Laczkó Géza: Sors bona, bihil bliud!
Laczkó Géza: Sors bona, bihil bliud!
Ma, amikor éppen arról a darab földről kell elhinnünk, hogy nem Magyarország, amelyről a XVII. század azt hitette el velünk, hogy éppen csak az Magyarország; ma, amikor a világ-kevlári útonállók a testből kivágott szívet vetik elénk, hogy ez Magyarország, azt a szívet, amelyről a Zrínyi-korabeli padisah büszkén hirdették, hogy az az övék, az ő Üngurusz-uk – szinte lehetetlen elriasztanunk magunktól a gondolatot, hogy, amit történelemnek nevezünk, vak értelmetlenségek vad következetlensége, megbőszült fegyveres hordák rabló és önös erőszaka. Nincs is más értelme a történelmieknek nevezett események egymás után zuhanásának, mint az, hogy időről-időre zagyva méhükből világra szülnek Valakit, aki bús ragyogású üstökösként vág át a megmerevedett csillagpislákolások közt a világegyetem éteri hígvelejűségén: a gondoktól elkínzott homlokú, trombitaszótól irtózó zord nyavalyatörőst, Julius Caesart, a gallok első leigázóját és első megértőjét; Nepóleont, aki a forradalmi szemetet s a régi rendi Európát véres kézzel, babonás ridegséggel, caesari komédiázással, a nyugalom lázával gyúrta modern demokráciákká; vagy Zrínyit, kora legnagyobb magyarját, akinél a legkisebb német generál is többre vitte I. Lipót savanyú kegyéből, akinél a legkisebb magyar főúr is többre vitte a magyarság ernyedt meg nem értéséből.
S ne hozakodjunk itt most elő horvátországi kapitánysággal, bánsággal, zászlósúri méltósággal, pápai olvasóval, a francia király pénzével és jóindulatával, a téli hadjárattal, Kanizsa ostromával, Új-Zerinvár építésével, a török félelmével, a magyar köznemesség szeretetével s egyéb ilyes világi cafranggal, mert Zrínyi élete, minden sikere mellett is, akárcsak Michelangelóé, fájdalmas fél-eredmények, fél-munkák golgotás sorozata. Benne megvolt a képesség, hogy minden alkotását, tettét mint egy görög isten-szobrot állítsa a köz-ámulat talapzatára, de jöttek a kis irigy kőmíves legények s kezét, lábát, fejét el-elcsapkodták a szobornak.
A keresztény és független magyarság volt életének vezérgondolata, de kereszténységének nagy lendületei megtörtek a jezsuitizmuson, amely fontosabbnak tartotta a magyar protestánsok kiirtását, mint az egész keresztény magyarságot emésztő iszlám rákfenéjének kiégetését; de magyarsága csak addig duzzadhatott, amíg a nagy német impérium töröktörő gátja volt; és függetlenségi törekvései gyanússá tették a szent impérium őrei előtt, akik kardját kicsorbították, szavát torkára forrasztották s hercegi palástot vetettek volna vállára, hogy domború mellű magyarsága német pulyasággá lottyadjon alatta.
