Október 17.
Október 17.
Kedveli a szomorúság azt a fajta fűzfát, azt akit szomorúfűznek neveztek el. Azért nevezték el azt szomorú fűznek, igen, ez a fűzfa nem titkolja magát, észrevették ezen, hogy ez a szomorúságnak az ő kedves fája. Meg lehetett érezni efelől a fűzfa felől, hogy ez a szomorúság kedvese. Aki meglátta gyengéd függeteg zöld hajait, az mind könnyült és szenderes érzést érzett, az alélat ujjaitól érintett érzést. Ritka érzékeny érzést. A szomorúság mind a fákat pártolja, de azt az egy fát, ezt a szomorú fűzfát tette hangtalanságának pártjául, szerelmének szultánjául. Ez a szomorú fűz a szomorúságnak a választott fája. Megfésüli minden hajnallal, le nem veszi róla nézését egész áldott nap és alkonyatkor simogatással illeti s ezüstnél nesztelenebb dallal altatja.
Kedveli a szomorúság az elterjedt estét. Az estén látni, hogy mindenfele, mindenütt ott időzik a szomorúság. A szomorúság az estének a meghitt vendége, ki el nem marad egyszer sem, kopogtatását nem hallani, mint a holdsugárét se hallani, olyan bizalmas módra érkezik, mint akit várva várnak. Kikeresett kedves helyei és tanyái vannak a szomorúságnak az estének vidékén. A tornyok világos oszlopát elfuttatta leheletével vagy tán egy tekintetével? a függönyt az ablakban megfogta s az a függöny úgy maradt veszteg, hogy megtartsa magán a szomorúságnak a becézését. A holdfényes házfalon ott látszik mint arcon a figyelem, mert az a házfal figyelmezi a szomorúságnak az intelmeit. Ezt a figyelmet sápadásnak lehetne venni, de talán az inkább lelkesség. A fehér kémény oldalán is világít a szomorúságnak a tiszta felfogása. A háztető jókor elszokott aludni, arra az álomra őrizetét tette rá a szomorúság. A tető éle felett annak a lombnak a haján tartja tenyerét a szomorúság, hátulról, mint ahogy a csendes jó rokon ott tartja a kedves gyermek fején a tenyerét, attól nem látni keresztül este a fának a lombján. A szomorúság a kertben a padokra leülteti az emléket és hallgatja annak vallani valóját. A szomorúság véges végig permetezi árnypermettel a virágfejeket, azok este mind a szomorúságnak a virágai, a szomorúságnak akkor az ő kertészük, gazdájuk, védnöknőjük. A harangok megtanulták a szomorúságnak a nyelvét, azt a távol, méla s lankatag beszédet és azok a harangok este, mikor a szomorúság nyelvén hangzanak, mintha édes anyanyelvükön szólanának. A szomorúság lelép a tóra s a hattyúk díszsétát úsznak előtte, ő művész hajolatra kéri gyengéden a hattyúknak a nyúlánk nyakát, hogy az ő tükörébe hajtsák le fejüket és merengjenek el gyolcs fehér színük üdvözült tisztaságában, ott a szomorúság víztükrében. A szomorúság odapihen a hídnak a kő íve alá, hanyatt, úgy pihen ott felnézve bántatlan merengésbe, akárha egy valaki a napsütés alá fekszik a pázsiton a jó meleg kedvéért és a fényességért. A szomorúság befonja a vízesésnek a fonadékait, ugye hallani, hogy ő fonta. Mily figyelmei vannak a szomorúságnak, mily udvarlásai, kedvességei vannak az este iránt. A szomorúság rengeti álomra a csónakban a magányt a part alatt, ott azon a fekete színen. Azután elölei széltiben a folyót és hosszan úszik kedvére a folyó vízen a szomorúság. Nincsen ő terhére a víznek, olyan csak ő ott a vízen, az ő: az a legeslegfelső simaság a víznek holdas testén. Meg a dombnak a barna szűrén ő annak a sötét barna színnek a sötétsége, oly könnyű rajta, mint a barna fogalom, olyan semmi valami mint csak a sejtelem. Mert ott is ott honol a szomorúság a dombon, este, mert ott tud ő lenni egyszerre annyi sokfelé, mert a szomorúság olyan sok és oly tág és olyan híg és terjeteg mint a levegő. Olyan szállékony a szomorúság, olyan emelkedett a szomorúság, oda fel hat az égre, ott simul az égen az estével: ott andalítja magát festő mulatsággal, ködöt ád az ezüst fellegekre, a kékellőt sötétkékkel peremezi, a jeges fellegekre prémsötétségeket rak, a halovány mályvacsokrokat gyászviolákkal keveri. És a holdban nézegeti a homlokát a szomorúság és megcsókolja a csillagokat.
A szomorúság kedveli a csókákat. A madarak közt a csóka az ő galambocskája. A szomorúság füröszti a csókák tollúját, azért oly tiszta fekete a csókák tollúja. A szomorúság hangolta a csókák híresztelő szavát, ő köszörülte. A szomorúság leakasztotta a fákról lombjaikat és elseperte a táblákról a vetéseket, elfútta a melegséget a levegő közül és elhesselte vele a füttyös madarakat, ácsit kiáltott rájok a muzsikás szúnyogocskákra, megsózta dérrel a mezőt, az égő napra homályos üveget tett, így lett hideg őszi reggel. Akkor leülteti bálba a szomorúság az ő kegyenc madarait a tarlóra, a csókákat. És kerengelteti kéjökre őket körözve mint ájult végtelenben és sátort terjeszt vélök az eleven föld fölé s hallga, hallga csak a csókák szólamát, míg a szomorúság emelgeti kétfelől szárnyukat, hallga, hallga ködről tengerre s tengerről jégre, jégről hósíkra hírt adó dícséretöket, hogy ünnepének reggelére felkelt már a szomorúság.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
