Kosztolányi Dezső: Óda | Nyugat 1908-1941

Kosztolányi Dezső: Óda

Annyi ábrándtól remegett a lelkem,
Annyi könnyű nő mosolyát imádtam,
Most egy dalt neked, ki az éjek éjén
Vélem aludtál.

Hitvesem, dajkám, szerető cselédem,
Élettől nehéz, viselős a bútól,
Régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,
Mint a bor és tej.

Mert az életé a te ízed. Egy vagy
Titkaimmal is, ki tudod a percet,
Melybe angyal száll le kopott szobámba
S rezzen a hárfám.

Sírva élő és mosolyogva játszó,
Szörnyű szinpadon suhanó szinésznő,
Mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk
És a torokgyík

Fojtogatta már csecsemő-fiunkat,
Lázmérő ingott ideges kezünkben
S összeforradtunk, keserű kötéssel,
Egyet akarva.

Jaj, ki zeng rólad? Szemem im körülnéz,
Kisszerűen jársz a szegény lakásban,
Látlak a konyhán, szomorú sziveddel
Ülni szelíden.

Tűvel, ollóval, kopogó gyüszűvel,
Összeszúrt újjal, gyerek-inget öltve,
Gombok-gondok közt, mosolyogni némán,
Arra, mi elment.

Arra, ami már sohasem nevet rád
S arra, ami jő, az iszonytatóra,
Ámde én, költő, az időre dörgök,
Hogy ne rohanjon

S úgy láttalak itt, a kigyúlt egekben,
Klasszikus szóval, valamint a régi,
Őrködő anyát, szigorú szemölddel,
Bús koszorúval,

Aki áldottan megy előre az árnyak
És kigyók között, a gyerek a karján,
Felszegett fővel, hihetetlen úton,
Nagyszerű hittel.

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!