Amikor a gyermek-ifjú hazatér Olaszországból, nemcsak két busa szemöldöke közé vágódott már oda az elszánt akarat és mély gond V-betűs ránca, de lelke indulata is kivájta már magának a két medret, amely egy pontba futott volna össze: ésszel és karral a szabad és keresztény magyarságért! Ír prózát és verset, irányító kézzel nyúl a nagy politikába, haditettei nyilvánvalóvá teszik az oszmán hatalom ledöntésre érett elrothadását és íme:
századának legnagyobb hadvezére elmarad a század legnagyobb fegyvertényéből, a szent-gotthárdi ütközetből; kis csetepatékban őrli fel vitézségét; egyetlen nagyobb koncepciójú haditervét, Budának Pécs és Kanizsa elfoglalásán keresztül való felszabadítását, amelyhez az eszéki híd felégetése, a híres téli cavalcade csak szükséges stratégiai előkészítés lett volna, olyasvalami, mint a gorlitzei front-áttörés, derékon szabja sikerületlenségbe a csak Bécset óvó császári gond s Montecuccoli úr sértett és irigy hiúsága; a legnagyobb magyar hadtudományi író minden reform tervét, a magyar helyi viszonyokhoz mért hadászati ötleteit zsebre teheti, mert Montecuccoli, a császári kegy napjának sápadt holdja, úgy képzeli, hogy nagy lovas tömegekkel könnyen mozgó törökök ellen is jó lesz az a nehéz gyalogsággal való csalogatós csavargás, amely a harmincéves háború nyugati hadszínterein dicsőséget hozott a szonett-szerző generálnak, de itthon csak a rábamenti kínos kujtorgást s Kemény erdélyi fejedelem nagyszőllősi tragédiáját tudta kikunktátorkodni;
I. Lipót korának legnagyobb magyar államférfia kénytelen a horvát bánsággal megelégedni s ott a végeken a török ellen vitézkedvén, olyan intézkedéseket foganatosítani a Bécstől felbiztatott valachok, sclavok és uszkokok ellen, amilyenek csak tetszenek neki, de «nádorságra nem mehetett», mert a fuvolás hangú Lippay prímás bebizonyította hosszú, zsíros fekete hajú, papos császári urának, hogy a protestáns magyarokat igen kedvelő Comes Nicolaus ŕ Zerin inkább szívén viselné a török oroszlán letiprását, mint a protestáns templomokat rabolgató jezsuitizmus nagyra növelését; s ezért az asszony-fogó, lengő barna szakállú, kitűnő charmeur és politikai szemfényvesztő Wesselényi ült be a palatinusi székbe, ahol maga csak csömört szerzett utóbb minden bécsi tett iránt, de ahonnan Zrínyi egy nagy felszabadító háborúra tudta volna összehozni nemzetét; a magyar katolikus reneszánsz nagy epikusa, a legnagyszerűbb magyar hősi eposz írója háttérbe szorul Gyöngyösi mézes-kalácsos költészete mellett, mert Wesselényi derék «komornyik»-ja, a hű császárpárti, jezsuitikus poéta, kinél, persze, nagyobbat nem szült magyar anya, a magyarság élet-halál harcának idején tapintattal el tudta vonni a közfigyelmet a kor égető kérdéseiről, amelyek dübörögve lázadoznak az Obsidio-ban, s helyettük a múlt század históriás énekeinek és széphistóriáinak elvét összevegyítve, aktuális fegyvertényről szól, amelyet édes szerelmi história, főúri érzelmekről való Ovidius-tógás pletykálkodás fűszerez. Utóbb a túlzó katolikus Bécsből kiábrándult magyarság politikai barátságra lép a törökkel, hogy a keresztény magyar a keresztény Bécs ellen vívott vagy vívandó harcaiban, ha pogány-szövetség árán is, de felülkerekedjék – s ekkor, a politikai kurzus változása azt a tanácsot adja a kétségbeesett magyarnak, ne nagyon hánytorgassa az Obsidio-ban foglaltakat. Zrínyi kurzus-képtelen lett s Gyöngyösi nyúlós csillaga versenytárs nélkül pislogott a kietlen magyar égen.
«Semmi az! – mondaná Zrínyi. – Sors bona, nihil aliud!» s nem törik meg.
A keresztény magyarságnak össze kell fogni, hogy lerázza a török jármot. Ez a járom, akármit mond Bécs, lerázható, mert le kell rázni. De hogyan!
