Július 21.
Július 21.
Borzas kis mezőm fölött táncol a levegő. Így remeg indulatom szívembe költözött képe fölött. Minek? Kértem, áhítottam? Nem. Közém állt s a természet közé, amely szememen, minden pórusomon keresztül gyógyító orvosságként ömlött széles, színes, illatos, lágy zenéjű hullámokban lelkembe, s most szememre világoskék szemének emléke tapad bűvös pápaszemnek, rajta keresztül látom az erdőt, a virágot, kis barátaimat, a hangyákat, fülemben rózsaszín szoknyájának suhogása távoli, idegen, gyönge mormolássá veri az elfelejthetők zugába a fenyők búgását, a virágok illatában parfümje párját keresem, a fű simogatása csak keze érintése… s amint így fekszem, szívemből, mint Emese kebléből, nagy folyam szakad, elönti a rétet, a vinnyogó vércsék fészke, a fenyő-bóbiták fölött remegve elnő, betölti a völgyet, a kék ég tükrözik benne, fölkap és visz, ragad, ki tudja, mily sziklák felé! Csónak akad alám, a kormánylapátot barna, párnás kis keze tartja, barna-piros kerek arca, akár egy kis vadócé, ragyog a napon, reám nevet, én kezemet fejem alá fonom párnául, lecsukom szemem s úszunk boldogan a részeg bárka mélyén. Édes és komoly a csókja, mint a halotté, akitől búcsúzunk, s ernyedt ijedelemben vonaglik könnyes szívem.
Eh, mi ez?
Ébredj! Ne hagyd a belső, csókra, kéjre kapzsi embert fölébed kerekedni. Emlékezz, hogy eddig is csak szenvedést hozott neked vásárfiául a zajongó, színes sokadalomból, ahová pálinkás reggeli kedvvel, pántlikás kalappal, hetykén kopogó csizmás lépésekkel indult el korán s bizonytalan, mogorva mámorban tért meg belőle éjidőn!
Látod, itt, a mogyorók között magányos cseresnyefa bókol. Szerény a növése, ága enyhe sima, szelíd vágású, szerény zöld a levele lombja – akár a lelkem. S ahogy békén írok, minduntalan föl kell vetnem fejem, most lombja rázódik, mint beteg rongy: gyerek marcangolja gyümölcséért, ága roppant száradásra a dézsmáló kapzsi kedvén, vagy tövén hasad, a törzsből hosszú kéregszalagot szakítva, s ha elmegy a gyerekhad, amely rombolva, falánk majmokként nyaggatódzott rajta, rátarti riszálással sétálnak elő a gyepen a szarkák. Jobbra ireg, balra forog s már fellebbent a fára, ahol nagyképű és szeles billegetéssel keresi az érettebb szemeket. Még a zöld bogyók mind neki se hajnalodtak, marékkal szaggatják őket egy-egy pirosért. Két hete, hogy első cseresnyéje megérett s ma agyon szaggatott, hervasztott roncs az egész fa.
Téged is így pusztítanak azért a kis piros hevülésért, édes érzésedért, illatos fantáziádért, amely kínodnak cseresnyés érett gyümölcse a sok zöld bogyó, komoly sötétzöld méla lomb között, én belső, édes, csókra, kéjre kapzsi emberem.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
