolens lépésű gondolataim lelkemben sétálgattak méla ütemben s bizisten, örültek, hogy ezúttal nem kényszerülnek bele a szavak, mondatok spanyol-csizmáiba. S mégis! Ahogy jobban rázuhogott, a fenyőfák alá menekültem. A hegy már világosodott, mögöttem a szálas erdő most feketének látszó törzsei között szürke, enyhe köd sejlett, a hegy tövén túl a tarka lankás újra kibukkant, túl a hegyek még sötétben látatlankodtak, de fölöttük egy éles, gomolyos felhőgerenda már messze húzottnak mutatta a vihart. A fenyők közül kiröppentek a madarak s a rét közepét borító krumpliföldből emelkedő nagy cseresnye-fához rebbentek akadozó repüléssel. Fecskék cikáztak szerteszét és vidám fütty, hangicsálás váltotta fel a eső zajos, monoton csendjét. De hogy újra cseperkézni kezdett, hazafelé lépegettem s óvatosan, hogy senki észre ne vegyen, besurrantam a kuglizó födele alá, amelyen lágyan, meg-megszakadva kopog apró ujjacskáival a kint rekedt eső. Mint egy kis havasi kalyiba, olyan ez a golyóindító házikó. Egy ajtaja zárva, nem is sejtenek mögötte, aki a szemközti két kis ablak egyike alatt rovom a betűket a hosszú, kecskelábú asztalon. Kiloptam magam az emberek közül, mert csak így magamban, egyedül vagyok teljesen boldog.
Új felhők alattomoskodnak erre a Tanád felől, a borulat alá fogott belső fény egyre fogy, messze valahol morog is már a felhő, a kalyiba homályosul s én csöndes, halk, meleg esőjű bizodalmas, édes jó napot kívánok neked, öregem.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