«Ifjú elmével» azt képzeli, s a hű Habsburg-párti Pázmány tanítványa nem is képzelhette másképp, hogy a magyar szabadság-harcának természetes vezére csak a magyar király lehet. Hév leventei indulattal bocsátja kardját ura rendelkezésére: a harmincéves háborúban jobbágyait és pénzét vesztegeti; «lázadó» magyar ellen emeli karját s harcon szerzett Rákóczi-zászlót tesz ura lábai elé, s nemcsak a kötelezettség sarkalja: a királyi fokozottabb kegyre szüksége van, nem Zrínyinek, de a nemzete felszabadításán dolgozó főúrnak. A török megismeri Zerin-oglu haragjának vesszejét. A horvát hadak tábornoka, bán lesz. Az első lépcső-fok! A második lenne a nádorság. Kibékítené az egymással marakodó protestáns és katolikus magyarokat, s míg öccse, a tüzes, jó katona, de korlátoltabb és horvát lokál-patrióta Péter, mint horvát bán, féken tartaná a Bécs felé eső végeken mindig berzenkedő törököt, addig ő megszervezné az önálló nemzeti hadsereget. S közben; mint becsületes politikus, nyílt sisakkal s elvből küzd a szabad királyválasztás mellett s az örökletesség ellen, mert a fél függetlenség egész rabszolgaság. A ravasz Lippay érsek rossz szemmel nézi ezt az őszinte és csak magyar politikát: a protestánsok dédelgetése a jezsuiták helyzetét, hatalmi állását épp úgy veszélyezteti, mint a császári abszolutizmus megnyirbálása. Ki kell mondani az örökletességet, mert ez Lipótot erősebbé és nagyobbá teszi s a megerősödött császár-püspök a túlzó katolicizmus örök életet adó kovásza, a jezsuiták égig menendő hatalma tornyának szilárd alapja. A török alatt sínylő magyarság? A hatalom csúcsára jutott s a protestantizmussal örökre végzett katolikus Európa végezni fog a kontyos törökkel is – majd egyszer…! Zrínyi nevét még a nádorságra jelöltek közé sem veszik fel s a kitűnő nő-hódító, Franciscus Wesselini, ím, «palatinusságra mene».
Zrínyiben meginog a Habsburgokba vetett hit. Velük nem lehet! A német császár annyira katolikus, hogy nem lehet nemzetét a nagy leszámolásra török ellen vezető magyar király! Zrínyi tekintete Rákóczi György felé fordul, akinek bor-fűtötte képzelete nagy haditervekkel vajúdik. Felajánlja a fejedelemnek, hogy eladja a birtokát s Erdélybe költözik, ahol nevéhez és rangjához méltó birtokot fog, ugye, kapni s a lengyelhadjárat generalisszimusza lesz. A féltékeny és hiú György nagyságos úr mézes híva-visszariasztó szavakkal elhárítja magától a nem várt kitüntető felajánlkozást s neki hajtja, saját személyes vezérlete alatt, népét a veszett lengyel kalandnak. Botor bukása Zrínyinek új reményét is sírba viszi.
De mint a főniksz, úgy élemedik meg poraiból a bán reménye. Hiába foglalja el a bosszús és kapzsi török Váradot, csak annál harsányabban riog Zrínyi tárogatója: «Ne bántsd az magyart!» Újjá kell születnünk lélekben, erkölcsben, mindnyájunknak katonákká kell lennünk s nos igen, ha nincs más, se Habsburg, se erdélyi fejedelem, lesz ő, a bán, a nemzetmentő hadak vezére, csak a nemzet is ébredjen fel már hosszú álmából, a tobzódás, fajtalankodás és veszett politizálás mámorából és segítsen magán, ha azt akarja, hogy az Isten is megsegítse.
A riadó elhangzott s a nemzet nem felelt.
Jó! Sors bona, nihil aliud!
Idézzük fel a végzetet! Zrínyi felépíti Új-Zerinvárát nem annyira a Muraköz védelmére, mint inkább a török bosszantására, egy messzemenendő útnak első kövéül. A háború kitör s míg Montecuccoli, a csipkés nyakörvű hadvezér, a szent methodizmus elvei szerint vonulgat ide-oda, Zrínyi Óvártól Kanizsáig, Budától a Száváig diadalt diadalra arat. Most már, azt hiszi, nincs visszaút. 1663-64 telén felégeti a híres eszéki hidat, ezt a barnán fénylő tömör tölgyfa-remeket, a török hadaknak a hódoltságba, Üngurusz-ba vezető egyetlen útját, a fő-ütőeret, amelyen jancsár, spáhi, ágyú ömlött eddig a fenyegetett török végvidékre, ha kellett. Csodás merészségű tett, mert emlékezzünk rá, hogy a harcos XVII. század minden november végén szegre akasztotta a kardot s az új fű növéséig katonasága téli szálláson pihent! S ha most, mielőtt a török az újra felépített hídon szörnyű haderejét átvethetné a hódoltságba, megrohanjuk Kanizsát s bevesszük, szabad lesz az út Buda felé és mire a nagyvezér óriás serege Buda alá ér késő tavasszal, a Boldogasszony templomának tornyáról magyar lobogó csapkodását fogja szemébe vakítani a szél! Minden azon fordul meg, hogy gyorsan cselekedjünk! S ki lenne más a generalisszimusz, mint a terv megteremtője, a munka merészebb, első felének diadalmas végrehajtója, Zrínyi?!?
De a császár félt a hőstől, akinek híre-neve Tollius Hollandiájától az Eufratesig terjedt s a fővezér maradt Montecuccoli, akivel egyetértésben Lipót kegyesen megengedte, hogy Zrínyi Kanizsa ostromlására induljon – társvezéreivel, Strozzival és Hohenlohével.
Jó! Zrínyi nem magáért dolgozik!
De mennyi drága idő pocsékolódott el a tanácskozásokkal, levelezésekkel, hosszúra nyújtott készülődéssel!
A három vezér serege, fogyatékos fölszereléssel, körülülte Kanizsát s a fiatal Köprüli már jött az iszlám tömeggel a régi üszkös roncsai mellé hevenyészett új hídon át… Zrínyi nem tágított s az ostrom már-már sikerrel kecsegtetett, amikor a két császári vezér elhatározta, hogy Köprüli Achmed elől a Mura mögé vonul. Zrínyi földhöz vágta kardját és hazarobogott. De megjelent helyette Montecuccoli rendet csinálni. Maga után vonta a török hadat, amely a keresztény sereg szeme láttára taposta le Új-Zerinvárát… Zrínyi Bécsbe sietett kérni, fenyegetni, követelni kárpótlást és külön hadtestet. Ezalatt a «győztes» nagyvezér a Rába mellett taktikázó Montecuccoli seregét megkerülve, Stirián át Bécs felé készült csapni. Montecuccoli elébe toppant s a véres szentgotthárdi csatán halálra rémült két ellenfél sietve békére lépett Vasvárt, ahol a legyőzött diktált békét a győztesnek.
Most már csak egy lehet hátra: az utolsó kocka, amely zengve fog kirepülni az ón-pohárból s hatot vagy vakot vet. Sem Lipót, sem Rákóczi, sem a magyar nemesség, sem a kicsikart háború nem lehetett nemzete felszabadításának eszköze. Ha lázadóvá kell lennie az igaz magyarnak, a kor züllött lelke rajta! Legyen! Zrínyi titkos üzenet-váltásba kezd XIV. Lajos francia királlyal, de mivel Bécs gyanakvó szeme egyre rajta pihen, öccsét használja szócsövül, a közvetítővel tárgyaló közvetítőül. Ekkor érkezik haza külföldi útjáról a jámbor fiatal erdélyi főúr, Bethlen Miklós, aki Bécsből a francia király követétől, Gremonville-től fontos üzenetet visz Zrínyinek, akit pár napra rá egy bőszült vadkan taszít a halálba arról a lejtőről, amelyen öccse, a titáni lázadás tervét összeesküvéssé zsugorítva, rohant utóbb az epés kis Nádasdyval s a Bécstől való megcsömörlésbe rokkant Wesselényivel a vesztőhely felé.
A XVII. század személyes vitézségéről világszerte híres legnagyobb magyar kardforgatójának, utolsó sorscsapásul, egy oktalan barom oltotta ki életét.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
